A szelfik mögött nem az önimádat, hanem a bizonytalanság áll, és ez sokkal izgalmasabb

Hogy ki készítette az első szelfit, ki fotózott tükörből, ki fordította önmaga felé a kamerát és exponált, Hyppolyte Bayard francia, vagy Robert Cornelius amerikai fotográfus az 1800-as évek második felében, esetleg George Harrison a Taj Mahalnál 1966-ban, vagy Paris Hilton Britney Spearsszel együtt 2006-ban, az érdekes kultúrtörténeti adalék éppen lehet, de túl nagy jelentősége nincs. Az önarckép a reneszánsszal kezdődik, a szelfi pedig mára az unokáktól a nagymamákig elterjedt és gyakorolt műfaj. Milliók mutatják meg szelfikkel a világnak, hogy hová utaztak, mit vásároltak, hogy új pasijuk van, hogy merre nyaralnak a barátnőjükkel, hogy szeretik a gyereküket, hogy milyen az új kanapéjuk.

A fotótörténet a technológia és a platformok változásának története, hiszen olyan képeket tudunk csinálni, amilyeneket az eszközök lehetővé tesznek. Ám kérdés, mi volt előbb: a mobiltelefonok kamerájának „mirror” módja, vagy az igény, hogy legyen ilyesmi. Ami biztos, hogy sokan a szelfit az énközpontú társadalom nárcisztikus megnyilvánulásának tekintik, önmagunk megsokszorozásának és promózásának eszközét látják benne, kényszeres és folytonos önnarrálást a közösségi platformokon.

Mi van akkor, ha a nárcizmust, elmozdulva annak köznapi értelmezésétől, nem valamilyen személyiségzavarnak, akár patologikus állapotnak tételezzük, hanem hajtóerőnek, ami önmagunk, az „én” megismerése felé vezet bennünket? És mi van akkor, ha a közösségi médiában látható szelfik tömegét sem az önimádat megjelenési formájaként értékeljük, hanem az önmagunk reprezentáláshoz való jog gyakorlásaként?

A brit író, Matt Colquhoun a múlt héten a budapesti Eidolon Centre vendége volt, egy olyan magánintézményé, amelynek célkitűzése, hogy a világ első, kifejezetten privát fotográfiával foglalkozó kulturális intézménye legyen. Márpedig a szelfi, a műfajánál fogva privát fotó, még ha a külvilágnak készül is.

„Nem azért készítünk szelfiket, mert szeretjük magunkat és megingathatatlanok vagyunk az identitásunkban. Inkább valamilyen bizonytalanság áll mögötte, és ez sokkal érdekesebb” – mondja Colquhoun, aki Narcissus In Bloom - An alternative history of the selfie című kötetét mutatta be a Művház nevű helyen.

Az előadás másnapján beszélgettünk vele saját praxisáról, könyve főbb állításairól, valamint a számára inspirációt jelentő gondolkodóról, Mark Fisherről, akinek első könyvét szentelte, és akinek poszthumusz megjelent kötetét szerkesztette is.

Qubit: Az előadása elején beszélt a saját fotográfiai praxisáról, arról, hogy sok szelfit készített. Miért érdekelte a fotózás, és miként vezetett ez a fotográfia kutatásához?

Matt Colquhoun: Mindig is szerettem fotózni. Fiatal koromban volt bennem némi frusztráció, talán mert festő akartam lenni, de borzasztó voltam benne. Ezért inkább fényképezőgépet vettem a kezembe. Emellett lenyűgöztek az új technológiák, például a 2000-es évek elején megjelenő hordozható kamerák, kis, digitális fényképezőgépek. A fotózás számomra inkább a dokumentálás ösztöne volt. Egyetemre kerülve pedig nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni, így végül fotográfiát tanultam.

Digitális vagy hagyományos kamerát használt?

Mindkettőt. Az egyetemnek, ahova jártam, erős dokumentarista fotográfiai hagyománya volt, különösen a fotózsurnalizmus terén. Ez remek volt, de nem volt eléggé reflektív és kritikus. Emlékszem például, hogy amikor megérkeztem az egyetemre, az első évben a kormány megháromszorozta az egyetemi tandíjakat: évi 3000 fontról 9000 fontra emelkedtek. Az első szemeszterben az egész évfolyam buszra szállt, és elmentünk Londonba, hogy részt vegyünk egy hatalmas tüntetésen, amely az én generációmban talán a legnagyobb volt az iraki háború óta. A fotózás eszköz volt ahhoz, hogy ezt például megörökítsem, de többet nem igazán értettem meg belőle. Tíz évvel később írtam egy könyvet a fotográfiáról, és ez részben arról szólt, hogy még mindig küzdök az ellentmondással, hogy miközben a fotók, a képek mindenütt jelen vannak és mindenki használ kamerát, nem gondolkodunk arról, hogy mit is jelent a fotográfia. Mintha a fotóról szóló beszélgetések még azelőtt le lennének zárva, mielőtt elkezdődnének. Szóval, azzal próbálkoztam, hogy másként kezdjünk gondolkodni róla. És miért ne kezdhetnénk a szelfivel, olyasmivel, amit mindenki ismer? Választhattam volna mást is, de akkoriban ez tűnt logikusnak, hogy ebben az átmeneti térben mozogjunk, a művészet és a vizuális kultúra között, hogy megértsük, mit jelent ez a hétköznapi kultúra és a populáris kultúra számára.

Említette, hogy szinte mindenki használ kamerát. A felismerés, hogy bárki fotós lehet, hogyan formálta az elképzelését arról, hogy ki is valójában a fotós? Mindannyiunk zsebében ott a mobiltelefon, és rengeteg fotót készítünk. Mi különbözteti meg azt, aki csak úgy képeket készít a mobiljával, a fotográfustól?