Ferencz Orsolya, a Fidesz politikusa, űrkutatásért felelős miniszteri biztos az országgyűlési választások után adott interjújában a politikát a boksz világához hasonlította: szerinte ez nehéz meccs, ami magyarázza, miért van kevés nő a pályán. Ez a gondolat közel áll ahhoz, amit még 2015-ben Orbán Viktor miniszterelnök is megfogalmazott: a magyar politika szerinte alapvetően karaktergyilkosságra épül, amit „bírni kell”, és a nők erre kevésbé alkalmasak.

Az ilyen magyarázatokkal nemcsak az a probléma, hogy felmentik a politikai rendszert a felelősség alól, hanem az is, hogy ezt a felelősséget magukra a nőkre hárítják. Azt sugallják, hogy a nők alacsony száma a politikában elsősorban az ő hiányosságukból fakad. Miközben valójában csak akkor lehetne ezt komolyan állítani, ha a nők széles körben valódi esélyt kapnának a politikai részvételre.

A 2026-os parlamenti választás eredményei éppen ebbe az irányba mutatnak. Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt több mint három évtizedben a nők aránya az Országgyűlésben jellemzően 10 százalék körül stagnált, és még 2022-ben is csak 28 nő jutott be a parlamentbe, ami 14,1 százalékos arányt jelentett.

Ehhez képest most jelentős elmozdulás látszik: a végleges eredmények szerint a választók akarata alapján a következő ciklusban a képviselők negyede nő lesz. A 199 fős parlamentben összesen 51 nő szerzett mandátumot, ami 25,6 százalékos arányt jelent. Ez nemzetközi összevetésben még mindig alacsonynak számít, de magyar viszonylatban kiemelkedően magas szám. A nők aránya pártonként jelentős különbségeket mutat: a Tisza Párt képviselőinek közel harmada nő (44 fő, 31,2%), míg a Fidesz esetében ez az arány 10 százalék alatt marad (5 fő, 9,6%). A Mi Hazánk frakciójában 2 női képviselő lesz, ami egyharmados arányt jelent. Ez a különbség különösen jól mutatja, hogy a női képviselet nem általános választói preferenciákból, hanem a pártok jelöltállítási gyakorlatából következik.

A változás egyik kulcsa az, hogy a Tisza a korábbi gyakorlattól eltérően nagy számban indított női jelölteket, ráadásul olyan körzetekben és listás helyeken is, ahol reális esélyük volt a mandátumszerzésre. Az egyéni választókerületekben a jelöltek körülbelül harmada nő volt, és hasonló arány jellemezte a párt előválasztásának első fordulóját is. A második fordulóba jutó és ott nyerő jelöltek között is megmaradt ez az arány.

Különösen figyelemre méltó, hogy a Tisza női képviselőinek többsége nem listáról, hanem egyéni választókerületből jutott mandátumhoz. A 44 női képviselő közül 31 egyéni körzetben nyert, míg 13 listáról került be a parlamentbe. Ez azért jelentős eredmény, mert a politikatudományi szakirodalom szerint a többségi, egyéni választókerületi rendszerek általában kevésbé kedveznek a női jelölteknek, és a pártok is jellemzően inkább listás helyeken biztosítanak számukra bejutási lehetőséget. Ez egyben azt is jelzi, hogy a választók részéről sem mutatható ki általános elutasítás a női jelöltekkel szemben: amikor tényleges választási helyzetbe kerülnek, a női jelöltek nem teljesítenek rosszabbul, mint a férfiak.

A mostani választás ezért erősen arra utal, hogy a női parlamenti képviselet alakulásában kulcsszerepük van a politikai pártoknak. Nem pusztán arról van szó, hogy hány nő indul el egy választáson, hanem arról, hogy a pártok kit indítanak bejutásra esélyes helyeken. Ebben az értelemben a pártok valóban kapuőrként működnek: ők határozzák meg, kik jutnak el egyáltalán a választók elé érdemi alternatívaként.

Ez a felismerés több elterjedt magyarázatot is megkérdőjelez. Gyakran hangzik el, hogy a nők alacsony politikai jelenlétének oka az, hogy kevesebben indulnak, vagy hogy a választók kevésbé hajlandóak női jelöltekre szavazni. Az elmúlt évek adatai azonban azt mutatják, hogy a női jelöltek száma folyamatosan emelkedik, a mostani választás pedig arra szolgáltat példát, hogy ha megfelelő számban és megfelelő pozíciókban indulnak, akkor a választók nem utasítják el őket.

Mindez nem jelenti azt, hogy a választási rendszer vagy a politikai kultúra ne számítana. A szakirodalom például rendre kimutatja, hogy az arányosabb választási rendszerek általában kedvezőbbek a nők képviselete szempontjából. Magyarországon azonban a választási rendszer nem változott érdemben az elmúlt ciklusokhoz képest, mégis most, ebben a többségi rendszerben következett be a rendszerváltás óta a legnagyobb arányú növekedés. Ez is arra utal, hogy a pártok jelöltállítási gyakorlata meghatározó tényező, és ez közvetlenül gyengíti azt az érvet, hogy „nincsenek alkalmas női jelöltek”, vagy hogy a női alulreprezentáltság elsősorban a választók preferenciáiból következne.

A következő hetekben az is világosabbá válhat, hogy a megnövekedett női parlamenti jelenlét együtt jár-e a politikai hatalom tényleges újraelosztásával. Ebben a tekintetben különösen beszédesek a Tisza frissebb bejelentett személyi döntései is: Bujdosó Andrea frakcióvezetői jelölése, valamint Forsthoffer Ágnes házelnöki jelölése arra utal, hogy a női politikusok nem csupán szimbolikus jelenlétet kapnak, hanem kulcspozíciókhoz is juthatnak.

Ezek a fejlemények arra is rámutatnak, hogy a jelenlegi, sokak által rendszerváltásként értelmezett választás a női politikai képviselet szempontjából akár érdemi előrelépést is hozhat. Ez különösen érdekes annak fényében, hogy az 1990-es első szabad választásokat követő időszakban a női politikai reprezentáció érdemi növekedése elmaradt: bár a demokratikus intézményrendszer létrejött, a nemek közötti egyenlőtlenségek a politikai elitben tartósan fennmaradtak.

A mostani választás egyik legfontosabb tanulsága így talán az, hogy a női politikai képviselet nem adottság, hanem döntés és akarat kérdése. Nem elsősorban azon múlik, hogy a nők „bírják-e” a politikát, vagy hogy a választók nyitottak-e rájuk, hanem azon, hogy a politikai pártok hajlandóak-e valódi esélyt adni nekik.

A szerző politológus.