Idén már a hetedik évadjával jelentkezett a brit tévés szatíra 21. századi ikonja, Charlie Booker disztópikus sikersorozata, a Black Mirror. Az egyszer sci-fibe, máskor horrorba hajló, gyakran sötét humorral kevert drámát kínáló sorozat eleinte azzal nyerte meg a rajongóit, hogy elsőként járta körül populáris módon a modern technológia különböző társadalmi hatásait (az egyes epizódok nem összefüggő, önálló történetek), és néhány év alatt be is épült a közbeszédbe: ha megjelenik valamilyen futurisztikus, de egyben félelmetes új technológia, arra rámondjuk, hogy „ez már tiszta Black Mirror”.

Olyannyira, hogy – ahogy az a South Park esetében is történt – a sorozat már nem is feltétlenül tudja tartani a lépést a valósággal, ezért a hetedik évadra végképp beállt a Black Mirror-fáradtság. A régebbi, klasszikus részek viszont, ahogy telik az idő, úgy lesznek egyre érdekesebbek, hiszen már 2011 decembere óta fut a sorozat, az azóta eltelt 14 évben pedig rengeteget fejlődött a technológia, ami a társadalmakat és az emberek mindennapjait is alaposan átrendezte – a mesterséges intelligencia (AI) 2020-as évekbeli fellendülése például számtalan Black Mirror-pillanatot eredményezett.

A brit tévés hagyományoknak megfelelően, sőt azt egy kicsit ki is forgatva, 2014-ben a Black Mirror is karácsonyi különkiadással jelentkezett. A White Christmas (Fehér karácsony) című epizód abban is különleges, hogy egyfajta limbóban került adásba: az első két évad már lement a Channel 4-on, de a harmadikból már nem kértek, a Netflix pedig csak később rendelte be a folytatást Bookertől. A White Christmas természetesen nem klasszikus, kandallómeleg karácsonyi történet, cserébe több olyan technológiát is bemutat, ami 2025-ben már kevésbé tűnik elképzelhetetlennek, mint annak idején: van benne kiterjesztett valóságot (AR) alkalmazó kontaktlencse, digitális klónozással működő okosotthon-asszisztens, de azt is bemutatja, milyen lenne az életünk, ha a közösségi média mechanizmusait a valóságba ültetnénk.

Adja magát a kérdés: közelebb kerültünk-e tizenegy év alatt a White Christmas dermesztő világához, és ha igen, mennyivel? Természetesen szpojlerek következnek – aki még nem látta az epizódot, irány a Netflix, mindössze 74 perc!

Kötelező, röviden

A White Christmas „valós idejű” cselekménye egy kunyhóban játszódik, ahol két férfi mesél egymásnak a múltjáról. Egyikük, Matt (Jon Hamm) hivatalosan a sütinek (cookie) nevezett tojásformájú, okosotthon-irányításra szánt digitális asszisztens beüzemelésével foglalkozott, miközben hobbiként egyfajta randisegély-szolgálatot vitt: az okostelefonokat kiváltó agyi implantátumot és kontaktlencsét (Z-Eye) viselő férfiaknak távolról segített a hódításban, miközben AI-arcfelismerés segítségével minden infót össze tudott szedni azokról, akikkel a kliens éppen találkozott. Aztán amikor az egyik ügyfele egy karácsonyi céges buliban a segítségével felszedett egy mentális zavarokkal küzdő nőt, és a nő hazavitte magához a látszólag magában beszélő (valójában az eszközön keresztül Matt-tel kommunikáló) férfit, az este tragédiába torkollott: mint kiderült, a nő csak egy hasonló cipőben járó férfira várt, hogy Rómeó és Júlia módjára megmérgezzék magukat, és együtt álljanak tovább a túlvilágra, ahol már nem szólnak a hangok a fejükben.

Végül a másik, szótlanabb férfi, Joe (Rafe Spall) is megnyílik a kunyhóban, és elmeséli saját történetét. Amikor kiderült, hogy menyasszonya gyereket vár, de nem akarja megtartani, úgy összevesztek, hogy a nő blokkolta Joe-t a Z-Eye-on keresztül – ezzel a funkcióval a felhasználó bárkit kizárhat az életéből, és ideiglenesen vagy akár örökre elérheti, hogy csak egy szürke sziluettet lássanak egymásból, és ne is hallják, mit mond a másik. Később kiderül, hogy exmenyasszonya végül mégis megszülte a gyereket, ám mivel a blokkolás öröklődik, Joe őt sem láthatta, hiába látogatott el minden karácsonykor a nő apjának házához, hogy legalább távolról láthassa a lányát. Miután a nő egy balesetben meghal, és ezáltal a blokkolás is feloldódik, Joe újra ellátogat a házhoz, ahol azzal szembesül, hogy a lány félig ázsiai, vagyis a nő viszonyából született, és nem ő az apa. Amikor exapósa elküldi a házából, Joe egy hógömbbel halálos sérülést okoz az idősebb férfinak, menekülése után pedig a kislány segítségért indul a hófödte erdő irányába, de később holtan találnak rá.

