Egy jó könyv azoknak, akik körmösről körmösre tanulták a matematikát
Keszthelyi Gabriella valószínűségszámításról szóló könyvét öröm kézbe venni, öröm olvasni, és nehéz letenni.
Keszthelyi Gabriella valószínűségszámításról szóló könyvét öröm kézbe venni, öröm olvasni, és nehéz letenni.
Ha valaki azt állítja, hogy „a tudomány célja egy: mégpedig az igazság, semmi más nem érdekes”, jelentős mértékben leegyszerűsített és beszűkült képet mutat a tudományról, történeti távlatból nézve pedig egészen egyszerűen hamisat.
A dietetika évezredeken át átfogó elmélet volt, ami legalább annyira szólt az ember testéről, mint a társadalomban betöltött szerepéről. A 20. század elejére a holisztikus szemléletet teljesen kiszorították a kalóriatáblázatok mérhető paraméterei, de manapság egyre több teret nyer az újfajta, egyéni különbségekre érzékeny szemlélet.
Bár a modern tudomány nem ismeri el a médiumokat, a telepátiát és a gondolatolvasást, ezeknek a módszereknek a 20. századi megjelenése és elterjedése sok mindent megmagyaráz a tudomány működéséről és az áltudományos eszmék terjedéséről.
Száz éve, 1924-ben született a tudományfilozófus, aki előszeretettel jellemezte magát az áltudományok védelmezőjeként, a tudományos módszer ellenségeként, miközben visszafordíthatatlanul átalakította a tudományfilozófia történetét és módszerét.
A Fókuszcsoport YouTube-csatorna egyik készítője a tudomány védelmére kelt a vallással szemben, de a tudománynak nincs szüksége ilyen védelemre, sőt az ilyen videók sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak.
Hogyan szülte meg Zeusz Pallasz Athénét, hogyan szül egy nő a Bibliában, és hogyan változtak meg radikálisan a szülőszékek a 19. századra a bábák kiszorulásával és a férfi orvosok megjelenésével?
A tudományág, kiváltképp a kvantumfizika, akár meg is maradhatott volna a szigorú matematika útján, ha épp nem jön a vietnámi háború, a drogok, a szexuális szabadosság és egy rakás hippi, aki akarva-akaratlanul Einstein, Planck és Heisenberg nyomdokaiba szegődött.
Elvárhatjuk-e, hogy az emberek higgyenek a tudománynak és bízzanak benne, ha maguk a tudósok a tőlük elvárható elvek ellenében cselekednek? Tuboly Ádám írása a tudománykommunikáció etikájáról.
„A közösség tagjai eldönthetik, hogy a tudomány által kínált igazságok közül melyekkel akarnak élni, és melyekkel nem” – mondta múlt heti beszédében a köztársasági elnök. De mit mond erre a tudomány?
Mit tudhat a tudományról egy filozófus, aki nem a laborban, hanem a karosszékben tölti a napjait? Na és képes-e kritikus módon szemlélni a tudományt és annak társadalmi szerepét egy biológus, aki reggeltől estig sejtekkel matat?
A tudománykommunikáció híd a tudósok és a nyilvánosság között. De hogyan érdemes ezt a hidat felépíteni, és mennyit számítanak a tartalomhoz képest a prezentáció külsőségei?
Miközben a társadalom mindinkább függ a tudománytól és annak eredményeitől, ezeket az eredményeket egyre többen és egyre többféleképpen kérdőjelezik meg. Mit tekinthetünk elfogadottnak, és mire jó a szkepszis?
Klenk-Sipos Rita és Szilvási Endre 90 nap a szcientológusok közt című könyve objektivitást ígér, de a legobjektívabb állításának az tűnik benne, hogy Tom Cruise élőben nem is olyan alacsony.
Ha a tudományt súlyos problémák rágják belülről, felmerül a kérdés, hogy nem a saját háza táján kellene-e rendet tennie, mielőtt az elefántcsonttoronyból alkalmanként kikacsintva megdorgálná az embereket, amiért nem bíznak benne kellőképpen – ez az egyik tanulsága a Pléh Csaba és Nyíri Kristóf szerkesztésében megjelent kötetnek, A tények utáni világ mítoszának.