Marsovszky Magdolna a politikai ezotériáról: „Lényegében egy ellentudomány kialakítása folyik”

Több mint tíz évvel ezelőtt Marsovszky Magdolna még rendszeresen publikált írásokat magyar nyelven, főként a hazai kulturális politikáról – amit cikkeiben következetesen kultúrpolitikának nevezett –, illetve a magyar politikai mezőben azonosítható ideológiákról, gondolkodásmódokról. Foglalkoztatta többek között a nacionalizmus, az etnocentrizmus, az antiszemitizmus. Éles szemmel figyelte és elemezte a kormányzati megnyilatkozásokat, a politikusi megszólalásokat, szövegeket és nagyon sok olyasminek is jelentőséget tulajdonított, amire mások legyintettek. Például Csurka István politikusi megnyilatkozásaira: idejekorán azonosította azok antiszemita szóhasználatát, retorikai elemeit, valamint azt a folyamatot, ahogyan mindez a magyar közmédiába is átszivárog. Marsovszky írásaival hosszabb ideje nem találkozni a hazai médiatérben, Németországban él és dolgozik, publikációit is zömmel németül írja.

Művészettörténetet, germanisztikát, kultúratudományokat és kultúrpolitikát tanult, szociológiából doktorált. Jelenleg a Kölni Egyetem Humántudományi Tanszékén végez posztdoktori kutatást, legfőbb témája az ezoterikus metafizika. Arra voltunk kíváncsiak, hogy miként vélekedik most a magyarországi kultúrpolitikai helyzetről, hogy értékeli például azt, hogy tavaly a kormány több látványos gesztussal visszaemelte a politikai kánonba Csurka Istvánt. Mit üzen mindez akkor, amikor a szavak szintjén Orbán Viktor miniszterelnök többször „zéró toleranciát” hirdetett az antiszemitizmussal szemben? Helyzetértékeléssel kezdtük, de az ezotéria politikai felhasználásánál kötöttünk ki.

Qubit: A tavalyi év különös és egyben szimbolikus zárlata is volt, amikor egy konferencia keretében a hivatalos kulturális politika rehabilitálta Csurka Istvánt. Fölavatták a mellszobrát Lakitelken, emlékkonferencia zajlott, ahol lényegében megpróbálták tisztára mosni az antiszemitizmusát. A mostani kurzus már egyfajta előképként, előfutárként hivatkozik rá. Ön szerint miről szól mindez? Miért került elő éppen most Csurka? Vagy mindig is jelen volt?

Marsovszky Magdolna: Csurka rehabilitálása sokkal régebben kezdődött. Ha visszaemlékszünk, az „ellenzék ellenzékeként" már 1998 és 2002 között is együttműködött az első Orbán-kormánnyal. 2002-től kezdve figyeltem az akkori ellenzéki médiát, tehát a Fidesz médiáját, ott rendszeresen előjött Csurka. Az Echo TV-ben volt Bayer Zsoltnak egy műsora, Mélymagyar volt a címe, és ebben 2010-ben lezajlott Csurka kvázi megkövetése. Itt mondta Bayer Zsolt, hogy megkövetjük Csurka Istvánt. Már nem emlékszem, hogy tegezte-e vagy sem, de olyasmit mondott, hogy a mi múltunk, a fiatalságunk liberális volt, de végül is most belátjuk, hogy neked volt igazad, Pista bátyám. Az én kutatásaim szerint ez volt Csurka első hivatalos megkövetése, és azóta rendszeresen látom, hallom ezt.

Mire kell a kormányzatnak, mire kell a Fidesznek Csurka István? Mintha kétarcúságot látnánk itt az antiszemitizmus kérdésében. Egyrészt elhangzott a miniszterelnöktől nem is egyszer, hogy az antiszemitizmussal szemben nulla tolerancia van Magyarországon. A bevándorlóellenességet is azzal indokolják, hogy itt nem lesznek olyanfajta antiszemita támadások, mint Franciaországban, itt a zsidók biztonságban élhetnek. Ugyanakkor nem lehet nem felismerni a Soros-ellenes kampány nagyon erős antiszemita karakterét: azt a fajta vizualitást és retorikát használja, ami a klasszikus antiszemitizmus kliséit eleveníti föl. Ugyanakkor látványos Izrael-barátságot tanúsít a kormány. Eközben zajlik Csurka István apológiája. Hogy néz ki az ön olvasatában a hivatalos Magyarország jelenlegi viszonya az antiszemitizmushoz?

