A politika nagyobb hatással van a gyermeknevelési elveinkre, mint gondolnánk

Egy hatvanas éveiben járó, depresszióban szenvedő német nő azzal a problémával fordult a pszichoterapeutájához, hogy szeretné szeretni a gyerekeit, de egyszerűen nem tudja. A terápia során kiderült, ahhoz, hogy a nő képtelen másokat közel engedni magához, hozzájárulhattak Johanna Haarer német orvos gyermeknevelési tanításai is, akinek a náci korszakban írt könyve a Führer szolgálatára nevelte a gyerekeket. Bár a nő a második világháború után született, Haarer könyvei még a háború után is annyira népszerűek voltak, hogy A német anya és első gyermeke című könyve még évtizedekig megtalálható volt a német szülők könyvespolcain – igaz addigra már kigyomlálták belőlük a legellenszenvesebb náci nyelvezetet.

Haarer, megfelelve a náci rezsim elvárásainak, azt tanácsolta a német anyáknak, hogy hagyják figyelmen kívül a gyerekeik érzelmi szükségleteit, és inkább neveljenek belőlük jó katonákat és náci híveket. A történetet feltáró újságíró, Anne Kratzer szerint a hatvanas éveiben járó nő életútja nem egyedülálló, és máig vannak olyanok, akiknek az érzelmi életét tönkretette Haarer tanítása – tette ráadásul ezt úgy, hogy tudatában volt annak, hogy a csecsemők arra vannak beprogramozva, hogy kötődést építsenek ki az elsődleges gondozóikkal, de mivel a náci rezsim működéséhez kemény, érzelemmentes és érzéketlen felnőttekre volt szükség, ezt egyedül a szeretet visszatartásával lehetett megvalósítani.

Bár a gyermeknevelési tanácsokról legritkább esetben jut eszünkbe, hogy politika is lehet bennük, a legtöbb szülő vagy leendő szülő leginkább praktikus segítségre vágyik a gyerekei felneveléséhez – az utóbbi évtizedek történeti kutatásai azonban egyre többet foglalkoznak a gyermekkorról és gyermeknevelésről alkotott elméletek és a politikai ideológiák közötti összefüggésekről. Richard Bates, a Nottinghami Egyetem történészének 2019-ben megjelent tanulmánya szerint erre különösen a huszadik század középső évtizedei jelentik a bizonyítékot, amely időszakban világosan kimutatható, hogy miként fonódtak össze a gyermeknevelési trendek a különböző politikai eszmékkel.

Haarer nevelési elvei persze nem a semmiből jöttek. Az autoriter szülői nevelés propagálása, amit, szemben a gyerekközpontúsággal, a szigorú szabályokat előíró, sőt a testi fenyítés alkalmazását is tanácsoló szülőközpontúság jellemez, már a 19. századi német anyáknak szóló tanácsadó szövegekben is megtalálható. Az akkori gyermekfelfogás (Kinderbild) szerint az újszülöttek is kis zsarnokok, akiknek meg kell törni az akaratát, írja Laura Preissler, a Luzerni Egyetem antropológus kutatója idén publikált doktori disszertációjában. Ebben a felfogásban nem megengedett az anyai gyengédség, sőt a 19. század végén arra intették az anyákat, hogy ne gyengüljenek el a síró csecsemőjük láttán, inkább ébresszenek félelmet és tiszteletet a gyerekeikben.

Jóéjtpuszi helyett kézfogás

A szakirodalom behaviorista szemléletnek hívja azt a pszichológiai irányzatot, ami az Egyesült Államokból indult, de világszerte széles körben elterjedt. „A behaviorizmus atyja John Broadus Watson (1887–1958) amerikai pszichológus által elképzelt ideális csecsemő »könnyen kezelhető« és jól alkalmazkodik környezete elvárásaihoz. Olyan, aki sohasem sír (…), aki belefeledkezik a munkába és a játékba, aki hamar megtanul anélkül úrrá lenni a környezetében adódó apró nehézségeken, hogy rögtön anyjához, apjához, dadájához vagy más felnőtthöz szaladna” – idézi fel Pukánszky Béla Watson elméletét a Bevezetés a gyermekkor történetébe című tankönyvében. A pedagógiatörténész szerint „Watson a századforduló gyermekközpontúságából eredő dédelgetést, babusgatást száműzni akarta a gyerekszobából. A szülői érzelmek »lehűtésére« törekedett, úgy vélte, hogy a túl sok affektív megnyilvánulás káros a csecsemőnek. Szerinte a huszadik század elején az anyák »halálra csókolgatták« a kicsinyeket.”

