Itt van körülöttünk a bürokratikus szocializmus, a sok hülye aktatologató, az álságok, a hazugságok, merre meneküljünk?

Nemrég jelent meg Havasréti József író, kritikus, esztéta Csak a zene? című könyve, amelyben a hazai populáris zenéről szóló írásait gyűjtötte össze. A kötet alcíme: Műfajok, stílusok, ideológiák a magyar pop-rock zene történetében. Az írások az elmúlt bő húsz évben keletkeztek, konferenciákon hangzottak el, vagy olyan kötetekben jelentek meg, amelyek ma már alig hozzáférhetők. A Spions és az URH szövegvilágától az Omega űr-rock korszakán, a hazai funk és diszkó születésén át a rock és a nacionalizmus kapcsolatáig számos jelenséget tárgyal a könyv, a kulturális és társadalmi kontextusokat is fölfejtve, a kritikai kultúrakutatás eszközeivel.

Az idén 60 éves Havasréti a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének docense. Fő területe a modern- és neoavantgárd irodalom, írt már tekintélyes (és nem kevésbé szenzációs) monográfiát Szerb Antalról, publikált három szépirodalmi kötetet – az Űrérzékeny lelkek címűre például közvetlenül hatott David Bowie munkássága. Eközben a város mai kulturális életének egyik meghatározó alakja, ráadásul a mai napig rendszeresen jár koncertekre, össze lehet vele futni a pécsi klubokban.

Qubit: Honnan jön a populáris zene iránti érdeklődésed?

Havasréti József: Két irányból. Az egyik életrajzi jellegű, a kamaszkorban, fiatal felnőttkorban látogatott hatalmas mennyiségű koncert következménye. Középiskolában az osztályunk egy része nagy rockrajongó volt, rengeteg koncertre jártunk. Én az akkor népszerű, mondjuk az undergroundhoz képest mainstream zenekarok fellépéseire jártam, LGT, P. Mobil, Mini, illetve jazzkoncertekre. A baráti társaságom Pécsen rockzene-orientált volt, de kicsit azért sznobok is voltunk, és jazzkoncertekre is jártunk. Ezekből az időkből maradt bennem egy csomó emlék a ’70-es, ’80-as évek rockzenéjéről, és ehhez képest számomra a new wave később jött.

Az államszocializmus idején a lemezek megszerzése, a lemezgyűjtés, a feketepiac, a cserék is mind a hétköznapi életünk részét alkották, és később kiderült, hogy például a feketepiaci beszerzés akár kutatási témának is izgalmas. Ez tehát az egyik irány. A másik irány pedig az, amikor elkezdtem a doktori disszertációmon dolgozni, és vizsgálni kezdtem a '70-es évek végén, '80-as évek elején működő neoavantgárd irodalmi csoportok működését. Látszott – főleg a Fölöspéldány csoport esetében –, hogy nagyon erős a rockzenei háttér, illetve a korai punk hatása. A Fölöspéldány szempontjából főleg a Beatrice. Voltam is néhány Beatrice-koncerten, a punk korszakukban, népszerűségük és hírhedtségük csúcsán. Amikor a neoavantgárdra, új szenzibilitásra vonatkozó dolgokat elkezdtem feldolgozni, áttekinteni, mindig előjött a különböző diskurzusokban a punk hatása a neoavantgárdra, és általában a popzene és a neoavantgárd kölcsönhatása. Azon gondolkodtam, hogy azon kívül, hogy újra és újra elmondjuk ezeket a kölcsönhatásokat, rituálisan felsoroljuk a new wave-zenekarokat és a meghatározó filmeket, alaposabban is érdemes volna megnézni az összefüggéseket, és valamilyen fogalmi apparátus is kellene ehhez. Hogy ne csak élményszerűen, vagy nosztalgiázósan, a legendaképzés felől lehessen ezeket vizsgálni.

Jött még egy harmadik dolog is: a diploma után adminisztratív állásban dolgoztam az egyetemen, majd rövid ideig gimnáziumban tanítottam, közben a sorkötelesség utolsó évében elvittek katonának, szóval egy pár év eltelt az ide-oda sodródással. Aztán 1997-ben állást ajánlottak Pécsen, a Horányi Özséb-féle pécsi kommunikációs tanszéken, és tulajdonképpen azóta ott vagyok oktató. Ki kellett alakítanom valamilyen oktatói profilt, valamennyire a többiek érdeklődését is figyelembe véve, és akkor elkezdtem, főleg mint oktató, a cultural studies és a szubkultúrakutatás irányába elindulni. Végül is ez jó döntésnek bizonyult, mert ez aztán a popzenetörténeti kutatásokhoz is hátteret biztosított.