Komplex probléma, mert a kérdés az, hogy hogyan értelmezzük az antiszemitizmust. Ha úgynevezett zsidó kérdésként értelmezzük, tehát hogy ha zsidókkal hozzuk okozati összefüggésbe, akkor rossz helyen keresgélünk. Hiszen az antiszemitizmus összeesküvés-elmélet, és semmilyen reális alapja nincsen. Adorno írta 1940-ben egy memorandumában hogy „szociálpszichológiai elemzések ahhoz az alapkérdéshez vezetnek, hogy hogyan néz ki az a kép, melyet az antiszemita a zsidóról elképzel. Ez a kép messzemenően különbözik a realitástól és független maguktól a zsidóktól. Ez a kép nem más, mint fantazma”. A fantazma kifejezés itt azt erősíti, hogy az antiszemitizmusnak a zsidók soha, semmilyen körülmények között nem jelentik az okát. Még amikor véletlenül találkozik is a sztereotípia a realitással, akkor is a sztereotípia marad érvényben.

Tehát ha a kormány, illetve Orbán azt mondja, hogy nulla tolerancia van az antiszemitizmussal szemben, mi megvédjük a zsidókat, szeretjük a zsidókat, akkor az antiszemitizmust zsidó kérdésként értelmezi, ami így nem igaz, semmi okozati kapcsolat nincsen a reálisan létező zsidók és az antiszemitizmus zsidója között. És a „szeretjük a zsidókat” kijelentés mellett mindig ott áll, hogy de nem szeretjük a pénzembereket, a spekulánsokat, az élősködőket, az idegenszívűeket. Ezek viszont antiszemita kódok, amelyekkel embereket vagy embercsoportokat antiszemita módon bélyegzünk meg. Ez a megkülönböztetés egyáltalán nem új, és eredetileg Marxra vezethető vissza. Ő írta a Zur Judenfrage (A zsidókérdésről) című írásában, hogy védi a vallásos zsidókat, támogatja a „sabatzsidók" emancipációját, ugyanakkor elítéli „világi zsidókat", a „pénzembereket", akiknek a pénz az istenük, és nemzetfelfogásuk is csalfa. Azok a kifejezések, hogy pénzemberek, a Mammont istenítők, a globalisták, a brüsszeliták viszont már mind egy antiszemita összeesküvés-elmélet világképének felelnek meg. De végső soron ez nem marad meg absztrakt szinten, hanem konkrétan emberek ellen irányul, olyanok ellen, akik valamilyen módon, vélten hozzárendelhetők a sztereotípiákhoz. Az antiszemita gyűlölet áldozatai lehetnek zsidók is, meg nem is. Benne van az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) hivatalos definíciójában. Ezt úgy fordítjuk a kutatásban egy kicsit egyszerűbb nyelvezetre, hogy olyanok ellen irányul, akikre az antiszemitizmus vonatkoztatja a sztereotípiáit. Itt akár szervezetekről is szó lehet, hiszen ha megnézzük a sok helyen tüntetéseken felmutatott képeket, akkor feltűnik az Európai Unió vagy a NATO logója, mint „elzsidósított” szervezeteké – ez a tudományban úgy jelenik meg, hogy „zionist occupied”, tehát cionisták által elfoglalt terület. Sokszor maga a parlament is, a demokratikus intézményrendszer is mint „zionist occupied” hely tűnik fel. Ilyen volt például, amikor egy önkormányzati képviselő 2009-ben a Kossuth téri zsinagógát akarta volna kifüstölni, és azzal mentegetőzött, hogy a parlamentet értette alatta, hisz a köznyelvben így nevezik. Az MTV-székház elleni támadásnak is volt antiszemita konnotációja. A támadók a szövegeikben önmagukat „hazafiaknak” nevezték, akik a „gój egységet” szimbolizálták volna. Az elfoglalt épületre kitűzött árpádsávos zászló pedig „nemzetileg felszabadított terület"-et (értsd: „zsidótlanított területet”) jelentett és győzelmet „a globalizációs nemzetpusztító erők főhadiszállása” ellen. Ezek a kifejezések mind idézetek, ezekről írtam is például a Galamuson.

