„Mondhatjuk, hogy a Nyugatot szeretnénk utolérni, de jelenleg ez nem reális”

Erdődi Katalinnal, aki január óta a Trafó Kortárs Művészetek Háza új igazgatója, a nemrég zajlott NEXTFESZT után találkozunk – ez az ötnapos esemény kísérletező és jobbára fiatal alkotók munkáit mutatja be, vagyis mondhatjuk, hogy a jövő felé tekint. Közben pedig épp a jövőkép az, ami hiányzik a hazai, jobb szó híján függetlennek hívott előadóművészeti területről, illetve a teljes kortárs kulturális színtérről.

A budapesti Trafó alapítója, Szabó György nemrég kétrészes tanulmányban foglalta össze az elmúlt négy évtizedet, a munka- és létfeltételek alakulása szempontjából. Ebben az 1990-es évektől 2006-ig tartó időszakot nevezte a független színházi és táncszíntér aranykorának, amikor volt kiszámítható finanszírozás, sokszínű intézményrendszer és nemzetközi figyelem. A válság, a kiszámítható források eltűnése, a fenntartható és tervezhető működés ellehetetlenülése, majd 2010-től a függetlenekre nehezedő egyre durvább politikai és anyagi nyomás mára azt eredményezte, hogy társulatok adták föl, helyek zártak be, alkotók, előadók mentek el az országból.

Erdődi Katalin, aki most Barda Beátát váltotta az igazgatói pozícióban, a Trafóban kezdte pályáját és ide tért vissza, egy évtizedes külföldi karrier után – a pályázata itt olvasható.

Ezalatt volt a brut Wien imagetanz fesztiváljának művészeti vezetője, dolgozott Lipcsében a GfZK kortárs művészeti intézményben, Grazban, a térség egyik legfontosabb művészeti fesztiválja, a steirischer herbst kurátoraként, de tagja volt Bécs Város Tánc, Színház és Performance Kuratóriumának is. Közben dolgozott időnként Magyarországon, például az OFF-Biennále Budapest 2021-es kiadásában, illetve a térség más országaiban is, tavaly a prágai Matter of Art biennále társkurátora volt.

Nem kezdhettük mással, mint azzal, hogy milyennek látja azt a helyzetet, amire hazaérkezett.

Erdődi Katalin: Sokan mondják és tartanak attól, hogy ennek a területnek nincsen jövője. Bár a NEXTFESZT pont arra mutatott rá, hogy mennyire van jövője. Ami messze nem azt jelenti, hogy ideális lenne a mostani helyzet, de szerintem épp a lehetséges ellenállás egy fontos pontja, hogy ne engedjük el a jövő elképzelését. Ragaszkodjunk a jövőhöz, akkor is, hogyha szűkülő horizontok között kell dolgozni. Reménykeltő, hogy a meghívott külföldi kollégák nagyon izgalmasnak találták, amit láttak, és azt jelezték vissza, hogy sok meglepetés volt nekik a programban. Nemcsak feltörekvő alkotókat, hanem kísérletező formákat is meg akartunk mutatni. Ez a sűrű, ötnapos program a jövőhöz vagy jövőképhez való ragaszkodás gesztusa is volt, miközben megmutattuk, hogy hány alkotó, mennyire különbözőképpen, izgalmasan és bátran dolgozik.

Közben persze van feszültség aközött, amit ezek az alkotói törekvések fel tudnak mutatni, és aközött a társadalmi, politikai, kultúrpolitikai valóság között, amivel ők is, meg a Trafó is mint őket támogató intézmény szembesül. Nehéz a helyzet, és nincs receptünk, azon kívül, hogy ragaszkodunk ahhoz, hogy lehetőséget teremtsünk nekik és támogassuk őket, amennyire csak lehet. Annak ellenére, hogy a hozzáférhető erőforrások nagyon leszűkültek. Néhányan, például a Hétpróbás Társulat, vagy Juhász Maja és Kovács Luca, új munkamódszerekkel reagálnak erre a helyzetre. és megmutatják, mi történik akkor, amikor fiatal művészek hét próbával hoznak létre egy előadást, vagy epizódokban gondolkodnak, és minden hónapban új epizóddal jelentkeznek.

