„Kezembe került egy echte baloldali biblia a hatalomról” – idézi könyvében Éber Márk Áron szociológus a miniszterelnököt, Orbán Viktort. Az Ellenhegemónia-építés – Hogyan politizálnak Antonio Gramsci követői és kisajátítói? című vékony, de sűrű kötet arról szól, hogy miért és miként próbálják az olasz munkásmozgalom és marxi hagyomány klasszikusának írásait a hatalomgyártás kézikönyveként olvasni az újjobboldalon és az újbaloldalon egyaránt. És arról, hogy ehelyett hogyan kellene és lehetne Gramscit (1891-1937) értelmezni ma. Azokat a szövegeket, amelyeket főként börtönévei alatt írt, és amelyek épp a Mussolini-féle fasizmus börtönviszonyai és cenzúrája miatt sajátos metaforarendszert használnak, kódoltak, rejtjelezettek. Meglehetősen militáns nyelvezet ez – elvégre stratégiáról és taktikáról beszél az első világháború után –, amely egy az egyben visszaköszön az Orbán-rendszer egyik ideológusánál, Békés Mártonnál, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójánál, aki amellett, hogy megénekli a NER és a „fejedelem” nagyszerűségét, az újjobboldal számára kínálja fel Gramsci-értelmezéseit.

Noha a NER-en kimutathatók a hegemóniaépítés Gramscinál megjelenő logikái, hegemónia és autokrácia nem ugyanaz. A mai egyeduralmat bajosan lehet az olasz és francia baloldal hősével igazolni. Arról nem beszélve, hogy az olasz marxista ilyenfajta kisajátítása épp baloldaliságát, kommunizmusát választja le róla (mintha le lehetne), miközben kitakarja azt a történelmi, társadalmi környezetet, amelyben a Börtönfüzetek íródtak.

A könyv Éber folyóiratokban (Új Egyenlőség, Mérce, új szem) már megjelent írásaira épül, és kiegészül egy röpirattal is, amely javaslatokat fogalmaz meg a hazai, leginkább parlamenten kívüli baloldalnak. Olvasható benne egy izgalmas és éles utószó Gramsci és az olasz baloldal egyik hazai kutatójától, Pankovits Józseftől, aki nemcsak „Orbán és szolgálóinak ravaszkodó süketeléséről” ír, hanem igyekszik helyre tenni az itáliai kommunistákról idehaza alkotott képet is.

Éber, az ELTE Társadalomtudományi Kar oktatója, a Helyzet Műhely kutatócsoport és az Új Egyenlőség folyóirat alapító tagja 2020-ban írt egy fontos könyvet a mai Magyarországról, A csepp: A félperifériás magyar társadalom osztályszerkezete címmel. Vele beszélgettünk Gramsci politikai újrahasznosításáról és persze belecsúsztunk a jelenlegi, hazai politikai helyzet értelmezésébe is.

Qubit: Igaz az az állítás, hogy Antonio Gramsci olasz filozófus, író-teoretikus életműve valamilyen módon a sorvezetője lett annak, amit az Orbán-rendszer csinál? Valóban elkezdték kézikönyvként olvasni és használni? Vagy pedig arról van szó, hogy a tetteiken kimutatható egyfajta logika, és ehhez a rendszer ideológusai Gramscit próbálják elméleti és gyakorlati alátámasztásként használni?

Éber Márk Áron: Mind a kettő történt. Először, még a nyolcvanas években, ahogy erre a könyv elején is utalok, Orbán Viktor megismerkedett Gramsci szövegeivel, és valószínűleg megtanulta, vagy megértette a logikáját. Gramsci legalább három dologra használható: egyrészt arra, hogy hogyan kell politikát csinálni, másrészt arra, hogy miként kell mindezt igazolni, harmadrészt arra, hogy miként lehet értelmezni a különböző politikai szereplőket. Ő maga annak idején a húszas-harmincas években mindhármat csinálta, és az elsőt, vagyis hogy hogyan kell a politikát csinálni, azt Orbán elég jól megtanulta. Békés Márton meg most arra használja, hogy Orbánt igazolja, és közben azok, akikhez eredetileg próbált szólni Gramsci a börtönből, lassan elfogytak. Gramsci baloldali volt, kommunista volt. Az Olasz Kommunista Párt számára a második világháború után is nagyon fontos inspirációt jelentett, mert a mártírjuk volt. A könyv utószavát Pankovits József italianista és Gramsci-kutató írta, és azért kértem el tőle ezt az írását újraközlésre, mert ő is nagyon fölhúzta magát, amikor észrevette, hogy most mire használják Gramscit. Szóval, a kérdésre visszatérve, mindkettő történt, és ebben a sorrendben: először Gramsci alapján megtanulták és csinálták, utána vele igazolták. És eközben a másik oldal, amelynek eredetileg köze lehetett volna hozzá, jórészt elfelejtette.

