Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjának ünneplése alkalmából kevés szó esik azokról, akik nélkül bizonyosan nem lett volna díj. Nem a könyvkiadókról lesz szó, bár ők is megérdemelnék a figyelmet, hanem a fordítókról, fordításokról, a jelölésekről, illetve azok hiányáról.

A Svéd Akadémia amellett, hogy kezdettől kizárta az önjelölés lehetőségét (vagyis díjra jelölni csak valaki mást lehet), azt is előírta, hogy az ajánlott „műveknek, hogy a díjkiosztáson a megbírálás tárgyai lehessenek, nyomtatásban kell megjelenniük”, mégpedig német, angol, francia, latin vagy valamelyik skandináv nyelven. Bár triviális feltételnek tűnhet, a magyar pályázatoknak ezt a két akadályt sokáig mégsem sikerült megugraniuk.

Kemény kezdetek

Amikor első ízben, 1901-ben meghirdették az irodalmi díjat, a mindenkor és mindenről jól értesült magyar lapok szerint Henrik Ibsen, Émile Zola és Lev Tolsztoj voltak a favoritok, hogy aztán egy negyedik ismeretlen, a francia Sully Prudhomme költő és esszéista fusson be. Kevesen tudják, de már a legelső évben is volt magyar jelölt az irodalmi Nobel-díjra, Kemény Ferenc személyében, akit Pauer Imre akadémikus, filozófus és író, az Athenaeum című filozófiai és jogtudományi folyóirat szerkesztője ajánlott. Itt jelent meg ugyanis Kemény Világakadémiáról szóló tanulmánya, vagy inkább tervezete, négy részben, amire a jelölés hivatkozott.

Kemény nem volt ismeretlen a nagyvilágban, hiszen az akkor már fél évtizede életre hívott olimpiai mozgalom és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alapítóinak egyike volt, bár írása és tevékenysége sokkal inkább egy béke-Nobel-jelölést tett volna indokolttá.

Nem meglepő talán, hogy Kemény később maga is nevezett valakit a békedíjra: Ferenc Józsefet, ráadásul kétszer, 1913-ban és 1914-ben. Indoklása szerint az egykori császár és király azért volt méltó az elismerésre, mert „a birodalmát kettős monarchiává osztotta, amelyben Ausztria és Magyarország egyenrangú partnerként létezett”.

Ezzel együtt „a Nobel-bizottság által elbírált 25 szerző közül 6-ot hamarosan ki kellett zárni a versenyből, mert műveik színvonala nem volt megfelelő.” Ezek egyike volt Kemény Ferenc is, „akinek kozmopolita terve egy nemzetközi akadémia létrehozására értéktelen” – írta a bizottság svéd nyelvű összefoglalója 1901-ben. Másodjára, az immár Heinrich Gusztáv irodalomtörténész által jelölt Világakadémiával kapcsolatban a Nobel-bizottság csak megismételte, hogy „Kemény díjazása az előző év jelentésében megfogalmazott indokok alapján, most sem jöhet szóba.”

Tréfából komolyan

Mégsem ez volt az első Nobel-év legizgalmasabb epizódja, hanem az, hogy Vámbéry Ármin, a neves orientalista és utazó-író, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja az olasz Giacomo Stampát jelölte irodalmi kategóriában az Arcanum anima – Gedanken eines Menschenfreundes című munkájáért. A latin és német nyelvű cím valami olyasmit jelent, hogy Titkos lélek/ Rejtélyes szellem – Egy emberbarát gondolatai.

„Érdekes – jegyzi meg a bizottsági jelentés –, hogy a jelölő magyar író, Vámbéry Ármin, Bram Stoker barátja, akinek tanácsokkal és ötletekkel szolgált a híres Drakula megírásához; és azt mondják, hogy Stoker az ő alakjából merített ihletet a Van Helsing professzor karakterének megalkotásához.”

A jelentésből egyértelmű, hogy a jelölő nem mellékelt művet és fordítást, csak egy vázlatot, így az ötlet tréfának tűnik. Vámbéry gúnyos fricskája Kemény jelölésére válaszul, akivel jól ismerték egymást a Jókai Mór elnökölte Magyar Békeegyesületből, amit a nem egyeztetett, szándékoltan hibás latin cím is sugallt. Bárhogyan is, Stampát az utólagos irodalomtudományi konszenzus kitalált személynek tartja, ahogyan a Nobelre jelölt munkája sem létezik.

