Harmincöt évvel a fal leomlása után Berlin már nagyon nem ugyanaz a város

Hogyha ma, harmincöt évvel a berlini fal leomlása után rátekintünk az Európai Unió legnépesebb városára, már messze nem ugyanazt a képet látjuk, mint a kilencvenes évek eufórikus és turbulens időszakában. Legalábbis ha arra gondolunk, amit akkoriban a város fiatalsága megélt és utópiaként a jövőbe vetített. A fotográfiával foglalkozó C/O Berlin intézet most egy csapat ex-keletnémet fotográfus történetén keresztül a város megváltozó arcáról beszél – méghozzá nagyon izgalmasan.

A Träum Weiter — Berlin, die 90er című kiállítás az illúziók feléledésének, tombolásának és lecsengésének ívét mutatja meg, a város két felének újraegyesítésétől odáig, hogy megjelennek a befektetők, a gazdasági-politikai vállalkozók, hogy az önmagát spontán módon alakító régi-új fővárost, annak tereivel, lerobbant és újragondolható épületeivel, foglaltházaival, szabad, öntörvényű létformáival együtt a tervezőasztalra dobják és saját céljaik szerint kezdik átalakítani.

1989 november 9-ével indul a kiállítás, az eufória és inszomnia napjaival, a fal tetejére fölmászó, a Brandenburgi kapu környékét, szerte az utcákat elárasztó emberekkel. Folytatódik a kilencvenes évek drámai gazdasági és társadalmi átalakulásával, annak nyerteseivel, de főként veszteseivel, a virágzó, sokszólamú kulturális színtérrel, a folyamatosan szóló elektro zenével meg depresszív poszt-punkkal, a városi szubkultúrák sokaságával. A végén pedig két, egymással szemben elhelyezett, nagy méretű fotóval zárul, Harald Hauswald képeivel. Az egyiken fiatalok csoportja fordul szembe a nézővel, valahol az egykori fal zónájánál, a senkiföldjén. A képpel átellenben pedig egy másik társaság: öltönyös férfiak komoly csoportosulása figyeli az átépítés alatt álló Potsdamer Platzot. Az előbbiek mintha azt kérdeznék: hol a városunk? A komoly öltönyösök pedig mintha azt válaszolnánk: tessék, itt van, talán nem tetszik?

Az említett csapat ex-keletnémet fotográfus az Ostkreuz nevű fotóügynökség, amely az NDK végnapjaiban kezdett formálódni. Olyan kelet-berlini fotósok hozták létre, akik a szigorúan ellenőrzött NDK-s magazinoktól kapták rendszeres megbízásaikat, például divatanyagokat készítettek a Sybille című, nálunk is ismert divatlapnak (a DDR csattanós válasza az imperialista Brigitte-re), vagy tudósításokat, képriportokat a keleti országrész mindennapjairól. Csakhogy ezekbe az anyagokba egyre többet csempésztek bele a saját meglátásaikból és kritikájukból, érzékelve a társadalom válságjeleit, az atmoszférát, a készülődő, de kiszámíthatatlan változást. Mígnem felpörögtek az események, és – nem mellesleg igen komoly magyar közreműködéssel – szinte percek alatt megszűnt az ország, amelyben éltek, az NKD, és a város, amely az otthonuk volt, Kelet-Berlin.

Az Ostkreuz fotóügynökséget 1990-ben alapítja meg kilenc fotográfus, épp azzal a céllal, hogy ezt a villámgyors és radikális változást dokumentálják. Profik, akiknek még ráadásul társadalmi érzékenységük is volt. Csak éppen infrastruktúrájuk nem: egy apró irodában kezdték, ahová még telefonvonalat sem sikerült behúzni, a nyugati oldalon vettek egy korai mobiltelefont csillagászati áron. „Túl értékes volt ahhoz, hogy csak úgy otthagyjuk az irodában” – emlékszik vissza Ute Mahler. „Öt kilót nyomott és minden este felváltva cipeltük haza. Csak így tudtak velünk kapcsolatba lépni.”

Ostkreuz egy S-bahn állomás és csomópont a város keleti felén – hogy helyrajzilag is belőjük: Friedrichshain-Kreuzberg kerületben. A róla elnevezett fotóügynökség pedig ma is működik, önmagát szövetkezetként határozva meg, 25 fotóssal, nemzetközi hálózattal és fotóakadémáival. A kiállítás pontosan attól érdekes, hogy az eltűnő várost és a születő újat mutatja meg, azzal a fajta tárgyilagossággal, ugyanakkor empátiával, amelyet az Ostkreuz tagsága kezdettől képvisel. Egyikük, a fentebb említett Harald Hauswald a kiállításon futó, 1999-es dokumentumfilmben (Verdammt aufregende Zeit - Átkozottul izgalmas idő) arról beszél, hogy őt tulajdonképpen nem lepte meg a fal leomlása, nem volt számára váratlan, és nem is nagyon változtatta meg sem az életét, sem a városhoz való viszonyát. Ugyanúgy megfigyelő városlakó maradt. „Az azért jó, hogy élhetted az életedet, csak úgy” – mondja, jelezve, hogy a szabadságnak mégiscsak vannak előnyei.