Végül kiderül, hogy a kunyhó valójában egy szimuláció, és Joe sütijében vannak: Matt a korábban halállal végződő randibalesetért járó büntetés enyhítése érdekében vállalta, hogy kivallatja Joe digitális ikrét, amit aztán felhasználhatnak a valódi Joe ellen. Így Matt ugyan nem kerül börtönbe, de szexuális bűnelkövetőként regisztrálják, ami azzal is együtt jár, hogy mindenki végleges blokkolja őt a Z-Eye-on keresztül, vagyis bárhova megy, emberek helyett csak szürke sziluetteket lát, beszéd helyett pedig csak tompa hangokat hall majd.

Az epizód legvégén a technológiával való visszaélés egyik leghátborzongatóbb példáját láthatjuk: az egyik rendőr gondol egyet, és Joe sütijének vezérlőjén beállítja, hogy egyetlen földi perc alatt ezer év teljen el a szimulációban, vagyis gyakorlatilag örökké tartó száműzetéssel bünteti a tudattal rendelkező digitális Joe-t, miközben egyetlen számot kell hallgatnia a végtelenségig ismétlődve: a Wizzard együttes I Wish It Could Be Christmas Every Day című dalát.

Az epizód forgatókönyve 2014 közepére lett végleges, és a forgatást is ekkor kezdték meg, a cselekmény pedig tökéletes képet nyújt a 11 évvel ezelőtti világról: ekkor voltak a csúcson a csábítás művészetét oktató PUA (pick up artist) guruk, ekkor kezdtek megjelenni az első okosszemüvegek, de a nagy adatvédelmi botrányok (2014-re esett a Sony-hekkertámadás és a hírességek meztelen fotóinak tömeges kiszivárgása) után az is ebben az időben kezdett egyértelművé válni, hogy nem feltétlenül jó ötlet minden személyes adatunkat önként megosztani a nagy techcégekkel, mert azt a magánszféránk bánhatja.

Okos-kontaktlencsék és agyi chipek

Az epizódban két fő technológiát látunk: a Z-Eye-t és a süti nevű digitális asszisztenst. Ezek a fiktív koncepciók több valós technológiához kapcsolódnak, még akkor is, ha Booker szerint hétköznapi ötletek ihlették őket: előbbit a Bluetooth-headsetek terjedése, aminek következtében elszaporodtak az utcákon a látszólag magukban beszélő emberek, míg utóbbit az az egyszerű gondolatkísérlet, hogy „mi történne, ha tudattal ruháznánk fel egy kenyérpirítót?”.

A Z-Eye tulajdonképpen kiterjesztettvalóság-lencse, vagyis olyan kontaktlencse, amely valószínűleg egy agyi implantátumon keresztül közvetíti a képi információt a felhasználó látóterébe, így a digitális réteg elválaszthatatlanul egybeolvad a fizikai valósággal – az eszköz emellett hangot is rögzít, és emlékeket is tárol. Ehhez nemcsak az egyre kisebb és ezáltal külső szemnek észrevehetetlenebb Bluetooth-headsetek jelentették az inspirációt, hanem az ekkor már prototípusokban létező okosszemüvegek is – még akkor is, ha a hírhedt Google Glass már 2014 közepén haszontalannak bizonyult.

2025-re azonban sokat változott a világ. „A szemüveg ideális forma a személyes szuperintelligenciának, mivel lehetővé teszi, hogy jelen legyünk az adott pillanatban, és közben hozzáférést biztosít minden olyan AI-képességhez, ami okosabbá tesz minket” – ezt Mark Zuckerberg mondta idén szeptemberben, amikor a Meta bemutatta a cég Ray-Bannel közös, AI-jal felturbózott okosszemüvegét. Ráadásul idén ősszel az Apple is úgy döntött, hogy az AI-okosszemüvegek felé veszi az irányt, miután a cég a virtuális és kiterjesztett valóságot (VR és AR) használó headsetek piacán már alternatívát nyújtott a Vision Próval az iparágat uraló Meta Quest készülékeinek.