Tartózkodó nemzet

Ami ezután következett, akár válasz is lehetne a vélt vagy valós komolytalanságra, mert innentől a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) negyedszázadon át nem jelölt senkit az irodalmi Nobel-díjra. Egészen 1925-ig, addig, amíg egy lelkes követségi sajtóattasét és műfordítót el nem kezdett foglalkoztatni a dolog.

A Stockholmban élő és több Nobel-díj átadási ceremónián résztvevő Leffler Béla ugyanis egyenesen a svéd Akadémia főtitkárát kérdezte meg, mi a helyzet a magyar jelölésekkel. Első kézből kellett megtudnia, hogy a Nobel-bizottság az indulásakor felhívással fordult a nemzeti akadémiákhoz, hogy évente küldjenek összefoglalót a saját nyelvükön született jelentősebb írói-költői alkotásokról, tegyenek javaslatot a díjazandókra, de az MTA-tól azóta sem kaptak ilyet. A döbbenetes választ Leffler 1924 január elején a Nemzeti Újság kolumnás cikkében írta meg. Az MTA szűkszavúan ugyan, de meglepően hamar válaszolt rá: az elmaradt jelölések oka, hogy értelmezésük szerint sajnos nem jogosultak irodalmi Nobelre jelölni. Lakonikus viszontválaszában Leffler a Nobel alapítvány statútumának idevágó paragrafusát idézte:

„Jelöltet ajánlani a díjra joguk van: a Svéd Akadémia tagjainak, a vele hasonlóan megszervezett és hasonló célú Francia es Spanyol Akadémiának és más Akadémiák humanista osztályai tagjainak […].”

Ezután novemberig nem történt semmi. Illetve, annyi, hogy az ellenzéki Szeged című napilap „Raymond Ulászló”, azaz Wladislaw Reymont frissen bejelentett Nobel-díján annyira felháborodott, hogy vezércikkének hangvételével jelentős lépést tett a lap mielőbbi betiltása felé:

„Itt jó ideje nagy igazságtalanság, méltánytalanság, sőt, hogy magyarán fejezzük ki magunkat, nagy disznóság történik a magyarság kárára, a magyarság rovására és a magyarság szégyenére! Fajvédelem ide, kultúrfölény oda, de az már csakugyan nem járja, hogy még soha egyetlen egy alkalommal se történt, hogy a magyar hivatalos és választott testületek egy magyar jelöltet ajánlottak volna arra a bizonyos irodalmi Nobel-díjra […] Nagyon erős a gyanúnk, hogy kultúrfölény ide és fajvédelem oda, a hivatalos irigység és rosszhiszeműség, a tudatlanság és korlátoltság, a reakciós érzés és gondolkozás a legfőbb és egyetlen oka annak, hogy eddig még sohasem gondoltak a magyar fórumok arra, hogy a Nobel-díjra ajánljanak valakit.”

Az időzítés nem lehetett véletlen, mert ugyanaznap este hozták le a fővárosi lapok, hogy az MTA ötfős bizottságot alakított Négyesy László elnökletével, hogy tegyen ajánlást a közgyűlésnek a következő évi jelölt személyére. És mintha mi sem lenne természetesebb, Horváth János irodalomtörténész, mint a téma előadója, a Magyarország 1924. november 16-i számának riportjában részletesen ismertette is a kiválasztás és a jelölés szempontjait. Véleménye szerint csak már külföldön is ismert és lefordított szerző jöhetett számításba, amire példának mindjárt Herczeg Ferencet és Tormay Cécile-t említette.

