Budapesten jelenleg is látogatható az első kínai császár, Csin Si Huang-ti terrakotta hadseregét bemutató kiállítás, amely május 25-ig Az öröklét őrei programsorozat keretében várja a látogatókat a Szépművészeti Múzeumban. A tárlat a világ egyik legismertebb régészeti leletegyüttesét hozza közel a magyar közönséghez: azt az ikonikus agyag-, pontosabban terrakotta hadsereget, amelyet az elmúlt fél évszázadban az ókori Kína páratlan technológiai és művészeti teljesítményeként mutattak be.

A hadsereg története első pillantásra tökéletes. 1974-ben néhány kínai paraszt véletlenül rábukkan több ezer életnagyságú agyagkatonára, és a felfedezés világszenzációvá válik. A leletegyüttes ma az UNESCO világörökség része, és a kínai civilizáció egyik legismertebb jelképévé nőtte ki magát.

A történet túl kerek, túl jól működik – éppen ezért érdemes közelebbről is megvizsgálni. Bár a lelőhely 1987 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján, a központi sírkamra feltárását és teljes körű vizsgálatát mindmáig nem végezték el, és a helyszínen zajló kutatásokat a kínai hatóságok szigorúan kontrollálják, nemzetközi részvétel csak korlátozott formában valósult meg. A világörökségi helyszín dokumentációja és időszakos jelentései szerint a központi sírkamra feltárására mindeddig nem került sor; a kutatások és beavatkozások a kínai hatóságok ellenőrzése alatt, korlátozott nemzetközi részvétellel zajlanak.

A terrakotta hadsereg körül emellett számos olyan forráskritikai, tipológiai és módszertani kérdés merül fel, amelyekről a hivatalos narratíva ritkán beszél. Ezek a kérdések önmagukban nem cáfolják a lelet hitelességét – együtt azonban olyan feszültséget hoznak létre, amelyet nem lehet pusztán magyarázatokkal elsimítani.

A Sze-ma Csien-probléma: amiről hallgat a történetíró

Ha létezik kulcsfontosságú forrás az első kínai császár temetkezéséről, az Sze-ma Csien (i. e. kb. 145–86), a Si ki (A történetíró feljegyzései) szerzője. Sze-ma Csien nem legendagyűjtőként tevékenykedett, hanem hivatalos udvari történetíró volt, aki közvetlenül a Csin–Han átmenet után dolgozott, és hozzáfért olyan iratokhoz és hagyományokhoz, amelyek mára elvesztek. Leírása Csin Si Huang-ti sírjáról, ami művének 6. fejezetében szerepel, az egyik legrészletesebb ránk maradt ókori beszámoló.

És éppen ezért feltűnő, miről nem ír. Sze-ma Csien hosszasan ecseteli a sír belsejét: a higannyal jelképezett folyókat és tengereket, a drágakövekkel kirakott csillagképeket utánzó mennyezetet, az automatikusan működésbe lépő számszeríjakat, amelyeket a sírrablóktól voltak hivatottak megvédeni a helyszínt. Beszámol arról is, hogy a sírt később feldúlták, és felgyújtották. Mindez jól illeszkedik ahhoz a képhez, amelyet más forrásokból alkothatunk a Csin-kori (i. e. 221–207) uralkodói reprezentációról. A több ezer életnagyságú katona viszont hiányzik a beszámolóból. Teljesen.

Ez önmagában még nem cáfolat, hiszen az ókori történetírók válogattak, hangsúlyoztak, elhallgattak, de az aránytalanság nehezen megkerülhető. Ha a terrakotta hadsereg valóban az ókori világ egyik legnagyobb szobrászati vállalkozása volt, akkor nehéz elképzelni, hogy Sze-ma Csien – aki a sír belső dekorációját és mechanikus védelmét is fontosnak tartotta – épp ezt az elemet hagyta volna teljesen említés nélkül.

A hivatalos magyarázat szerint a hadsereg „külső elem” volt, nem része a központi sírkamrának, ezért nem került be a leírásba. Ez azonban újabb kérdéseket vet fel. Miért maradna ki egy olyan gigantikus temetkezési melléklet, amely méretében és erőforrás-igényében messze meghaladja a sír belső berendezését? Miért hallgat róla egy olyan forrás, amely éppen a császári hatalom mértéktelenségét akarja bemutatni?

A probléma nem az, hogy Sze-ma Csien „nem ír eleget”. Hanem az, hogy pont azt nem írja le, amit ma a Csin-kori hatalom legfontosabb régészeti bizonyítékaként mutatnak be. Ez a hallgatás nem bizonyít hamisítást, de súlyos feszültséget teremt a szöveges hagyomány és a modern narratíva között.

És ez az a pont, ahol a terrakotta hadsereg története kilép a régészet szűk kereteiből. Mert amikor egy ikonikus lelet nem illeszkedik a legfontosabb kortárs forrásokhoz, akkor a kérdés már nem az, hogy igaz vagy hamis, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami sehogy sem akar beleférni a történetbe.

Se előzmény, se folytatás