Olyan vakfoltokkal is foglalkozol, mint a magyar diszkó, funk, vagy a ’70-es, ’80-as évek különös jelensége, a hazai space rock, és ezeket komolyan is veszed. Pontosan annyira, mint a korai magyar punk vagy underground zenét, a Spionst, az URH-t. Akkoriban ez világnézeti kérdés volt, nagyon polarizált volt az ízlés, ha valaki undergroundot hallgatott, akkor elutasította a mainstream rockot, a rocker megvetette a diszkózenét, aki diszkóba járt, viszolygott a punktól. Ehhez képest üdítő, hogy akár felszínes jelenségeket is komolyan lehet venni, és rendes elemzés tárgyává tenni.

A '70-es években még általános iskolás voltam, tehát beszéljünk inkább a '80-as évekről. Én is ebben a kétpólusú ízléstérben léteztem, tehát én is lenéztem a diszkót meg a diszkókultúrát, és mást is lekezeltünk, például az Omegát is. Kimódolt, maníros dolognak tűnt. Sok szempontból ma is annak tűnik, csak most már éppen ez benne az izgalmas. Mert persze én is évtizedekkel később lettem olyan „okos”, hogy rájöjjek, érdemes ezeket a jelenségeket tanulmányozni. Egy kicsit dacból is, mert a magyar popzene történetének a rekonstrukciója főleg a popzenei újságírás eredménye – amit én egyébként sokra tartok, mert vannak ott nagyon jó munkák, meg hatalmas adatfeldolgozó, adatgyűjtő tevékenység, viszont nagyon kevés az interpretatív mozzanat. Tehát kulturálisan nem nagyon tudták elhelyezni ezeket a dolgokat. A másik meg, hogy szinte kötelezővé vált valamiféle direkt vagy bújtatott rajongói, nosztalgiázó, legendaképző beszédmód. Ez pedig a tényektől, a valóságtól nagyon eltávolító diskurzus, ami nekem nem tetszett, ezért próbáltam végiggondolni az alternatíváját. Különben sokan mondták, többnyire szemrehányóan, hogy jó, amit csinálok, csak nem kéne annyira komolyan venni. Hol az élményszerűség meg az irónia?

Néhol olyan jelentéseket is felfejtesz, amelyek a szerzői intencióban sem feltétlenül voltak benne. Éppen az Omegáról vagy a Mini együttesről szóló írásokban jönnek elő olyan politikai, kulturális, az akkori idők életstratégiáira, atmoszférájára vonatkozó reflexiók, amelyektől jóval komplexebbnek tűnnek ezek az életművek, mint a maguk idejében.

Ezek sokszor ironikus dolgok, de én nem ironikusan közelítek hozzájuk, mert iróniával már tele a padlás. Szerintem más megközelítésre is szükség van. Amit még problémásnak érzek, az a mód, ahogyan a magyar rockzenét beépítik a magyar kulturális emlékezetbe. Ahogy mindinkább kezd intézményesülni, egyre jobban elszakad a valóságtól. Zajlik a legendagyártás. Erről Radnai Dániel is ír egy helyen, aki irodalomtörténész, és úgy rockzenekutató, mint én, tehát ráérő idejében, mert alapvetően mással foglalkozunk, ő klasszikus magyar irodalomtörténettel, én pedig modern meg neoavantgárd irodalommal. Szóval, Radnai is azt írta, hogy most már az egész valahai magyar rockzenei szakma az ellenállók testületeként tekint magára. És most már szinte mindenki rábólint erre, a legkülönbözőbb, akár tudományos kiadványok is ezt a narratívát erősítik meg. Itt tényleg szükség lenne analitikusabb, tisztánlátóbb, józanabb szemlélet megjelenésére is.

Ha már itt tartunk, azt a jelenséget nem tudom megkerülni, hogy egyes megöregedő magyar rockerek miként kötnek ki hatalomhű pozícióban vagy egyfajta depolitizált, jóváhagyó belenyugvásban. Különös pályákat látunk itt. Említetted a Beatricét, a ‘70-es évek végén valóban szembekerültek az akkori hatalommal: betiltás, zaklatás, megfigyelés. Most pedig azt látjuk, hogy az egykori frontemberük miként válik pártművésszé. De mondhatnám a ‘80-as évek undergroundjának egyik komoly szövegíróját is, aki nagyon erős mondatokat írt le az akkori idők közérzetéről, politikai légköréről, ma pedig a költészetre hivatkozva felülemelkedést hirdet, és depolitizálja, semlegesíti a mondandóját. Óhatatlan, hogy nem lehet szépen megöregedni a magyar rockban?