„A bizottságban azt az álláspontot fogom védelmezni, hogy egyetlen írót hozzunk javaslatba a Nobel-bizottságnak. Szükségesnek tartom ezt, egyrészt azért, hogy a bizottság érdeklődése ne oszoljék meg többek között, másrészt, hogy lássák azt, hogy országunkon belül is egységesen állunk a jelölt mögött ... De fontosnak érzem azt is, hogy az ajánlott író munkásságának csak egy kimagasló termékét küldjük meg.” A bátortalan riporteri kérdésre pedig, hogy mégis „mi az oka a passzivitásnak az eddigi ajánlások körül”, magyarán miért nem ajánlott addig senkit az Akadémia, talányosan csak annyit mondott, hogy „nagyrészt a politika. Nagy és előzetes tevékenységre, propaganda munkára van szükség, hogy a figyelmet felénk fordítsuk. Nagy a konkurencia és kevés a sansz.”

Két héttel később már egyhangúlag Herczeget javasolták, akit az MTA közgyűlése 1925. január 26-án meg is szavazott hivatalos jelöltnek. (Az, hogy Tormayról mikor és miért tettek le, nem derült ki.) Herczeg, akinek külföldi ismertsége vitán felül állt, egyébként racionális választásnak tűnt. Svédországban többször is kiadták A Gyurkovics-fiúk című regényét, akkora sikerrel, hogy 1920-ban még egy svéd filmet is forgattak belőle, ami szintén jól ment. A Budapesti Hírlap mindezt azzal fejelte meg, hogy „Herczeg Ferenc ajánlása az első alkalom, hogy Magyarország részt vesz a kultúrnemzetek nagy irodalmi versenyében”, ami, mint láttuk, nem volt igaz. Sokat elárul viszont a hozzáállásról egy akadémiai körökből névtelenül kiszivárogtatott mondat (felidézve Eötvös Loránd pár évvel korábbi fizikai Nobel-jelölésének kudarcát), miszerint „a Nobel-bizottság akkor mellőzte a Magyar Akadémia ajánlatát és azóta az Akadémia tartózkodott a további ajánlástól.”

Jelölni nem elég

A korabeli sajtó mindenféle hátsó szándékot sejtve a kezdetektől vitatta, bírálta vagy egyenesen szidta a stockholmi Akadémia döntéseit, legtöbbször figyelmen kívül hagyva, hogy – a formai követelmények teljesítésén túl – a tálaláson, azaz a fordításon is múlik, ki és melyik művével kerül egyáltalán szóba a jelöltek értékelésekor. Persze nem állítható, hogy sosem voltak politikai megfontolások a kiválasztási szempontok mögött, olykor mégis egészen hétköznapi, ha tetszik, prózai oka van egy-egy jelölés eredménytelenségének.

A közkeletű irodalmi legenda szerint Herczeg Ferenc Az élet kapuja című regényét háromszor jelölték a díjra. Valóban, három egymást követő évben – 1925, 1926 és 1927 – megtalálható Herczeg neve a jelöltek listáján. Csak éppen van egy apróbetűs rész is.

„A bizottság az idei díjra beérkezett pályaművek közül 21-et fogadott el formai akadályok nélkül. A 13. számú esetében azonban, amely a magyar Herczeg Ferenc Az élet kapuja című művére vonatkozik, szükségesnek ítélték az elbírálását elhalasztani, amíg a javaslatban ígért német fordítás nyomtatásban meg nem érkezik, mivel a bizottságnak addig nincs lehetősége a könyv értékéről véleményt formálni. Ezért ezt a javaslatot függőben hagyták”

– foglalta össze a svéd Akadémia.

Tekintettel a jelölés komolyságára (elvégre Horváth János irodalomtörténész hosszú és alapos pályaképet fűzött a beadott pályázathoz)), a magyar jelölést érvényben tartva, előzékenyen áttették a következő éviek közé. Erre csak azért volt szükség, mert a benyújtott anyag nem tartalmazta az egyébként részletesen elemzett Herczeg-regény fordítását. Ami nem csoda, hiszen még nem létezett ilyen, és ezt a jelölő bizottság titkára is elismerte: „A jelentést [pályázatot] egy fiatal tanár fordította németre, meggyőződtem róla – mondja Horváth János –, hogy az eredetit hibátlanul tette át. Az élet kapuját – miután a szabályzat értelmében svédre, vagy valamely modern világnyelvre átültetve kell a jutalmazandó művet bemutatni – a legközelebbi jövőben fordíttatja le az akadémia angolra, esetleg franciára. Hogy ki végezze ezt a feladatát, arra nézve tudtommal még nem történt döntés.”

