Vannak politikai igazságok, amelyek azért tűnnek megkérdőjelezhetetlennek, mert a hétköznapok tapasztalatából épülnek fel. Ilyen meggyőződés az is, hogy a választó végül a saját pénztárcája alapján dönt. Ha jobban megy neki, maradjon a kormány; ha rosszabbul, távozzon. A gazdasági szavazás elmélete ezt a hétköznapi intuíciót emeli rendszerré, és demokratikus jelentést is tulajdonít neki az elszámoltathatóság ígéretén keresztül. A logika egyszerű: a kormányzás gazdasági következményeinek ára vagy jutalma a választáson jelenik meg. De vajon miben rejlik ennek a gondolatnak a vonzereje, és hol húzódnak a határai? Kétségtelen, hogy képes normatív tartalommal felruházni a választásokat, de az is biztos, hogy korlátokba ütközünk, ha a gazdasági mutatókat a politikai kimenetekkel szeretnénk összekapcsolni.

„A választók nem bolondok”

A gazdasági szavazás egy olyan, a modern demokráciák működéséről szóló alapvetés, amely szinte magától értetődően épült be a politikáról való közgondolkodásba. Kevés politikatudományi feltevés vált annyira ismertté és mindennapivá, mint az a meggyőződés, hogy a választók a gazdasági helyzet alapján ítélik meg a kormányokat: ha a gazdaság jól teljesít, újraválasztják az aktuális vezetést, ha romlanak a körülmények, leváltják. A logika látszólag egyszerű. Ronald Reagan volt republikánus amerikai elnök emlékezetes kampánykérdése – „Jobban élnek, mint négy évvel ezelőtt? Könnyebb önöknek elmenni és vásárolni a boltokban, mint négy évvel ezelőtt?” – tömören ragadja meg a választói döntések ilyesfajta retrospektív értékelését.

Ezt az elképzelést a politikatudomány klasszikus szerzői, mindenekelőtt az amerikai V. O. Key és Morris Fiorina fogalmazták meg világosan 1966-ban, illetve 1981-ben. Ők a gazdasági szavazást eredendően normatív demokrácia-elméletként értelmezték. Key híres megállapítása – „a választók nem bolondok” – ebben az értelemben nem csupán empirikus állítás, hanem egy mélyebb demokratikus ígéret megfogalmazása volt: a választók képesek értékelni a kormányzás eredményeit, és döntéseikkel megfelelően képesek ösztönözni a felelős közpolitikai kormányzást.

Fontos azonban kiemelni, hogy ebben a korai értelmezésben a „kormányzás eredményei” jóval többet jelentettek a gazdaság aktuális állapotánál: a közbiztonság, a közszolgáltatások minősége és általános értelemben a társadalmi jólét valamennyi dimenziója beletartozott a feltételezett választói értékelés horizontjába.

A gazdasági szavazás elmélete a kilencvenes évek neoliberális optimizmusának idején érte el virágkorát. A politikatudomány ekkor bőséges empirikus bizonyítékot gyűjtött arra, hogy a gazdaság teljesítménye és a kormány újraválasztása között valóban létezik összefüggés, és a választók mint racionális döntéshozók képe is sokáig magától értetődőnek tűnt. Ekkor vált széleskörű szólásmondássá és általános igazságként elfogadott tézissé James Carville amerikai politikai tanácsadó 1992-es mondása: „It's the economy, stupid!", azaz „[a] gazdaság, te bolond!”. Ez arra utal, hogy a választók politikai ítéleteit tekintve a gazdaság gyakran nem egy téma a sok közül, hanem az a legfontosabb mérce, amelyen keresztül a kormányzás egészét megítélik.

Normatív korlát: amikor elhalkul a zene