Az egyik fő állítása, hogy Gramscit lényegében kilúgozzák, a kommunizmusát, antikapitalizmusát egész egyszerűen kivonják a képletből, és marad a hegemóniaépítés nyers logikája, amit militáns módon használnak fel. Ő maga talán nem volt ennyire militáns, ha jól gondolom, nem volt annyira könyörtelen, mint amennyire ez a rezsim építi a hegemóniáját.

Száz évvel ezelőtt az akkori politikai küzdelmek bizonyosan könyörtelenebbek voltak, mert az első világháború után voltunk. Véget ért a világháború, és az olasz katonákat tulajdonképpen szélnek eresztették, feloszlatták az egykori hadsereget, és fegyveresek járkáltak szanaszét, ami elég veszélyes, gyúlékony helyzet volt. Sokkal erőszakosabb volt a politika; ahhoz képest a mai Orbán-rendszer, de sok más is, jóval szubtilisebb – és ezzel nem akarom felmenteni ezeket. Pedig hogyha így bokszolnak ellenünk, akkor így kell bokszolni, máskülönben mindig ki fognak ütni. Ebben Magyar Péter megjelenése hozott változást, de ez már más történet. Talán kíméletlen dolognak tűnik, de azt hiszem, szükség van arra, hogy megértsük, hogy nem lehet tárgyalni a vaddisznókkal.

Nem lehet, hogy a rendszer kritikusai még mindig úgy működnek, mintha a demokrácia keretei között élnénk? Még mindig a liberális demokrácia feltételrendszerét keresik és követelik vissza, miközben nincs mit visszakövetelni, mert már eltűnt. Tehát más módon kellene szembehelyezkedni, szembefordulni, és ez az, ami nincs meg 15 éve – erre gondol?

Erre gondolok, igen. Hiszen, mit is kérünk vissza? A 2010 előtti elitdemokráciát? Az intézményekre épített, társadalmi kizáráson alapuló demokráciát? Ez megint nagy vita volt az elmúlt hat-nyolc évben, hogy a 2010 előtti állapotot akarjuk-e visszahozni. Én azokhoz tartozom, akik nem.

Az ifjú Orbán egyetemi szakdolgozata is említésre kerül a szövegben. A lengyel Szolidaritás szakszervezeti mozgalom építkezéséről írta a szakdolgozatát, és később ezt úgy magyarázta, hogy a Szolidaritásban ugyanazt csinálták, amit a Gramsci javasol, csak éppen keresztény-jobboldali alapon. Nem torzítás ez? A Szolidaritásra nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy jobboldali mozgalom, illetve másképp néz ki a jobb-bal a lengyel kontextusban, van például keresztény baloldal is. Talán inkább arról van szó, hogy miközben a Szolidaritás nem hegemóniát épített, hanem ez ellenállás infrastruktúráit a társadalmon belül, Orbán ebből tanulhatta meg, hogy milyen iszonyatos ereje lehet egy ilyen típusú szerveződésnek.

Orbán a Szolidaritást a nyolcvanas években próbálja értelmezni, és az érdekli, hogy hogyan lehet legyőzni a kommunista állampártot. Ezt akarja megérteni, ezt szeretné utánozni, egyrészt a gyakorlati tapasztalat, másrészt ez a Gramsci-féle elmélet az, ami egyszer csak összekattan a fejében. És Fellegi Tamás lesz az – anno a témavezetője volt –, aki a kezébe adja Gramscit. Van is közös cikkük, annak idején Gramsci felől írnak a lengyel ellenállásról. Én nem ismerem eléggé a lengyel történetet, de amennyire ismerem, az ellenhegemónia-építésre jó példa a nyolcvanas éveknek ez a szakszervezeti mozgalma, ami sokkal több, mint szakszervezet, inkább társadalmi ellenmozgalom az egyközpontú kommunista állampárttal szemben. Ami aztán majd a lengyel katolikus egyházzal is szövetségre lép, és együtt lesznek a nagy antikommunista erő. Szerintem ez értelmezhető így. Ő [Orbán] 2023-ból úgy értelmezi, hogy ez már akkor katolikus volt, meg jobboldali, de valószínűleg nem volt az. De hát politikus, szóval nem feltétlenül mond igazat, hanem úgy értelmezi a világot, ahogy neki jó.

Gramsci szerint a diktatúra és a hegemónia között az a különbség, hogy a hegemónia számít az alávetettek közreműködésére. Mondjuk úgy, hogy a nemzeti együttműködésre. Amikor a mai Magyarországon azt keresgéljük, hogy ez vajon már diktatúra-e, és próbáljuk kitapogatni a határt, ez a gondolat orientálhat minket?