A fordítás sorsáról (és Herczeg „kudarcáról”) a továbbiakban csak áttételesen értesülhettek az olvasók. Leginkább abból, hogy az október közepi lapok egy norvég írónő, Sigrid Undset Nobel-győzelmét kürtölték világgá. A téves információ pontosan egy hónapig tartotta magát a magyar sajtóban, mire rövidhírben ugyan, de a legtöbb napilap végül helyesbített: az 1925. évi irodalmi Nobel-díjat visszatartják a következő évre. Erre már Klebelsberg Kuno kultuszminiszternek is mondania kellett valamit, aki az eseményekre reagálva határozta el, hogy az Opera egykori intendánsát, Wlassits Gyulát megbízza a külföldi irodalmi propaganda kiépítésével. „Svédországból ugyanis olyan hírek jöttek, hogy nem ismerik Herczeg Ferenc írásait. Ez adta az első lökést annak a tervnek, amelynek a megvalósítása immár küszöbön áll” – írta Az Est.

Az elképzelés valóban grandiózusnak tűnt, „amely feltétlenül Herczeg Ferenc reprezentáns regényeinek és színműveinek több külföldi nyelvre való fordításával, majd ezeknek a könyveknek külföldi terjesztésével kezdődik. Csak Herczeg Ferenc műveinek idegen nyelvekre történt átültetése után következik a további program megállapítása, illetve a külfölddel megismertetendő magyar írók kiválasztása. A kultuszminisztérium illetékes pénzügyi osztályának nagy fejtörést okozott az irodalmi propaganda céljára kért több százmillió kiutalása, illetve a fedezet megjelölése. A múlt héten azonban már ez is megtörtént, úgyhogy mire a következő évi Nobel-díj megítélésére sor kerül, Herczeg művei már bizonyára ismeretesek lesznek külföldön.”

Nem az író hibája vagy szégyene, hogy nem így történt. A folytatásban leginkább ugyanis már csak kármentés zajlott. Megint csak névtelen forrás nyilatkozott a sajtónak, hogy „az Akadémia minden tőle telhető módon azon lesz, hogy tekintélye újabb csorbát ne szenvedjen”, ezért Herczeg előterjesztésének „megújításáról semmiféle közlést sem tesznek, mert a Nobel-díj szabályzata még ezt is tiltja”, (érdekes, hogy addig ez nem zavart senkit). Létrejött egy Herczeg Ferenc Jubileumi Bizottság – Berzeviczy Albert, Apponyi Albert, Klebelsberg Kunó, Bethlen Margit, Rákosi Jenő és Csernoh János hercegprímás tagságával –, hogy méltó módon megünnepeljék Herczeg negyvenéves írói jubileumát. Ezt egyebek mellett egy 30 kötetes díszkiadással szándékoztak megtenni (ami három sorozatban, sorozatonként egymillió koronáért, mai áron bő 90 ezer forintért volt kapható), aminek megvásárlását egy belügyminiszteri körrendelet a „legmelegebben ajánlotta” az ország valamennyi alispánja és polgármestere figyelmébe.

Sértő svédek

Hogy közben Az élet kapujával mi és hogyan nem történt, az a svéd Akadémia 1926-os összefoglalójából hámozható ki. „A bejelentett német fordítás (Das Tor des Lebens) nem érkezett meg időben, ezért a jelölést elhalasztottuk. Idén a fordítás kézirat formájában létezik, de úgy tűnik, csak az első rész, és ha ezt vesszük alapul, akkor nem lehet szó Nobel-díjról. A regény 1513-ban, Rómában játszódik […] A leírás pompás, de nem kelt mélyebb érdeklődést. Mivel a folytatás, ha elkészül, többet ígér, mint ami az elejéből látszik – Herczeg modern regényeiben bizonyította, hogy rendkívül tehetséges elbeszélő –, és mivel egyébként sem lenne helyes a befejezetlen művet megítélni, a bizottság a jövő évre vonatkozóan is fenn kívánja tartani a javaslatot.” 1926-ban tehát másodszor is áttették a jelölést, remélve, hogy végre kapnak egy teljes német fordítást. Ám mivel az 1927-ben sem érkezett meg Stockholmba, a „bizottság feleslegesnek tartotta továbbra is fenntartani a régi javaslatot, és úgy döntött, hogy csak egy esetleges külső megújítás esetén tér vissza rá.”

