Mi az a „mélyállam” valójában, és kell-e tartani tőle?

Mire jó az állam, mi az a mélyállam, honnan származik a kifejezés, és ki mire használja? Erről kérdeztük Jeffrey Kopsteint, a Kaliforniai Egyetem (Irvine) professzorát, a The Assault on the State: How the Global Attack on Modern Government Endangers Our Future (Támadás az állam ellen – Hogyan veszélyezteti a jövőnket a modern kormányzás elleni globális támadás?) című, tavaly megjelent kötet társszerzőjét, aki többek között az etnikai alapú erőszakot, a kisebbségi csoportok szavazási mintázatait, az antiszemitizmust és a civil társadalmakban jelenlévő antiliberális tendenciákat kutatja.

Tavaly megjelent, The Assault on the State: How the Global Attack on Modern Government Endangers Our Future (Támadás az állam ellen – Hogyan veszélyezteti a jövőnket a modern kormányzás elleni globális támadás?) című könyvükben szerzőtársával, Stephen Hansonnal utalnak rá, hogy a hidegháború alatt a Szovjetunióban tanultak. Ifjú amerikaiként a nyolcvanas években ön hogyan került a kommunista blokkba?

Jómagam orosz-zsidó családból származom, de Kanadában születtem. Otthon sok orosz beszédet hallottam, de soha nem beszéltem jól a nyelvet. Alapszakosként irodalmat és politikai közgazdaságtant tanultam a Berkeley Egyetemen, aztán 1984-ben egy külföldi diákoknak szóló program keretében tíz amerikai diák egyikeként egy szemesztert töltöttem Szentpéterváron a Leningrádi Állami Egyetemen. Valamennyire külön tartottak minket az oroszoktól, kivéve, hogy volt egy orosz szobatársunk, ami kissé bizarr volt. Nem volt könnyű időszak, a boltok üresek voltak, érezhető volt az elnyomás, de tizenkilenc-húszévesen azért így is elég jól szórakoztunk.

A Szovjetunió összeomlásakor még nyugati tanácsadók segítették a volt kommunista országokat, hogy csatlakozzanak a fejlett nyugati világhoz. Hogy siklott félre ez az együttműködés?

A Szovjetuniót kutató közgazdászokként a kilencvenes években sokan elfogadtuk a szovjet típusú gazdaságról szóló kritikai elemzéseket, amiknek persze hosszú intellektuális történetük van, visszanyúlva egészen Friedrich Hayekig, aki a tervgazdaságot kritizálta. De említhetjük Kornai János magyar közgazdászt is, aki a hiánygazdaságról írt. A kilencvenes évek elején mindannyian azt gondoltuk, hogy Oroszországnak piacgazdaságra van szüksége. Ebben igazunk is volt, kivéve egy dolgot. Nem mértük fel, hogy ahhoz, hogy egy piacgazdaság jól működjön, szükség van egy államra, ami szavatolja a jogállamiságot, a tulajdonjogokat, a bíróságokat, a szabályozást. Persze, ha 1989-ben azt mondjuk a magyaroknak vagy az oroszoknak, hogy elsősorban egy államra van szükségük, azt gondolták volna, hogy elment az eszünk. Hiszen épphogy megszabadultak a kommunizmustól, és levetették magukról az államot, ami persze egy militarizált, totalitárius állam volt. A nyugati közgazdászok a volt kommunista országoknak azt sulykolták, hogy a lehető leggyorsabban privatizálják a gazdaságot, szabadítsák fel az árakat, egyensúlyozzák ki a költségvetést, de az állam miatt ne aggódjanak, előbb-utóbb az is rendben lesz. Ez óriási hiba volt, mert egy vadnyugati, erőszakos verseny alakult ki a volt állami vagyonok megszerzéséért, tehát egy korrupt privatizáció következett be, ami ráadásul rengeteg embert elidegenített nemcsak a kapitalizmustól és a demokráciától, hanem magától a Nyugattól is. Oroszországban mind a mai napig a demokrata szóról rengeteg embernek a tolvaj jut eszébe. Nem arról van szó, hogy minden felelősség a Nyugatot terheli, hiszen nem volt kötelező elfogadni a tanácsainkat, de ha jobban értettük volna a nyugati gazdaság fejlődéstörténetét, akkor nem mondtuk volna az oroszoknak, hogy vegyék át az 1980-as évek Ronald Reagan-féle piacgazdaságát, és egyszerűen illesszék bele az egykori Szovjetunióba.

Miért épp most érezték fontosnak, hogy megkongassák a vészharangot a modern állam érdekében?