Még 2011-ben történt, hogy egy városi közgyűlésen Lázár János, akkor Hódmezővásárhely polgármestere és a Fidesz parlamenti frakciójának vezetője azt mondta, hogy „az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér”. Lázárnak ugyanebben a beszédében a 2008-as válság okozta árfolyam-ingadozásról is volt véleménye, amivel, ha az ember ügyes, akár jól is járhat: „átváltották az euróbetétet, átváltották a svájci betétet. Mije van a gyereknek? Azt remélem, hogy a hódmezővásárhelyi lányos anyukák legalább ebből a közérdekű tájékoztatásból érzékelték, hogy húsz év múlva jó parti lehet Lázár János Boldizsárból, hogyha a kamat és a forint-euró árfolyam az jól alakul a következő években” – hallható az akkor kiszivárgott hangfelvételen.

Bár izgalmas kérdés, hogy az ember sorsának alakulása mennyire a saját felelőssége és mennyire az határozza meg, hogy hová születik, az az elképzelés, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, és a liberális demokráciákra jellemző meritokrácia érvényesül életünk alakulásában, aligha állhatna távolabb a valóságtól.

Lázár mondandójára nem is rímelhetne jobban Huszár Ákos szociológus, az ELTE TK Szociológiai Intézetének kutatójának a hetekben megjelent kötete, Az osztály hosszú árnyéka, ami nemcsak a meritokrácia hamis bűvöletéről rántja le a leplet, de a mai magyar osztálytársadalom elemzésének Lázár által is emlegetett részleteiről is szól, például arról, hogy ki kivel házasodik manapság. Olyan meglepő dolgok is kiderülnek a könyvből, mint hogy hiába dolgozik valaki azonos munkakörben, az alacsonyabb társadalmi helyzetből érkezők akkor is kevesebbet keresnek, mint a magasabb státuszból származók, amikor amúgy ugyanolyan pozíciót töltenek be.

A szerzővel készült interjúban épp ezért arra kerestük a választ, hogy milyen következményekkel jár az osztályhelyzet az ember mindennapi életére, döntéseire és jövőbeli esélyeire.

Könyvében a 20. század egyik legnagyobb hatású szociológusától, Pierre Bourdieu-től idéz egy hasonlatot, aki a társadalmi világot kártyajátékhoz hasonlította, ahol a játék kimenete egyszerre múlik azon, hogy a játékosok milyen kártyákat kapnak osztáskor, és persze függ a játékosok stratégiájától is, tehát attól, hogy milyen személyes döntéseket hoznak.

A könyvem arról szól, hogy miként alakult át az osztályszerkezet a rendszerváltás után, és ennek milyen következményei vannak a személyes életünkre nézve; Bourdieu kártyajáték-példájánál maradva az, hogy kinek milyen lapokat osztottak, és mit tud velük kezdeni. Ebben az analógiában az osztályszerkezet egy többdimenziós tér, aminek dimenzióit a különböző értékes erőforrások – eltérő fajta és erősségű lapok – feszítik ki. Az, hogy ennek a térnek melyik pontján helyezkedünk el, nagyon is meghatározza a cselekvési lehetőségeinket. Ezzel együtt azonban az egyéneknek is van mozgásterük abban, hogy a rendelkezésükre álló erőforrások tükrében milyen döntéseket hoznak, és milyen stratégiát folytatnak. A kártyapartik tehát olyan világot ábrázolnak, ahol a játékosok esélyei akár szélsőségesen egyenlőtlenek is lehetnek, és ahol a meritokráciának csak korlátozott tere van. A könyv egyik fő üzenete, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben a magyar társadalom polarizálódott, vagyis a társadalom tagjainak kiosztott lapok egyre egyenlőtlenebbül oszlanak el, ami az egyéni érdemek érvényesülésének is gátat szab.

Álljunk meg egy pillanatra, mit jelent az erőforrás kifejezés ebben a kontextusban?

Ez alatt a gazdasági, a kulturális és a társadalmi tőkét értem, tehát leegyszerűsítve azt, hogy a pénz, a tudás, illetve a kapcsolatok hogyan oszlanak meg a magyar társadalomban, és ez hogyan változott az elmúlt évtizedekben. Különösen a jövedelem, illetve a vagyon tekintetében látható az egyenlőtlenségek határozott növekedése. Azonban nemcsak az eloszlás a fontos, hanem az is, hogy ezek egyre inkább együtt járnak. Több kutatás rámutatott arra, hogy a gazdasági, a kulturális és a kapcsolati tőke egyre szorosabban kapcsolódik egymáshoz, vagyis azok, akiknek az egyik erőforrásból több van, nagy valószínűséggel a többi tőkefajta alapján is előnyösebb helyzetben vannak, míg a hátrányok szintén halmozódnak, és egymást erősítik. A fő kérdés pedig az, hogy mi magyarázza azt, hogy hol koncentrálódnak az előnyök, illetve a hátrányok, és ezek vajon mennyire vezethetők vissza az egyéni érdemekre. A válaszom az, hogy kevéssé, ahogy erre Ferge Zsuzsa klasszikus munkája is rámutatott. Az ő egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy ki tudta mutatni a szocializmus körülményei között is, hogy az 1960-as években leginkább a munkajelleg-csoportok magyarázzák a jövedelmi és a vagyoni egyenlőtlenségeket. Ma a munkaerőpiaci helyzetnek jóval nagyobb a magyarázó ereje ebben a tekintetben. Tehát annak alapján, hogy valaki segédmunkásként, mérnökként vagy vállalkozóként dolgozik-e, jóval biztosabban következtethetünk arra, hogy kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb helyzetben van.

Mielőtt beleásnánk magunkat a magyar társadalom osztályszerkezetének alakulásába: lehet-e még egyáltalán osztályokról beszélni 2025-ben?