„Nem véletlen, hogy a behaviorizmus az Egyesült Államokból indult világhódító útjára. Az amerikai embert a századfordulón a cselekvés, a próbálkozás jellemzi, nem pedig a töprengés és lelki vívódás. Az amerikai kultúra aktivitás-központúsága jó hátteret biztosított a tömegtermelő nagyipar kialakulásához. Az iparosok, üzletemberek pszichológiai tudást igényelnek, olyat, amelynek révén irányítani tudják az embereket. De hozzájárult a behaviorizmus népszerűségéhez az amerikai nagyváros »olvasztótégely-jellege« is: a különböző etnikumú emberek számára az amerikai normáknak megfelelő viselkedés biztosította a boldogulás lehetőségét” – írja Pléh Csaba Pszichológiatörténet című könyvében.

„A 20-as évek behaviorista szemléletében ott találjuk a korábbi protestáns emberképet, a szorgalmas, a hivatásában megbízható precíz ember képét” – mondta a Qubitnek Pukánszky Béla, aki az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen és a komáromi Selye János Egyetemen tanítja és kutatja a neveléstörténetet. „Ugyanakkor az ilyen puritán szülői attitűdből szinte teljesen hiányzik az engedékenység és az oldottság. A középosztálybeli családoknál a nagy bérlakásokban kitették a gyereket az utolsó szobába, és ha éjjel üvöltött, nem kapdosták föl úgy, mint a későbbi korok anyái. Márpedig ezek a csecsemőnevelési szokások a behaviorista gyereknevelés szemléletéből erednek, amik olyan széles körben elterjedtek, és olyan mélyen beivódtak a közgondolkodásba, hogy a mai gyereknevelésben is éreztetik hatásukat.”

Spock és társai: a gyerekközpontú nevelésből demokratikusan működő felnőttek lesznek

Az 1930-as években megjelenő nevelési szemlélet, a megengedő nevelési stílus, a csecsemők és a kisgyerekek pszichológiai jólétére kezdett összpontosítani. Ez a szemlélet empatikusabbá vált a gyerekekkel szemben, és a szigorú szabályok szerinti nevelés vesztett a népszerűségéből. „A behaviorista megközelítéssel szemben, ami azt állítja, hogy a gyereket formálni kell, az anyákat most arra biztatták, hogy értsék meg és támogassák a gyerekeik impulzusait és »természetes fejlődését«, és kevésbé összpontosítsanak ezek szabályozására” – olvasható Preissler tanulmányában.

A pszichoanalitikus megközelítés – amelynek legismertebb képviselői előbb Melanie Klein és Susan Isaacs, később pedig Donald Winnicott és John Bowlby (a kötődő nevelés atyja), illetve a világhírnévnek is örvendő Benjamin Spock voltak – az érzelmi fejlődés, a fantáziadús játék és a gyermekek teljes mértékben emberként való kezelésének fontosságát hangsúlyozták, írja Pukánszky a gyermekkép és nevelésfelfogások történetéről szóló 2018-as könyvében.

Az 1940-es évek Nagy-Britanniájában és az Egyesült Államokban a gyermeki fejlődés pszichoanalitikus elméleteinek a demokratikus személyiségek kialakulásával való azonosítása együtt járt a fasizmus és a tekintélyelvű személyiségek patologizálásával. Az akkori szakemberek úgy gondolták, hogy ha megfelelő szemlélettel nevelnek fel egy gyereket, az biztosíték lehet arra, hogy ne történhessen többé antidemokratikus fordulat egy országban, és a mindennapi élet demokratikus és humanista eszméinek gyakorlása biztosíthatja a stabil demokratikus államberendezkedés fennmaradását.