Fészekrakó, Babaváró, CSOK, adóelengedés a három gyereket nevelő anyáknak – a kormányzat népesedéspolitikai ösztönzőit álmunkból felkeltve is soroljuk. Mint ahogy azt is tudjuk, hogy egyre rosszabbak a demográfiai adatok; 2024-ben például az összes kampány ellenére a legkevesebb gyerek született 1949 óta. A világon sok helyen rosszak a demográfiai adatok, a születési ráta Európában mostanra a népesség-fenntartási szint alá csökkent. Így nem tarthatók fenn a gazdasági és jóléti struktúrák, például a mi felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk sem.

Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a gyereknevelés költséges. És nemcsak látható transzferekről van szó, hanem a fizetetlen otthoni munkáról, gondoskodásról is. Ha felmerül, hogy miért nincs több gyerek, a kormányok rendre a nők teste fölötti rendelkezés ósdi biopolitikai módszereihez nyúlnak, ahelyett, hogy a „láthatatlan kéz” szintén nem mai elvét alkalmaznák: megfelelő intézményi környezetben a kizárólag saját szempontjaikat követő emberek társadalmilag optimális eredményeket érnek el. Ha viszont a környezet nem megfelelő, az egyének viselkedése társadalmilag szuboptimális eredményt hoz. Nemcsak kiváló óvodára, iskolára és egészségügyre volna tehát szükség, hanem az államnak a gyerekeseket még kompenzálnia is kellene? Mennyire és hogyan? Akár a nyugdíjrendszer átszabásával is?

Három kutató, Pieter Vanhuysse, Medgyesi Márton és Gál Róbert Iván Taxing reproduction: the full transfer cost of rearing children in Europe (A reprodukció megadóztatása: a gyermeknevelés teljes transzferköltsége Európában) című tanulmányában arra vállalkozott, hogy feltárja a gyereknevelés látható és láthatatlan költségeit. Egyben azt is megmutatják, hogy a legkülönfélébb családpolitikai programok ellenére mekkora hátrányok érik a gyereket nevelőket: még mindig jóval nagyobb mértékben járulnak hozzá az intergenerációs erőforrás-átadáshoz, mint azok, akik nem, vagy már nem nevelnek gyereket. A kutatók szerint egyenesen büntetjük a gyerekeseket, és ott a legnagyobb az egyenlőtlenség, ahol azt gondolnánk, családbarát rendszerek működnek, például Skandináviában.

Erre a másfél évvel ezelőtti tanulmányra hivatkozott júniusban a New York Times cikke. A feminista szempontú népesedéspolitika lehetőségeit vizsgáló Times-cikk amellett, hogy a magyar gyakorlatot is kritika alá vonja, sűrűn idézi Nancy Folbre feminista közgazdászt, aki sajátos szemszöget nyit a családtámogatás rendszereire, és éppen ő helyezte reflektorfénybe az említett kutatást, Taxing the Stork (Magadóztatni a gólyát) című blogbejegyzésében.

A Qubit Gál Róbert Iván szociológust, a Corvinus Egyetem docensét kérdezte a kutatásukról.

Van egy olyan hallgatólagos vélekedés, hogy a gyereknevelés anyagi értelemben kész ráfizetés. Ezt persze nem lehet csak a számok felől megközelíteni, most nem beszélek érzelmekről, mentális kérdésekről, hanem leegyszerűsítek: egy gyerektelen pár két fizetésből két embert tart el, egy gyerekes pár egy-másfél fizetésből mindjárt hármat. Egyre többet beszélünk gondoskodásról, fizetetlen munkáról, a nők láthatatlan munkájáról is a családban. Közben sokan úgy élik meg, a gyerekesek már így is rengeteg mindent kapnak, adókedvezményt, olcsó hitelt.

Gál Róbert Iván: Hogyha azt a szót használja, hogy ráfizetés, akkor hadd mondjak végig egy történetet az elejétől. Arról elég sokat tudunk, hogy létezik motherhood penalty (gazdasági hátrányok, amelyekkel az anyaság következtében szembesülnek a nők – NG). Azt is tudjuk, hogy a nyugati világban a nők iskolázottsága legalább olyan, mint a férfiaké, de inkább jobb, és pályára lépéskor ugyanolyan esélyeik vannak, ugyanolyan keresetük van, majd amikor megszületik a gyerek, akkor kettéválnak az utak. Részben erre kapott Nobel-díjat Claudia Goldin, ezelőtt két évvel, most pedig Henrik Klevennek a Princeton Egyetemen volt egy óriási globális kutatása: 130 országban azt találták, hogy a nők és a férfiak foglalkoztatása az első gyerek megszületéséig nagyjából hasonló, utána válik szét. Tehát a gyerekvállalás tartósan hátrányos helyzetbe hozza a nőket. A következtetés pedig az, hogy ez rossz, és a cél, hogy a gyerekvállalás ne okozzon a nők számára hátrányt.