A bejelentett kulturális programból és az országos kultuszünnepségből épp csak a pályázó regény teljes és értékelhető fordítására nem futotta. Pénz már akkoriban is csak arra volt, amire akarták, hogy legyen. Még különösebb, hogy bár Herczeg több regényének is volt már az 1920-as évek elején német, angol, svéd stb. kiadása, az MTA miért Az élet kapujára építette harminckét oldalas pályázatát, ha nem tudott mindjárt német vagy svéd fordítást is mellékelni hozzá. Csak a svéd Akadémia türelmének és előzékenységének köszönhetően lett az 1925-ös előterjesztésből „három”. Ami persze semmit nem von le a jelölt munka értékéből, ahogyan hozzá sem tesz. Annál többet árul el az egykori jelölőkről, a kulturális kormányzat inkompetenciájáról, hogy épp csak az olyan apró technikai kérdéssel nem számoltak, mint a műfordítás. Ma már az is tudható, hogy a német mellett a nagy büszkén beígért svéd fordítás sem készült el időben. Cserébe biztos kézzel vezették falnak a magyar író nemzetközi renoméját.

Különös, de mintha nem csak a svédekre sértődtek volna meg, hogy harmadszorra sem értékelték a magyar felterjesztést, hanem magára az íróra is kissé, mert többé nem jelölték Herczeget, és senki mást sem, egészen 1936-ig (Az élet kapuja német fordítása végül csak 1947-re készült el).

Fordítatlanságok

1935-ben az uppsalai egyetem finnugrász nyelvészprofesszora, Björn Collinder Szabó Dezsőt ajánlotta irodalmi Nobel-díjra. Ironikus, de itt is a fordítással volt gond. A jó svéd Az elsodort faluhoz nem mellékelt fordítást, mivel az nem létezett, és egyébként máig sincs. A Nobel bizottság ezúttal határozott volt: „Ennek a magyar írónak a műveit nem fordították le más nyelvre, és nálunk nem találtunk olyan személyt, aki rendelkezne a művek értékeléséhez szükséges nyelvi és irodalmi ismeretekkel, kivéve a javaslattevőt, akinek indoklása nem túl meggyőző. Magyar forrásokból óvatosan megtudtuk, hogy aligha jutott eszébe ott senkinek, hogy ezt az embert Nobel-díjra jelöljék. A bizottság nem támogatja a jelölést.”

Örök vita tárgya marad már, hogy a kimaradt években kit kellett vagy lehetett volna felépíteni, nagyobb eséllyel jelölni, vagy hogy egyáltalán gondolkodtak-e bárkin is a potenciális jelölők, mivel a „hírzárlat szerű” csendben hivatalos helyről semmi nem jutott el a sajtóig. Talán Kosztolányi, a Magyar PEN Club elnöke jöhetett volna szóba, akinek versei mellett több regényét is lefordították idegen nyelvre, főképp németre a magyar megjelenésekkel csaknem egy időben. Esetleg Móricz Zsigmond, meglehet, nem is teljesen esélytelenül. (Szabó Dezső már 1926-ban azt nyilatkozta, hogy Herczeg helyett „a magyarság egyik legnagyobb értékét, Móricz Zsigmondot kellett volna jelölni”.) Vagy a fiatalabbak közül Márai Sándor, akinek megvolt hozzá az itthoni és külföldi ismertsége, és több regényét is kiadták németül. És talán Krúdy Gyula, ha kedvelt lett volna hivatalos körökben, de nem volt, sem ő, sem pedig Móricz. Krúdy könyveit, bármilyen fájdalmas és kínos leírni, az 1960-as évek közepéig nem fordították le egyetlen idegen nyelvre sem. Terv maradt Babits Mihály felterjesztése is, akit a pécsi egyetem és Horváth Henrik műfordító támogatott volna. De ha lehet, nagyobb csalódás, hogy a Nobel-honlapon böngészve a szakmai körökben terjesztett egykori jelölési legendákról is sorra kiderül, hogy vágyálmok voltak csupán. Mert nem igaz Molnár Ferencé vagy Németh Lászlóé, és sosem kapott jelölést Füst Milán A feleségem történetéért sem.