Ez elsőre tűnhet egyfajta túltermelésnek, de közben a fenntarthatóságról szól, az alkotói praxis fenntarthatóságának lehetőségéről. A pályázatomban én is próbáltam ilyen irányból gondolkodni a Trafóról mint művészeti intézményről, és arról, hogy hogyan tud elmozdulni a kész produkciók horizontjától, a bemutatás, befogadás praxisától egy aktívabb szerep felé, ami az alkotói folyamatokat különböző pontokon támogatja meg, és akár az aktív folyamaton belül is képes nyitni a nyilvánosság felé. Tehát kevésbé produkció-orientáltan gondolkodik, hanem inkább folyamat-orientáltan.

Qubit: Miközben a kulturális fogyasztás középpontjában egyre inkább az esemény és az élmény fogalmai állnak.

Így van, vágyunk a kész, kiforrott munkákra. Bár, amikor januárban a Nagyteremben Raubinek Lili A pusztító című előadásának volt a fázisbemutatója, vagyis inkább az alkotófolyamat megnyitása a közönség felé, hihetetlenül jól fogadták az emberek, hogy nem egy teljesen kész munkát látnak, hanem a folyamat egy adott fázisában szembesülnek azzal, amit Lili és alkotótársai összeállítottak. Intenzív beszélgetés alakult ki az előadás után. Az alkotó is azt igazolta vissza, hogy sokat adott neki, hogy ez a nyitás megtörtént. A közönség is érzi a helyzet nagyvonalúságát, hogy mennyire izgalmas az, amikor egy kicsit sérülékenyebb vagy kevésbé kiforrott pillanatban találkozol az alkotói szándékokkal, mert aktívabban tudsz a részese lenni. A kulturális fogyasztástól így lehet a cselekvés felé is elmozdulni.

Ha jól értem, ez azt is jelenti, hogy ha egy alkotó vagy egy társulat nem képes egy-két évadra előre tervezni, az más működésmódokat kényszerít ki, de ebből ki lehet jönni akár jól is. Muszáj olyan formákban gondolkodni, amelyek működőképesek ebben a helyzetben, de közben reagálnak is rá.

Sokszor maga az alkotófolyamat van szűk keretek közé szorítva, de művészi szempontból ezek a keretek épp ezáltal talán tágulni is tudnak. Bár ez azt feltételezi, hogy nyitottnak kell lenni, bizonyos prekoncepciókat el kell engedni, élni kell tudni ezzel a lehetőséggel olyan módon, ami az alkotókat is gazdagítja. Nem csak a helyzet kudarcosságára fókuszálni, mert mondjuk nem lehet azt a léptékű munkát létrehozni, amit elképzeltek.

A magyar helyzet speciális, olyan értelemben, hogy nagyon radikálisan szűkült le a mozgástér és csökkentek az erőforrások, de egyébként ezek a jelenségek máshol is megfigyelhetők. A Trafó külföldi intézményi partnerei is arról beszélnek, hogy önállóan nem tudnak már akár csak közepes méretű produkciókat sem létrehozni. Fontos, hogy az intézmény is megpróbáljon, amennyire csak lehet, aktívan gondolkodni ezekben a helyzetekben.

Ez nem azt jelenti, hogy elfogadod és legitimálod, tehát a kulturális politika szintjén kritikusnak kell lenni, ellen kell állni bizonyos tendenciáknak, de közben muszáj megpróbálni kiaknázni azokat a lehetőségeket is, amik ebben a helyzetben rejlenek. Erre vannak történeti példáink is, mondjuk az államszocializmus időszakából, ahol dokumentáltan nagyon izgalmas művészeti praxisok alakultak ki. Megmutatták, hogy nagyon is képesek ellenállni az elnyomásnak, de megtalálják annak a módját is, hogy ez hogyan tudjon mégiscsak nyilvánosságot generálni. Akkoriban második nyilvánosságról beszéltünk, most inkább ellen-nyilvánosságokról, szerintem ezeket aktívan lehet és fontos is táplálni.

