Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjának ünneplése alkalmából kevés szó esik azokról, akik nélkül bizonyosan nem lett volna díj. Nem a könyvkiadókról lesz szó, bár ők is megérdemelnék a figyelmet, hanem a fordítókról, fordításokról, a jelölésekről, illetve azok hiányáról.

A Svéd Királyi Tudományos Akadémia amellett, hogy kezdettől kizárta az önjelölés lehetőségét (vagyis díjra jelölni csak valaki mást lehet), azt is előírta, hogy az ajánlott „műveknek, hogy a díjkiosztáson a megbírálás tárgyai lehessenek, nyomtatásban kell megjelenniük”, mégpedig német, angol, francia, latin vagy valamelyik skandináv nyelven. Bár triviális feltételnek tűnhet, a magyar pályázatoknak ezt a két akadályt sokáig mégsem sikerült megugraniuk.

Kemény kezdetek

Amikor első ízben, 1901-ben meghirdették az irodalmi díjat, a mindenkor és mindenről jól értesült magyar lapok szerint Henrik Ibsen, Émile Zola és Lev Tolsztoj voltak a favoritok, hogy aztán egy negyedik ismeretlen, a francia Sully Prudhomme költő és esszéista fusson be. Kevesen tudják, de már a legelső évben is volt magyar jelölt az irodalmi Nobel-díjra, Kemény Ferenc személyében, akit Pauer Imre akadémikus, filozófus és író, az Athenaeum című filozófiai és jogtudományi folyóirat szerkesztője ajánlott. Itt jelent meg ugyanis Kemény Világakadémiáról szóló tanulmánya, vagy inkább tervezete, négy részben, amire a jelölés hivatkozott.

Kemény nem volt ismeretlen a nagyvilágban, hiszen az akkor már fél évtizede életre hívott olimpiai mozgalom és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapítóinak egyike volt, bár írása és tevékenysége sokkal inkább egy béke-Nobel-jelölést tett volna indokolttá.

Nem meglepő talán, hogy Kemény később maga is nevezett valakit a békedíjra: Ferenc Józsefet, ráadásul kétszer, 1913-ban és 1914-ben. Indoklása szerint az egykori császár és király azért volt méltó az elismerésre, mert „a birodalmát kettős monarchiává osztotta, amelyben Ausztria és Magyarország egyenrangú partnerként létezett”.

Ezzel együtt „a Nobel-bizottság által elbírált 25 szerző közül 6-ot hamarosan ki kellett zárni a versenyből, mert műveik színvonala nem volt megfelelő.” Ezek egyike volt Kemény Ferenc is, „akinek kozmopolita terve egy nemzetközi akadémia létrehozására értéktelen” – írta a bizottság svéd nyelvű összefoglalója 1901-ben. Másodjára, az immár Heinrich Gusztáv irodalomtörténész által jelölt Világakadémiával kapcsolatban a Nobel-bizottság csak megismételte, hogy „Kemény díjazása az előző év jelentésében megfogalmazott indokok alapján, most sem jöhet szóba.”

Tréfából komolyan

Mégsem ez volt az első Nobel-év legizgalmasabb epizódja, hanem az, hogy Vámbéry Ármin, a neves orientalista és utazó-író, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja az olasz Giacomo Stampát jelölte irodalmi kategóriában az Arcanum anima – Gedanken eines Menschenfreundes című munkájáért. A latin és német nyelvű cím valami olyasmit jelent, hogy Titkos lélek/ Rejtélyes szellem – Egy emberbarát gondolatai.

„Érdekes – jegyzi meg a bizottsági jelentés –, hogy a jelölő magyar író, Vámbéry Ármin, Bram Stoker barátja, akinek tanácsokkal és ötletekkel szolgált a híres Drakula megírásához; és azt mondják, hogy Stoker az ő alakjából merített ihletet a Van Helsing professzor karakterének megalkotásához.”

A jelentésből egyértelmű, hogy a jelölő nem mellékelt művet és fordítást, csak egy vázlatot, így az ötlet tréfának tűnik. Vámbéry gúnyos fricskája Kemény jelölésére válaszul, akivel jól ismerték egymást a Jókai Mór elnökölte Magyar Békeegyesületből, amit a nem egyeztetett, szándékoltan hibás latin cím is sugallt. Bárhogyan is, Stampát az utólagos irodalomtudományi konszenzus kitalált személynek tartja, ahogyan a Nobelre jelölt munkája sem létezik.

Tartózkodó nemzet

Ami ezután következett, akár válasz is lehetne a vélt vagy valós komolytalanságra, mert innentől a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) negyedszázadon át nem jelölt senkit az irodalmi Nobel-díjra. Egészen 1925-ig, addig, amíg egy lelkes követségi sajtóattasét és műfordítót el nem kezdett foglalkoztatni a dolog.