Ha az 1920-as évek közepéig a tájékozatlanság, finomabban az információhiány számlájára írható a jelölések iránti érdektelenség, onnantól a sértődöttség is letagadhatatlan. A Herczeg-kudarc után az MTA akár igazolva is láthatta, hogy nem sok értelme van pályázni, hiszen a svédeket nem különösebben befolyásolja az akadémiai támogatás. Tormay Cécile-t az MTA irodalomtudományi osztályának négy tagja (Pintér Jenő, Horváth János, Pap Károly és Hankiss János) már nem is testületként, hanem egyénileg, külön jelölte. Ezt megismételték 1937-ben is, megtoldva a lundti egyetem irodalomtörténészével, Fredrik Böökkel, így lett abban az évben ötszörös a jelölése.

Böök mint igazi hungarofil egyébként remek választás volt: korábban többször járt Magyarországon, útikönyvet is írt az országról, és 1932-ben az MTA külső tagjává választották. A svéd Akadémia tagjaként benne volt a Nobel-díj bizottságban is. A jelöléséhez Tormay új regényt szándékozott írni, ami végül a háromkötetes Ősi küldött lett. Az elsőt részt 1933-ban, a másodikat 1934-ben adta ki a Genius. A megjelenéssel párhuzamosan folyt a német fordítás is, de a harmadik kötetből csak az első fejezeteket tudta Horváth Henrik átültetni, mert az írónő a befejező részen még 1936 tavaszán is javában dolgozott, olvasható Kollarits Krisztina irodalomtörténész 2011-es tanulmányában. A Nobel-díj bizottság elé tehát már megint egy befejezetlen mű került. Böök ennek tudatában is feltétel nélkül támogatta az írót, mert hosszabb különvéleményt fűzött a Nobel-díj bizottság összegzéséhez. „Tormay Cécile kiválasztása megerősítené a Svéd Akadémia hírnevét, hogy független utakon jár, és más jelenségek iránt is érdeklődik, mint amelyek felkeltik a napilapok és a meglehetősen felületes nemzetközi közvélemény figyelmét. Jelenleg nem találok kielégítőbb és sürgetőbb választást.” A többség azonban Henrik Schück különvéleményével értett egyet: „Elismerem, hogy szívesen jutalmaznám a magyar írónőt, Tormay Cécile-t, aki nagyon szimpatikus, nemes és jelentős személyiségnek tűnik […] De rengeteg hasonlóan jó regény létezik, és a még befejezetlen Der Einsame véleményem szerint egyenesen gyenge.”

Tormay 1937 áprilisában meghalt, regényét nem tudta befejezni. Jelölését ugyan fenntartották, de esetleges díjazásáról már szó sem lehetett: „A tavaly a javaslatot a bizottság többsége nem tudta támogatni, annak ellenére, hogy nagyra becsülték a nagyszerű és hazájában történelmi jelentőségű személyiségét. A bizottságnak idén nem volt oka megváltoztatni álláspontját”.

Beszédes számok

Kevés kijózanítóbb könyv van, mint a Nobelpriset i Litteratur, a svéd Akadémia 2001-ben kiadott kétkötetes, svéd nyelvű forráskiadványa, ami a jelöléseket és a bizottsági jelentéseket összegzi a kezdetektől 1950-ig. Minden benne van, ami lényeges: jelöltlisták, rövid műösszefoglalók, a bizottság véleménye és az esetleges különvélemények szövegei az egyes művek (és szerzőik) mellett és ellen. Érdekes ezeket összevetni az egykori sajtóhírekkel és kommentárokkal.

Elgondolkodtató, mi lett volna, ha a nálunk sokáig csak „skandinávnak” tartott, belterjesnek és ezért kissé érdektelennek vélt irodalmi díjat a kezdetektől fogva komolyan vették volna eleink. A mindig jól tájékozódó lengyelek húsz év alatt elért sikerei, Henryk Sienkiewicz 1905-ös és Władysław Reymont 1924-ben elnyert Nobel-díja jól mutatja, hogy a máig öt Nobel-díjat produkáló lengyel irodalom már száz évvel ezelőtt is láthatóvá tudta tenni magát.