Persze a Z-Eye nem szemüveg, hanem kontaktlencse, amelynek okos változatával szintén régóta kísérleteznek a techcégek. Az Innovega például már 2012-ben hirdette az iOptik nevű AR-kontaktlencséjét, amit az amerikai hadsereg kutatási részlege, a DARPA is támogatott a lehetséges terminátorszerű katonai felhasználásai miatt, de azóta az Innovega is inkább a szemüvegekre koncentrál. A dubaji központú Xpanceo azonban idén márciusban, a barcelonai Mobil Világkongresszuson már bemutatott több okoskontaktlencse-prototípust, a mindnél okosabb AI-verziót pedig 2027-ben szeretnék a világ elé tárni. Ennek a technológiának a legnagyobb kihívásai abból adódnak, hogy nagyon kis felületen nagyon erős technikát (kijelzőket, chipeket) kellene elhelyezni, és az egészet valahogyan energiával is el kell látni – igaz, néhány éve már próbálkoznak sós folyadékkal (így akár könnyel) működtethető, ultravékony akkumulátorokkal, ami kontaktlencséhez is ideális lenne.

A Z-Eye legfélelmetesebb funkciója azonban nem a puszta információközlés, hanem a szelektív érzékelés, vagyis a „blokkolás”. Ez közvetlenül a 2014-ben már nagyra nőtt, de még mindig formálódó közösségi médiából jön: a durvuló online közbeszéd, az internetes zaklatások és más társjelenségek hatására egyre népszerűbbé vált az ismerősök vagy ismeretlen profilok tiltása Facebookon, Twitteren, stb. Az epizódban ennek a húsbavágó kiterjesztését látjuk: ha valakit a Z-Eye-jal blokkolunk, az illető helyén csak szürke, kásás sziluettet látunk, a hangja pedig érthetetlen zörejjé válik. Ez 2014-ben még szürreálisnak hatott, ám a mai algoritmusoknak ez a feladat már korántsem lehetetlen. A modern kiterjesztett valóságban ezt diminished reality-nek (DR, csökkentett valóság) nevezik. A mai képfeldolgozó algoritmusok és az „AI-radírozás” típusú funkciók segítségével már egy kattintással el lehet tüntetni tárgyakat vagy akár embereket egy fotóról vagy videóról – ennek olyan háttértechnológiák ágyaztak meg, mint a Meta-féle Segment Anything Model, ami képes megkülönböztetni az egy képen vagy videón szereplő objektumokat és személyeket, és lehetővé teszi, hogy külön-külön kezeljük, módosítsuk őket. De létezik már valós idejű reklámblokkoló is: egy belga szoftvermérnök a Snap Spectacles AR-szemüvegre írt olyan appot, ami a köztéri és újsághirdetéseket is kitakarja.

Ahhoz azonban, hogy mindez valós időben is olyan tökéletesen működjön, mint a White Christmasben, ahol a képi kizárás mellett a blokkolt személy hangja is eltorzul, már többre van szükség egy egyszerű kijelzőnél: itt jön a képbe a közvetlen neurológiai kapcsolat. Az agy–számítógép interfészekkel már az 1970-es évek óta kísérletezgetnek kutatók (a DARPA és a katonai célú kutatások itt is befigyelnek), de ez a terület is leginkább a 2010-es évek második felében kezdett felpörögni: a leghangosabban Elon Musk cége, a Neuralink hirdeti a „gondolatolvasó” technológiát, amely a mozgást, a beszédet, a látást vagy a hallást is javíthatja sérült embereknél, és lehetővé teszi, hogy gondolatainkkal irányítsunk egy számítógépet. Gyakorlatilag ezt a technológiát kellene az okoskontaktlencsével összehozni, hogy egy Z-Eye-szerű rendszer jöjjön ki belőle.

Van-e öntudata egy digitális ikernek?

A White Christmas másik központi technológiája, a süti (cookie) sokkal kevésbé látványos, mint a Z-Eye, cserébe jóval nyugtalanítóbb. Míg az AR-lencse csak a valóság rétegzésével játszik, addig a süti már magát az emberi tudatot alakítja technológiai nyersanyaggá. Az epizódban a süti a felhasználó tudatának tökéletes digitális másolata, amelyet egy tojás alakú hardverbe zárva arra kényszerítenek, hogy szervezze meg gazdája életét: készítse el a kávét, állítsa be a fényeket a kényelmes ébredéshez, kezelje a naptárat és emlékeztessen a megbeszélt időpontokra.

Míg 2014-ben a digitális asszisztensek – mint az iPhone-okba épített Siri vagy az Amazon Alexája – csak előre rögzített parancsokat hajtottak végre, a mai, nagy nyelvi modellekre (LLM) és AI-ágensekre épülő rendszerek már képesek a felhasználó digitális lábnyomából – e-mailekből, chat-naplókból, hangmintákból – tanulva szinte tökéletesen leutánozni bárki stílusát, preferenciáit és döntési mechanizmusait. A személyre szabott AI koncepciója, amelyet többek között a Microsoft és a Google is hajszol, pontosan ezt ígéri: egy olyan digitális másodpilótát, amely annyira ismer minket, hogy képes a nevünkben válaszolni vagy döntéseket hozni, mielőtt még feltennénk a kérdést.

