„Egy nagyon aprócska Magyarország, ami erődnek nagy, országnak pici”
„200 ezer tégla, 2 ezer mérő mész, 9 ezer négyszögben faragott fenyőfa, 9 ezer fenyődeszka, 1 ezer tölgyfagerenda, 900 fenyőpadló, 1 ezer gömbölyű puhafa, 2600 gömbölyű fenyőfatalp, 1 ezer léc és 1 ezer rúd.” Ezeket az anyagokat kellett beszerezni a Hadügyminisztérium jóváhagyása mellett, 1849 tavaszán-nyarán egy nagyszabású, dunántúli erődítési művelet megkezdéséhez. Azaz kellett volna. A tervet jóváhagyták, kirendelték hozzá a megfelelő szakembert is, Gyulai Gaál Miklós honvédtábornok személyében. Pénzt is elkülönítettek a számára, elkezdték a megfelelő számú mérnök és katona átvezénylését is a feladat elvégzésére. Megkezdődött a vállalkozók, szállítók, munkások felkutatása, az anyagbeszerzés is, azonban mégsem történt lényegében egyetlen kapavágás sem. Pedig a terv nem tűnt elveszett ötletnek.
Magyar Gibraltár
Ahogy Szarka Lajos történész 1994-ben, a Hévíz című folyóiratban megjelent tanulmánya részletezi, a magyar kormány 1849 májusában, Debrecenben felvetette egy, a Balaton-felvidékre épülő védelmi rendszer tervét. „Alapjául az a stratégiai elképzelés szolgált, hogy a döntő harcot a Dunántúlon kell megvívni, felhasználva a kedvező terep nyújtotta lehetőségeket és a hazafias érzelmű lakosság támogatását. A terv a Bakonytól a Tihanyi-félszigetig húzódó sáncrendszer kiépítését célozta, amely különösen a harcok elhúzódása esetén bizonyulhatott hasznosnak. A védelmi rendszerben Tihanynak jutott a központi szerep, melyet a félsziget átvágásával szigetté kívántak átalakítani.”
Tehát a Tihanyi-félszigetet izolálták volna, egyfajta „magyar Gibraltárt” hozva létre, amely megfelelő erődítés mellett bevehetetlen területté válna. Az így kialakítandó kis szigetet több mindenre alkalmasnak gondolták. Ide lehetett volna koncentrálni a honvéd csapatokat, erőt gyűjtve a folytatáshoz, felhalmozva hadianyagokat és élelmiszert, sőt, ide szállítva hadifoglyokat is. Másrészt – az Európából jövő segítségben bízva –, Horvátországon keresztül utat törve Fiuméig, nyugati fegyver utánpótlási útvonalakat is ki lehetett volna építeni.
A tanulmány megvilágítja a kontextust is: a tavaszi hadjárat sikerei után a hadvezetésnek egyre több és egyre súlyosabb problémával kellett szembenéznie, részben a Buda ostroma miatti időveszteségből, részben pedig a várható orosz beavatkozásból adódóan. Így ki kellett találni, hol összpontosuljanak a csapatok. Erre tűnt megfelelőnek a Görgei Artúr nevével fémjelzett, Dunántúlra alapozott védelmi stratégia, a Déli-Bakonyra, a Balaton-felvidékre és Tihanyra fókuszálva. A cél az időnyerés volt, „míg a katonai sikerek, valamint az európai országok remélt fellépésének hatására létrejön a megegyezés Ausztriával”.
Mint a szintén Szarka Lajos által írt Gyulai Gaál Miklós életrajz részletezi, a tábornok elképzelése az volt, hogy egy olyan hadosztályra lenne itt szükség, amely legalább négy zászlóalj gyalogságból, három osztály lovasságból, folyami hadihajókból és egy hatfontos (azaz hatfontos ágyúkat felvonultató) tüzér ütegből áll. Ez a hadosztály gerilla harcmodort alkalmazva, képes volna felmorzsolni az ellenséges csapatokat, szükség esetén pedig a Bakony hegységbe húzódna vissza. A tervbe beletartozott egy dunántúli népfelkelés felszítása is, amellyel aztán hólabdaszerűen növekszik és valódi lavinává, „meggyőzhetetlen tömeggé” válik. Ezek után „a minden oldalról fenyegetett ellenség” a Délvidéktől (Horvátországtól) és a Dunántúltól elzárva, a komáromi vár által féken tartva, örülne, ha megveretés nélkül ki tud vonulni az országból.