Megvannak ehhez a szereplők? Sok mindenki elment ebből az országból. Ezt te magad is végigcsináltad: elmentél és visszajöttél. A művészeti színterek töredezetté váltak, bár még mindig vannak itthon aktív alkotók és csoportok, csak a széles, dinamikus, egymást segítő, egymásra reflektáló közeg tűnt el.

A NEXTFESZT nagyon sok különböző művészt is összehozott, akik nézik egymás munkáit, tudnak egymásról, érdeklődnek egymás iránt és dolgoznak is együtt. Mielőtt visszajöttem Magyarországra, az elmúlt 5-10 évben azt tapasztaltam, hogy sokan összefogtak és elkezdtek együtt dolgozni, kialakultak tartósabb kollektívák, de projekt alapú együttműködések is, és ez valószínűleg a helyzetre és az atomizálódásra adott reakció is volt. Megindult a transzdiszciplináris együttműködés a művészek között, ami szerintem leginkább az előadóművészeti területen érhető tetten, mert ott látjuk azt, hogy hogyan vonódnak be képzőművészek, kísérleti zenészek, mit jelent, és mennyire inspiráló, hogy különböző területekről jönnek alkotók egy-egy projekt köré. Igen, vannak, akik elmennek külföldre, de sokan vissza is jönnek, és olyanok is vannak, akik fél lábbal itt élnek, fél lábbal ott. Számomra Bécsben élni és részben ott dolgozni azért is volt jó, mert Magyarországon is tudtam dolgozni úgy, hogy egészen más erőforrásokkal tudtam nekimenni az itthoni projekteknek, mint ha itt éltem volna. Ugyanezt látom táncosoknál, koreográfusoknál is: nemzetközi társulatokkal, nemzetközi projektekben dolgoznak, de közben fontosnak érzik, hogy itthon is legyenek együttműködéseik. És ezek mögé nemzetközi hátteret képesek rakni. Sokat beszélünk független művészetről, de a függetlenség fogalmát a művészeti területen már régóta éri kritika, és elkezdtek ehelyett az egymásrautaltságról, az interdependenciáról beszélni. A művészek közösségén belül is, de az intézmény és a művészek, vagy különböző intézmények között is. Ez egyfajta antikapitalista megközelítés, mert nem a versenyhelyzetet hangsúlyozza, hanem inkább azt vizsgálja, hogy ki mit képes hozzátenni a szcéna működéséhez. Nem véletlen, hogy egyre többen a művészeti szcénáról is mint ökoszisztémáról próbálnak meg gondolkodni.

Bécsben számomra sokkal szembetűnőbb volt, hogy oké, hogy Magyarországon hosszabb ideje különlegesen nagy kihívásokkal szembesülünk, de nem olyan messze tőlünk, regionális szinten is vannak sokkal keményebb helyzetek, például Ukrajnában, Törökországban, vagy épp most Szerbiában. Hogyan kapcsolódunk egymáshoz, hogyan tudunk egymással szolidaritást vállalni? Tekinthetünk Nyugat-Európa felé, szinte megszokott a rendszerváltás óta, hogy „a Nyugatot szeretnénk utolérni”, de különböző okokból, akár a strukturális egyenlőtlenségekből adódóan is, jelenleg ez nem reális. Miközben Nyugat-Európán belül is komoly változások vannak, elég csak a németországi helyzetet említenem. Általában nem javul a helyzet, hanem inkább romlik.

Az biztos, hogy a politikai küzdelmek célja, horizontja mindenképpen a progresszív kulturális politika elérése kell, hogy legyen. De, akármennyire hülyén hangzik is, nem sirathatjuk a múltat, hanem nagyon aktívan kell gondolkozni azon, hogy ebből az egymásrautaltságból, vagy szolidaritásból kiindulva, hogyan tudunk együtt dolgozni és egymást erősíteni.

Vannak olyan vélemények, hogy az a művészet, ami ma nálunk létrejön, nem reagál elég élesen arra, ami a társadalomban zajlik, és miért nem harcosabb, miért nem keményebb. Bezzeg Ukrajnában, Szerbiában, Belaruszban! Ehhez képest a magyar művészet szubtilisebb, máshova figyel, vagy mások az eszközei. Hol van az a típusú politikai aktivizmus a művészetünkből, ami 2010 után feléledt? És mi van helyette?