A „süti” legvitatottabb aspektusa azonban a digitális tudat és az azzal járó esetleges szenvedés kérdése. Bár a mai AI-modellek csupán bonyolult matematikai statisztikák alapján generálnak szöveget, és nem „éreznek” semmit, a tudományos világban már komoly viták folynak a szintetikus tudat elvi lehetőségéről. Az integrált információ elmélete (IIT) és más hasonló keretrendszerek azt sugallják, hogy a tudatosság nem biológiai kiváltság, hanem egy bizonyos komplexitási szint felett bármilyen rendszerben megjelenhet. Ha ez igaz, akkor a Black Mirror által bemutatott digitális kínzás – ahol a „süti” számára az időt felgyorsítva hetekig vagy évezredekig tartó magányt szimulálnak egy pillanat alatt – nem egyszerű sötét fantázia, hanem a jövő kiberetikájának egyik legsúlyosabb dilemmája.

A tudat digitalizálásának elképzelése évtizedek óta jelen van a filozófiában és a futurista gondolkodásban: az elme digitális mentésének fogalma (mind uploading) már a 20. század végén felbukkant, Ray Kurzweil és más transzhumanista gondolkodók pedig komolyan érvelnek amellett, hogy megfelelő számítási kapacitással és elég részletes agyi feltérképezéssel a tudat átmenthető lenne egy másik hordozóra. A White Christmas azonban egy lépéssel továbbmegy: nemcsak az átmásolást feltételezi, hanem azt is, hogy az így létrejövő digitális lény szubjektív élményekkel, szenvedéssel és időérzékeléssel rendelkezik.

Ma már képesek vagyunk részletes agyi aktivitásmintákat mérni, egyes neuronhálózatok működését modellezni, sőt, állatkísérletekben digitális „agyi ikreket” létrehozni, amelyek előre jelzik bizonyos idegsejtek válaszait. Ezek az eredmények azonban nem a tudat másolását, hanem funkcionális viselkedésminták reprodukcióját jelentik. Ebből nőtt ki a 2020-as évek egyik divatfogalma, a digitális iker, ami eredetileg ipari és orvosi környezetben jelent meg. Ez egy adott rendszer (például egy motor, egy szerv vagy akár egy teljes emberi szervezet) dinamikus digitális modelljét jelenti, amely valós adatok alapján folyamatosan frissül, és előrejelzéseket tesz lehetővé. Az egészségügyben ez személyre szabott kezeléseket, a kutatásban pedig kockázatmentes szimulációkat jelenthet, de a gyászfeldolgozás területén is megjelent a technológia – több startup kínál olyan szolgáltatást, amely halott vagy élő személyek adataiból épít fel interaktív chatbotokat. Ezek az avatarok a felhasználó emlékeiből táplálkoznak, és bár nem rendelkeznek a sorozatbeli „sütik” önálló tudatával, pszichológiai értelemben már most is képesek kiváltani azt a zavarba ejtő hatást, amit a digitális és a biológiai én összemosódása okoz. Az ember digitális ikre azonban még nem öntudattal rendelkező entitás, hanem egyfajta adathalmaz: fiziológiai, viselkedési és kognitív minták összessége.

A legnyugtalanítóbb kérdés azonban nem is technikai, hanem jogi és etikai. Ha egyszer valóban létrejönne egy tudattal rendelkező digitális entitás, akkor azt milyen jogok illetnék meg? Kikapcsolható lenne? Törölhető? Meggyorsítható számára az idő, ahogy Joe sütijével teszik? A White Christmas egyik legerősebb állítása éppen az, hogy a technológia megjelenése előtt ezekre a kérdésekre ugyan nincsenek válaszaink, de a hatalmi reflexek már bennünk vannak – a rendőr, aki több ezer évnyi magányra ítéli Joe digitális mását, nem feltétlenül gonosz, egyszerűen csak még nem teljesen érti ezt az új életformát, és hogy mit lehet vele szemben megengedni.

Tizenegy évvel a White Christmas premierje után a legtöbb bemutatott technológia még nem létezik teljes egészében, de az építőelemeik már igen. Tudunk valóságot rétegezni, embereket digitálisan eltüntetni a látóterünkből, személyre szabott mesterséges asszisztenseket építeni, és egyre pontosabban modellezni az emberi viselkedést. A technológiai fejlődéssel azonban nem járt együtt párhuzamosan a jogi és etikai kérdésekről való gondolkodás fejlődése: még ma sem tudjuk igazán, mihez kezdenénk, ha öntudatra ébredne a mesterséges intelligencia, vagy éppen tudattal rendelkező digitális rabszolgákat kezdene gyártani az emberiség. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy mikor jön el a White Christmas világa, hanem hogy észrevesszük-e, amikor már benne élünk.