Kiderül, hogy van, ami az elmaradt fordításoknál is fájóbb: az elmaradt és a hiányzó jelölések. Mécs Lászlót miért Kanadából, ottani egyetemek magyar professzorai jelölték csak, itthonról meg senki? Lehet vitatni Lukács György jelölésének indokoltságát, de azt nem, hogy egy Nobel-bizottsági tag, Erik Lindegren terjesztette fel, és nem az MTA. Hogy történhetett meg, hogy Weöres Sándort ötször, Juhász Ferencet pedig háromszor jelölték külföldről, itthonról viszont egyiküket sem? És mi a helyzet Illyés Gyulával, aki háromszori külföldi jelölés után kaphatott jelölést (eddigi tudásunk szerint) kétszer Magyarországról, de csak azt követően, hogy Boldizsár Iván lett a Magyar PEN Club elnöke?

És legfőképpen, mit kezd a kulturális emlékezet azzal az önsorsrontó ténnyel, hogy a mai napig nyilvánossá tett és megismerhető 74 évből (leszámítva, amikor nem osztották ki a díjat) összesen 50-ben nem volt magyar író-költő a jelöltek között? (A Magyarországról tett jelöléseket nézve még rosszabb a helyzet, mert közel 60 évben nem jelöltek senkit.) Nem jutott eszébe az éppen regnáló kulturális kormányzatoknak, vagy nem volt fontos senkinek, hogy magyar írót és művet nevezzen az irodalmi Nobel-díjra? Vagy közös tiltás lett volna a szovjet érában? De hiszen a lengyelek többször jelölték Maria Dabrowskát, ahogy a kelet-németek Anna Segherst, vagyis a magyar tartózkodás hazai sajátosságnak tűnik.

A legutóbbi évtizedek díjai világosan megmutatták, milyen lehetőségei lehetnek a „kis nyelveken” íróknak kellő támogatással, értelmetlenné téve a kérdésfeltevést, hogy a magyar irodalom eddigi két Nobel-díja sok-e vagy kevés egy ekkora nyelvhez képest. Világossá vált, hogy a korábbi időszakot jellemző nyelvi és kulturális elszigeteltségre való hivatkozás nem egyéb, mint a sértett kisebbrendűség önigazolási kísérlete. Mert egyáltalán nem az a tragikomikus, hogy az 1901-es kamu jelölt nagyobb figyelmet keltett, mint harmincas évek derekán Szabó Dezső, hanem hogy érvényesen kitöltött szelvény nélkül mennyire szánalmas a lottóötös után sóhajtozni. Ennek ugyanis semmi köze sincs a szerencséhez, annál inkább a több mint fél évszázadnyi korlátolt ostobasághoz. Másként fogalmazva, nem elég megírni a nagy művet, el is kell tudni adni, amihez jó, sőt kiváló műfordítók kellenek.

Krasznahorkai László anyanyelvén elmondott stockholmi beszéde így nemcsak a magyar vagy magyarul értő közönségnek tett gesztus, hanem a műfordítás melletti kiállás is. Kertész Imre német fordítói, Christina Viragh, Kristin Schwamm vagy Krasznahorkai angol fordítói, a minap kitüntetett George Szirtes, Ottilie Mulzet, vagy épp svéd fordítója, Daniel Gustafsson nélkül nem sokra jutott volna. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a rendszerváltással az is megváltozott, hogy nemcsak a műfordítók, hanem a jelölők is tették a maguk dolgát, évről évre jelölve olyan kiváló szerzőket, mint mondjuk Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Gion Nándor, Szabó Magda vagy a legutóbb Konrád György által jelölt Esterházy Péter. Tanulságos lenne, ha tudnánk, hogy Kertész Imrét és persze később Krasznahorkai Lászlót ki vagy kik, melyik szervezet, egyetem vagy kiadó jelölte, hányszor és honnan. Erre már csak 2053-ig, a lista aktuális frissítéséig kell várni.