„Személyesen győződtem meg arról, hogy ez a... – nem is tudom, hogy minek nevezzem, milyen teremtés – [M. M.] ferde hajlamú. Azt hiszem buzinak nevezik azokat a nőket, akik nem férfiakkal élik ki szerelmi vágyaikat, hanem nőkkel. [...] Teljesen olyanokká váltak-e már, vagy még gyógyíthatók?”

Az idézet egy 1969-ben íródott levélből származik, és egy szövevényes állambiztonsági művelet keretében született: miután Magyarországon betiltották a szerzetes- és apácarendeket, a hatóságok úgy próbáltak ellehetetleníteni egy volt domonkosrendi szerzetesnőt, hogy a hozzá imakörre járó fiatal lányok szüleinek nevében írtak kompromittálónak szánt leveleket, amelyekben homoszexualitással vádolták a nőt.

Ma már nehezebb valakit a szexuális orientációjával megzsarolni, esetleg az egész életét tönkretenni, de az 1950–60-as, sőt a 70-es évek diktatúrájában ez a módszer kifejezetten alkalmasnak bizonyult a rendszernek kellemetlen emberek ellehetetlenítésére.

A magyarországi homoszexualitás társadalomtörténetét kutató Takács Judit, az MTA doktora, az ELTE TK Szociológiai Intézet kutatóprofesszora – aki a különösen szigorú szabályok szerint működő Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában talált rá a fenti idézetre − legújabb tanulmányában arról ír, hogy az államszocialista hatalom a homoszexualitásra hivatkozva miként tett zsarolhatóvá egyházi személyeket, papokat, apácákat, és hogyan lehetetlenítette el őket. A szociológussal arról beszélgettünk, hogyan tudta a politika ebben az időben ilyen hatékonyan kijátszani a „homoszexuális kártyát”.

Arról mindig is hallani lehetett, hogy a melegség zsarolási potenciál volt az államszocializmus évtizedeiben, és hogy az állambiztonság megzsarolt embereket a homoszexualitásuk miatt. De milyen volt a korszellem akkoriban? Léteztek egyáltalán kutatások a témában?

25-30 éve foglalkozom a homoszexualitás magyarországi társadalomtörténetével, és meglepő módon a szociológusok már az 1970-es években kutatták a szexualitás társadalmi jellemzőit. Heleszta Sándor és Rudas János 1978-ban megjelent kutatásában az akkoriban elterjedt szexuális viselkedésformákat tipizáltak, és olyan kategóriákat különítettek el, mint az anyagi ellenszolgáltatásért zajló szex, a házasságon kívüli, ám érzelmi alapú szexuális kapcsolat, a leányanyaság, az érzelmi kötődés és válogatás nélkül szexelő férfiak, a szexmentes szüzesség, továbbá a „fél-szűz” nők, akiknél „mindent lehet, csak azt nem”. Aztán voltak az önkielégítést végző férfiak, és a felsorolásba bekerültek a homoszexuálisok is. Ez vezetett ahhoz az ötletemhez, hogy ha ez már a 70-es években tipikus viselkedésformaként jelent meg a magyar társadalomban, akkor ennek máshol is nyoma kell, hogy legyen. Így kezdtem el a különböző levéltárakban kutatni, hiszen levéltári anyag csak abból lesz, ami az adott korban valamiért fontos.

Lépjünk kicsit vissza: hogyan volt szabályozva ekkoriban a homoszexualitás? Szabadon vállalható volt a heterótól eltérő szexuális orientáció?