Van egy másik vonulat – szintén remek folyóiratokban megjelent tanulmányok jelzik –, ahol nem az anyát hasonlítják az apához, a nőt a férfihez, hanem az anyát a nem anyához. Azaz két nőt hasonlítanak össze, és ugyanezt találják, hogy a gyerek születése az anyák számára tartós jövedelmi, munkaerőpiaci és később nyugdíj hátrányt jelent. És itt is az a következtetés, hogy ezt jó lenne megszüntetni. A szóban forgó anya ugyanaz, csak az első esetben a férjéhez hasonlítottuk, második esetben pedig egy olyan nőhöz, akinek nincs gyereke.

És van a harmadik közelítés, ezt képviseljük mi, ahol a nő mellé odatettük a férfit, akivel az esetek nagy részében együtt él, hisz a gyerekeket többnyire párok nevelik – ritkábban egyedülálló szülők, azon belül viszont majdnem mindig nők –, és egy másik párral állítottuk szembe őket, amelynek nincsen gyereke.

Azt néztük meg, hogy egy átlag szülő és egy átlag nem szülő, illetve átlag anya és átlag nem anya, átlag apa és átlag nem apa transzferegyensúlya hogyan alakul. Tehát aktív életük folyamán mennyi nettó transzfert adnak, és mennyit kapnak. És beleszámoltuk nem csak az állami közvetítésű, hanem a családon belüli, akár fizetett, akár nem fizetett transzfereket is. Még mindig ugyanarról a nőről van szó, aki gyereket vállalt, közösen egy férfival, és összehasonlítjuk egy olyan nővel és férfival, akik nem vállaltak gyereket. Mégis ez az a pont, amikor mindenki azt mondja, hogy oké, de hát ez az ő döntésük volt, viseljék is a költségeit.

Az első esetben ezt nem mondják, pedig ugyanarról a nőről van szó, ugyanarról a döntésről, de azt már magától értetődőnek tekinti a társadalom, hogy a gyerekvállalás ne okozzon neki hátrányt. Ha mi nem azt a szót használjuk, hogy nő, vagy anya, hanem azt, hogy szülő, akkor rögtön az a válasz, hogy az ő döntésük volt, viseljék a következményeit.

Mi az, ami itt közben torzul?

Minden további nélkül mondhatná bárki, hogy a nőnek nem kötelező gyereket szülni, és tudhatta előre, ahogy a szülei is tudták, hogy mekkora teher lesz ez számukra az életük folyamán. Szerintem konszenzus van akörül, hogy ez így nem jó, a nőnek ne okozzon hátrányt a gyermekvállalás. De látni kell, hogy a szülők is ezt a választ kapják, amikor azt kérdezik, hogy az ő ráfordításaik miért nincsenek kompenzálva. Hiszen abból lesz a következő adó-, és járulékfizető nemzedék, ők fogják finanszírozni a közjavakat, a nyugdíjakat, az egészségügyet. Ha pedig többet tettek bele, akkor kapjanak is vissza többet, vagy pedig azok, akik kevesebbet tettek bele, azok más csatornán tegyenek bele többet. És erre jön, hogy hát, ez a ti döntésetek volt. Még egyszer: ugyanaz a nő, ugyanaz a döntés. Tehát az első, amin érdemes lenne változtatni, hogy alakuljon át az erről szóló vita.

Nagy nyomás helyeződik az egyénre, a nőre a társadalom felől, hogy családot alapítson, gyerekeket neveljen. Az ehhez rendelt ösztönzőket pedig az állam anyagi oldalról képzeli el: támogatást ad, vagy kötelezettségeket enged el. Miközben, ha jól értem, a rosszul felépített adó- és jóléti rendszer akadályozza a gyerekvállalást.

Egyrészt, szerintem nem hatnak a kötelességről szóló mondatok, másrészt mi köze bármiféle államnak ahhoz, hogy valaki hogy dönt ebben a kérdésben? Értelmetlen, lövészárok típusú érvelések vannak. Az egyik oldalról az, hogy kopasz, középkorú férfiak ne turkáljanak fiatal nők méhében, és az állam vonuljon ki a polgárok hálószobájából. A másik oldalról meg van a népesség-cserélődés, a hazaárulás, a szingli hordák, és így tovább.

Az a számítás, amit mi csinálunk, rendelkezik azzal az erővel, hogy átírja ennek a vitának a kereteit, és kivonja a kibékíthetetlen értékviták köréből. Miközben elmondjuk azt, hogy az állam nem szólhat bele abba, hogy ki hány gyereket szül, a mi számításaink azt mutatják, hogy nagyon is beleszól. És nem olyan irányban, hogy szüljél többet, hanem pont fordítva. Őrületes módon, nagyon durván megadóztatjuk a gyerekvállalást. A modern társadalom gyermekességi adót szed, méghozzá jelentőset.