Mit keres egy halottlátó a rendőrségen?

Azoknak, akik látták a Babilon Berlin című német sorozatot a két világháború közötti, demokratikus berendezkedésű Németország, a weimari köztársaság kulturális, társadalmi és politikai változásairól, a 3. évad 10. részében feltűnhetett egy különös jelenet. Ebben Gereon Rath felügyelő és Ernst Gennat főfelügyelő egy eltűnt berlini személy után nyomoznak, és segítségül hívnak egy titokzatos pszichiátert, akire a krimináltelepátia szakértőjeként hivatkoznak. A pszichiáterrel tart egy fiatal médium, Juliana, akit hipnózis segítségével összekapcsolódik az eltűnt személlyel. A pszichiáter állítása szerint Juliana lelkének legfinomabb szenzoros impulzusai öntudatlanul irányítják a médium elméjét, aki, miközben az eltűnt képét, ujjlenyomatát, illetve személyes tárgyait nézi és tapintja, transzba kerül, és fontos információkat szolgáltat a rendőrség számára.

A néző élhet a gyanúperrel, hogy itt pusztán a sorozat egy furcsa és felettébb hátborzongató fiktív elemével van dolga. Az igazság ezzel szemben az, hogy a krimináltelepátia a két világháború közötti Németország elterjedt gyakorlata volt, amit idővel a hivatalos bűnüldöző szervek is átvettek. De miért gondolta úgy a német rendőrség, hogy minden kritika és áltudományos színezet ellenére fontos beépíteni az egyre inkább tudományossá váló bűnüldözésbe a misztikus telepátiát?

Sokasodó bűnügyek

Noha Németországban az első világháborút közvetlenül követő bizonytalanság és forradalmak sokasága 1919-re politikai szinten némileg konszolidálódott a weimari köztársaság létrejöttével, a bűnözés, a félelem és az ezekből táplálkozó irracionalizmus továbbra is a korszak fontos jellemzői maradtak. A polgári köztársaság éveiben a legáltalánosabb és elterjedtebb bűncselekmény a rablás, a lopás és a betörés volt, hiszen a rossz gazdasági helyzetben minden egyes megszerzett márka életmentő lehetett.

Nem meglepő, hogy a kifosztott, megbecstelenített, megalázott áldozatok oda fordultak segítségért, ahonnan számíthattak rá, és ehhez kapóra jöttek az irracionalizmus táptalaján egyre inkább terjedő okkult mozgalmak, telepaták és halottlátók. Ahogy a társadalom egyre szélesebb rétegei kezdtek érdeklődni az olyan okkult gyakorlatok iránt, amik a bűnügyek megoldását ígérték, a rendőrség sem maradt tétlen, és felvette a kapcsolatot a korszak ismert médiumaival. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy a társadalmi igényeknek való megfelelésen túl maga a tudomány is jó indokokkal szolgált arra, hogy a bűnüldözők komolyan vegyék a telepátiát.

Átmeneti korok, új eszközök és módszerek

A Németországban is alkalmazott újabb tudományos technológiák és módszerek nem feltétlenül helyben születtek. Noha a középkor óta több országban használtak például kutyákat védelmi és nyomozási célokra, a 19. század végén Londonban garázdálkodó sorozatgyilkos, Hasfelmetsző Jack körüli folyamatos kudarcok miatt terjedt el a kopók használata. Németországban 1920-ban hozták létre az első kutyakiképző és kísérleti központokat, hogy tudományos alapokra helyezzék a rendőrségi ebek használatát és kiképzését. Miközben a rendőrségi kutyák gyorsan mindennapossá váltak a bűnüldözésben, különleges képességeik fiziológiai alapjait nem mindenki értette és látta át teljes mértékben, ezért könnyen arra gondolhatott valaki, hogy az emberi érzékek is rendelkeznek olyan dimenziókkal, amik nem mindenki számára érthetők és elérhetők.

Az ujjlenyomatok tudományos kutatása Charles Darwin másod-unokatestvére, Francis Galton nevéhez kötődik, aki 1892-ben publikálta átfogó statisztikai elemzését. Bűnügyi alkalmazásuk a 20. század elején vette kezdetét, az első eset pedig, ahol valakit az ujjlenyomata alapján találtak bűnösnek és ítéltek el az Egyesült Államokban, 1911-re tehető. Noha a módszer gyorsan sikeres lett, újszerűsége miatt sokan kételkedtek a megbízhatóságában, sőt egyáltalán a jogi alkalmazhatóságában. Időbe telt, mire az ujjlenyomatok a bűnüldözés univerzálisan elfogadott, szinte megkérdőjelezhetetlen eszközeivé váltak.

Hasonlóképp fontos lépés volt a kriminológia és a bűnüldözés történetében a vércsoportok felfedezése. Karl Landsteiner osztrák orvos 1900-ban jött rá, hogy bizonyos esetekben miért működik, míg máskor miért válik halálossá a vérátömlesztés. Laboratóriumi kísérleteiben három vércsoportot fedezett fel, és így azon túl, hogy biztonságossá tette a vérátömlesztést, újabb fegyvert adott a bűnüldözés kezébe is, hiszen a vércsoportok megkülönböztetése révén könnyedén ki lehetett zárni egyes gyanúsítottakat a lehetséges elkövetők köréből.

Miközben tudományos berkekben a vércsoportokra legitim bizonyítékokat lehetett alapozni, egy 1936-os kriminológiai tanulmány szerint maguk a bíróságok jóval kételkedve fogadták az eredményeket. Jelentős különbség mutatkozott aközött, ahogyan az orvostudomány viszonyult a vércsoportok elemzéséhez, és aközött, ahogy a bíróság a tudományos evidenciákat felhasználhatónak ítélte. A társadalomban sem aratott osztatlan sikert, hogy valakit jelentős részben az ujjlenyomatai vagy a vércsoportja alapján kötöttek egy helyszínhez és ítéltek el.

Ezek a tudományos eszközök és módszerek, amik a bűnüldözést egyre professzionálisabb útra terelték (ide sorolhatjuk az egyre gyorsabb, megbízhatóbb autókat és kommunikációs rendszereket), mindinkább szemben álltak a könnyen befolyásolható laikus szemtanúk és állampolgárok vallomásainak bizonytalanságával: ki, mikor, és mit látott, hallott, vagy mit vélt látni és hallani. Miközben a kriminálpszichológia, a statisztika, a szociológia és a grafológia hasznos eszközöket biztosított a tanúvallomások elemzése során, maguk a tudományos módszerek a 20. század első harmadában még gyerekcipőben jártak.

A cikk innentől csak a Qubit+ előfizetőinek elérhető. Csatlakozz, és olvass tovább!

Ha már van előfizetésed, lépj be vele. Ha még nincs, válassz csomagjaink közül!