A szelfik mögött nem az önimádat, hanem a bizonytalanság áll, és ez sokkal izgalmasabb

· 11.19. · KULTÚRA

Hogy ki készítette az első szelfit, ki fotózott tükörből, ki fordította önmaga felé a kamerát és exponált, Hyppolyte Bayard francia, vagy Robert Cornelius amerikai fotográfus az 1800-as évek második felében, esetleg George Harrison a Taj Mahalnál 1966-ban, vagy Paris Hilton Britney Spearsszel együtt 2006-ban, az érdekes kultúrtörténeti adalék éppen lehet, de túl nagy jelentősége nincs. Az önarckép a reneszánsszal kezdődik, a szelfi pedig mára az unokáktól a nagymamákig elterjedt és gyakorolt műfaj. Milliók mutatják meg szelfikkel a világnak, hogy hová utaztak, mit vásároltak, hogy új pasijuk van, hogy merre nyaralnak a barátnőjükkel, hogy szeretik a gyereküket, hogy milyen az új kanapéjuk.

A fotótörténet a technológia és a platformok változásának története, hiszen olyan képeket tudunk csinálni, amilyeneket az eszközök lehetővé tesznek. Ám kérdés, mi volt előbb: a mobiltelefonok kamerájának „mirror” módja, vagy az igény, hogy legyen ilyesmi. Ami biztos, hogy sokan a szelfit az énközpontú társadalom nárcisztikus megnyilvánulásának tekintik, önmagunk megsokszorozásának és promózásának eszközét látják benne, kényszeres és folytonos önnarrálást a közösségi platformokon.

Mi van akkor, ha a nárcizmust, elmozdulva annak köznapi értelmezésétől, nem valamilyen személyiségzavarnak, akár patologikus állapotnak tételezzük, hanem hajtóerőnek, ami önmagunk, az „én” megismerése felé vezet bennünket? És mi van akkor, ha a közösségi médiában látható szelfik tömegét sem az önimádat megjelenési formájaként értékeljük, hanem az önmagunk reprezentáláshoz való jog gyakorlásaként?

A brit író, Matt Colquhoun a múlt héten a budapesti Eidolon Centre vendége volt, egy olyan magánintézményé, amelynek célkitűzése, hogy a világ első, kifejezetten privát fotográfiával foglalkozó kulturális intézménye legyen. Márpedig a szelfi, a műfajánál fogva privát fotó, még ha a külvilágnak készül is.

Matt Colquhoun a Bartók Béla úti Művházban beszél új könyvéről, 2024. november 13-án
photo_camera Matt Colquhoun a Bartók Béla úti Művházban beszél új könyvéről, 2024. november 13-án Fotó: Simon Zsuzsi

„Nem azért készítünk szelfiket, mert szeretjük magunkat és megingathatatlanok vagyunk az identitásunkban. Inkább valamilyen bizonytalanság áll mögötte, és ez sokkal érdekesebb” – mondja Colquhoun, aki Narcissus In Bloom - An alternative history of the selfie című kötetét mutatta be a Művház nevű helyen.

Az előadás másnapján beszélgettünk vele saját praxisáról, könyve főbb állításairól, valamint a számára inspirációt jelentő gondolkodóról, Mark Fisherről, akinek első könyvét szentelte, és akinek poszthumusz megjelent kötetét szerkesztette is.

Qubit: Az előadása elején beszélt a saját fotográfiai praxisáról, arról, hogy sok szelfit készített. Miért érdekelte a fotózás, és miként vezetett ez a fotográfia kutatásához?

Matt Colquhoun: Mindig is szerettem fotózni. Fiatal koromban volt bennem némi frusztráció, talán mert festő akartam lenni, de borzasztó voltam benne. Ezért inkább fényképezőgépet vettem a kezembe. Emellett lenyűgöztek az új technológiák, például a 2000-es évek elején megjelenő hordozható kamerák, kis, digitális fényképezőgépek. A fotózás számomra inkább a dokumentálás ösztöne volt. Egyetemre kerülve pedig nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni, így végül fotográfiát tanultam.

Matt Colquhoun, selfie, 2015.
photo_camera selfie, 2015. Fotó: Matt Colquhoun

Digitális vagy hagyományos kamerát használt?

Mindkettőt. Az egyetemnek, ahova jártam, erős dokumentarista fotográfiai hagyománya volt, különösen a fotózsurnalizmus terén. Ez remek volt, de nem volt eléggé reflektív és kritikus. Emlékszem például, hogy amikor megérkeztem az egyetemre, az első évben a kormány megháromszorozta az egyetemi tandíjakat: évi 3000 fontról 9000 fontra emelkedtek. Az első szemeszterben az egész évfolyam buszra szállt, és elmentünk Londonba, hogy részt vegyünk egy hatalmas tüntetésen, amely az én generációmban talán a legnagyobb volt az iraki háború óta. A fotózás eszköz volt ahhoz, hogy ezt például megörökítsem, de többet nem nagyon értettem meg belőle. Tíz évvel később írtam egy könyvet a fotográfiáról, és ez részben arról szólt, hogy még mindig küzdök az ellentmondással, hogy miközben a fotók, a képek mindenütt jelen vannak és mindenki használ kamerát, nem gondolkodunk arról, hogy mit is jelent a fotográfia. Mintha a fotóról szóló beszélgetések még azelőtt le lennének zárva, mielőtt elkezdődnének. Szóval, azzal próbálkoztam, hogy másként kezdjünk gondolkodni róla. És miért ne kezdhetnénk a szelfivel, olyasmivel, amit mindenki ismer? Választhattam volna mást is, de akkoriban ez tűnt logikusnak, hogy ebben az átmeneti térben mozogjunk, a művészet és a vizuális kultúra között, hogy megértsük, mit jelent ez a hétköznapi kultúra és a populáris kultúra számára.

Említette, hogy szinte mindenki használ kamerát. A felismerés, hogy bárki fotós lehet, hogyan formálta az elképzelését arról, hogy ki is valójában a fotós? Mindannyiunk zsebében ott a mobiltelefon, és rengeteg fotót készítünk. Mi különbözteti meg azt, aki csak úgy képeket készít a mobiljával, a fotográfustól?

A cikk innentől csak a Qubit+ előfizetőinek elérhető. Csatlakozz, és olvass tovább!

Ha már van előfizetésed, lépj be vele. Ha még nincs, válassz csomagjaink közül!