A békepártiság nem mai találmány, végigkíséri a magyar történelmet

Az a kép, amely szerint a Nemzeti dal 1848. március 15-i elszavalásától Világosig a szabadságukért politizáló, majd harcoló magyarok álltak szemben a főleg külföldiekből, nemzetiségiekből és egy maréknyi árulóból álló császáriakkal, pusztán politikai mitológia. Az 1848-as, Pest-Budán vértelen, majd a király által, ha nem is túl lelkesen, de törvényesített forradalmat követő első fél évben különösen kaotikusak voltak a frontvonalak. Sőt, még a fegyveres harcok kitörése után is: „a császár, miután [1848. október] 16-án kijelentette, hogy Magyarország lázadásban leledzik, és minden magyar rebellis, október 17-én [tehát 18 nappal a magyar győzelemmel végződő pákozdi csata után – ] ismét ír magyar hadügyminiszterének, és megerősíti az általa fölterjesztett kinevezéseket. Ezáltal tehát törvényesnek ismeri el ezt a minisztériumot…” – értetlenkedett egy levelében Leiningen-Westerburg Károly, aki, noha esseni grófi családba született, később az aradi vértanúk egyikeként adta életét a magyar szabadságért. Az október 6-i vértanúk között rajta kívül volt még horvát, szerb, örmény, magyarországi német, sőt, osztrák is. A magyar Vécsey Károly gróf viszont alig tudott magyarul, császárhű apja pedig levélben kérte szigorú ítéletre a hadbírókat.

Bár legkésőbb az ősz második felére egyértelművé vált, hogy a Kossuth vezette szabadságharc elleni hadműveleteket a Habsburg udvar irányítja, amely kísérletet tett az áprilisi törvényekben elismert változások eltörlésére is, sokan még akkor is igyekeztek a két oldal közé pozícionálni magukat. A kortársak Békepártnak nevezték ezt a laza, igazán meg nem szerveződő csoportot, ami így az első békepárti mozgalomnak tekinthető Magyarországon.

1849 januárjában a hónapokkal korábban lemondott magyar kormány volt vezetője, gróf Batthyány Lajos és volt minisztere, Deák Ferenc Windischgrätzhez utazott, hogy felajánlja közvetítését a konfliktus megoldása érdekében. Tárgyalás helyett azonban letartóztatták Batthyányt, tehát az 1848 tavaszán a király által kinevezett miniszterelnököt, aki a nyílt fegyveres összetűzés kezdete előtt leköszönt posztjáról, majd 1849. október 6-án, az aradi vértanúkkal egy időben Pesten kivégezték.

1848-49-ben magyar békepártinak lenni a legjobb esetben is rossz helyzetfelmérést és önáltatást igényelt, rosszabb esetben pedig az érlelődő árulás racionalizálást, esetleg álcáját. A császári oldal ugyanis a „béke” alatt egyszerűen a feltétel nélküli megadást értette, és az akkori kormánypropaganda tolmácsolásában az orosz hadsereg inváziója is „a rég áhított, áldott béke helyreállítását” szolgálta (ez nem rosszmájú utólagos interpretáció, lásd itt vagy itt).