A 2010-es évek elején rendszeresen jelentek meg öntől írások, elemzések a magyar kultúrpolitikáról, éppen az említett Galamus.hu oldalon. Ezek egy részét most újraolvastam, és kíváncsi volnék arra, hogy érez-e elmozdulásokat az akkori időszakhoz képest. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a magyar kormányzatnak nincs különösebb kulturális politikája, pragmatikus politikát folytat, túlfinanszírozza, pénzzel kitömi a hozzá lojális intézményeket, a kritikus kultúra intézményi színtereit pedig kiszárítja, megpróbálja visszaszorítani a kritikus kultúrát. Ennél azért összetettebbnek látom ezt a képet. A tavalyi évben hangzott el az a mondat az új kulturális minisztertől, Hankó Balázstól, hogy az állam által támogatott kulturális termékeknek egyetlen dolguk van: hangsúlyozni azt, hogy „a világ legjobb dolga magyarnak lenni”. Ezt a mondatot többen is idézték már, de alapvetően Orbán Viktor mondta, hasonló kontextusban, a kultúrával kapcsolatban. Ebből inkább azt hallani ki, amit ön a kultúrpolitikáról szóló írásaiban kulturális etnocentrizmusnak nevezett. Egy olyan kultúrafelfogást, ami az etnikai alapon felfogott nemzetfogalomhoz kapcsolja hozzá a kultúrát és a kulturális termelést is.

Erről Magyarországon alig esik szó, miközben ez az etnocentrista kultúrafelfogás és nemzetfilozófia nagyon erős. És nemcsak ez alatt a kormány alatt kezdődött, hanem sokkal korábban, bár ez a kormány volt az, amelyik ennek az etnocentrista kultúrfilozófiának az alapjait az alaptörvénybe is beleírta, főként a preambulumba. És ez nem is csak etnocentrista, hanem ezoterikus is, legalábbis az én meglátásom szerint. Az etnocentrizmus tulajdonképpen a felvilágosodás utáni probléma, tehát muszáj nagyon régre visszamenni, amikor a szekularizációval és az emberi jogi emancipációval páhuzamosan a törzsi gondolkodásból egy modern nemzeteszme alakul ki. De, szemben Nyugat-Európával, az etnocentrista nemzeteszme csak Közép- és Kelet Európában jött létre. Ezt nagyon jól leírja Hanák Péter történész: régiónkban

„nem a francia mintát, hanem a német romantika nyelvi, etnikai nemzet koncepcióját vették át. Ebben a felfogásban a »nép« nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást jelentett, utóbb a század végén a »népi«, a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarwinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa a századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Romániában, és voltaképpen az egész régióban.”

Ez tökéletesen megfogalmazza azt, hogy a német kultúrterületen és az attól keletre lévő régiókban a német klasszikus filozófia nyomán nem a politikai nemzetszemlélet terjedt el, mint Franciaországban – ez utóbbit nevezzük nyugatinak és nyugati modernitásnak –, hanem az etnikai nemzetszemlélet. Ezt nevezzük keleti modernitásnak, és itt egyúttal elindult az univerzalizmus agóniája is, ami egyébként Gerő András egyik nagyon jó kifejezése, tehát elindul egy modernitáson belüli antimodern folyamat. És ezt az etnonacionalizmus okozza. Franciaországban a felvilágosodás után eleve a politikai nemzeteszme alakult ki, ellenben Németországban csak 1949-ben történt meg ez a fordulat, amikor a holokauszt nyomán kialakult reflexiókat követve létrejött az új Alaptörvény (Grundgesetz), amely határozottan a politikai nemzet definícióján alapul: az individuum, az emberi méltóság sérthetetlenségén és a felvilágosodás univerzalizmusán.