„...ezen Tihanyt nem találhatni fel”
Tudjuk, mi történt, Európa nem segített, az oroszok beszálltak Ausztria oldalán, a nemzetiségekkel nem sikerült rendezni a viszonyt, a szabadságharc elbukott. És többek között a Tihanyi-félsziget leválasztását célzó terv sem valósult meg – de minden bizonnyal akkor is a fenti véget ért volna a magyar szabadságharc, ha megvalósul, vagy legalább belekezdenek. Csakhogy a terv nehézségeivel a hadvezetés is viszonylag hamar, már júliusban szembesült, a koncepció is változott, az erőket átirányították máshová, mint a tanulmány írja, Komáromba, a vár erődítési munkálataira. Az időközben Szegedre költözött kormánnyal is nehezebbé vált a kapcsolattartás. Szarka Lajos anekdotikus részleteket is megoszt erről. A némileg tájékozatlan szegedi postahivatal például egy Tihanyba címzett sürgönyt négy nap után azzal küld vissza a hadügyminisztériumi feladónak, hogy „ezen Tihanyt nem találhatni fel”, holott pár nappal korábban a posta kérdésére, mely szerint „váljon hol vagyon az a Tihany?”, még választ is kapott: Zala megyében. Mindezt már Gyulai Gaál sem bírta tovább, július 17-én, gyenge egészségi állapotára való hivatkozással lemondott tábornoki rangjáról, és nyugalmazását kérte.
Pedig a terv nem volt egészen utópisztikus, és előképei is voltak: a Tihanyi-félszigeten keresztül húzódik egy árok, amelyet az 1400-as években létesítettek, és egy időben hajózható is volt. Végső soron azért nem valósították meg, mert Kossuth a csapatok Szeged környéki összevonása mellett döntött, így az elképzelés lekerül a napirendről. Csupán Karakó község körzetében és itt-ott a Balaton-felvidéken kezdtek bele némi erődítésbe, földmunkába.
„Notórius személy"
Gyulai Gaál alakja és tevékenysége ezzel együtt a hazáért tett áldozatvállalás szép példája. „A szabadságharc harminc, végig szolgáló tábornokának egyike, az egyetlen zalai honvéd tábornok. Megtehette volna, hogy 800 holdas középnemesként, a császári-királyi hadsereg mérnökkari tisztjeként nyugdíjba vonulva éli az életét, ehelyett azonban a szabadságharc mellé állt” – mondta kérdésünkre Szarka Lajos, történész, aki több tanulmányban, illetve A tábornok bére és A hazáért mindhalálig című monográfiáiban dolgozta fel Gyulai Gaál élettörténetét. Gyulai így írt egy 1848-as levelében nővérének: „Gazdaságomat, minden más jószágaimat elhagytam drága hazám megmentéséért. Meggyőződésemért vállalt kötelességem teljesítése lesz bérem, amit tőlem senki el nem vehet.”
„Könnyen ő lehetett volna a 14. aradi vértanú, csak az mentette meg a kivégzéstől, hogy viszonylag későn, 1849 novemberében került bíróság elé, amikor már elég nagy volt a nemzetközi felháborodás” – mondja a történész, aki azt is felidézi, hogy Haynau veszélyes elemként írta le. „A bűnösök első sorába tartozó, igen veszélyes és eredményes tevékenységet kifejtő, visszaeső (notórius) személy” – írta róla a szabadságharc vérbefojtója.
A bécsi mérnöki katonai akadémián végzett és 30 évet a császári-királyi hadseregben leszolgált Gyulai Gaál egyébként a forradalom hadbírósága előtt is állt már. Ő volt 1848 decembere és 1849 februárja között az aradi várostrom parancsnoka, és ebbéli minőségében összekülönbözött Damjanich Jánossal. Gaál okos taktikával körülzárta és kiéheztette a császárhű várat, és kis híján el is tudta foglalni. Damjanich arra vonult a seregével, és Gaál azt szerette volna, ha közösen ostromolják meg a várat, csakhogy együttműködés helyett összeveszés lett a vége, és Damjanich továbbvonult. Közben egy császári felmentő sereg érkezett, a vár többször gazdát cserélt, Boczkó Dániel kormánybiztos pedig egyszerűen feljelentette Kossuthnál Gyulai Gaált, hogy az ő árulása miatt nem sikerült a várat elfoglalni és megtartani. A tárgyalást Debrecenben tartották, de a vádak alaptalannak bizonyultak, Gyulai Gaált végül felmentették – sőt, kinevezték a mérnökkar igazgatójává.
A déli-Bakony - Balaton-felvidék - Tihanyi-félsziget védelmi vonal kiépítését és erődítési feladatait 1849 tavaszán bízták rá, a vállalkozást végül júliusban fújják le. A szabadságharc bukásakor Gaál Keszthelyen adta meg magát. Aradon 1850-ben ítélték el, kötél általi halált szántak neki, de ezt 15 év várbörtönre mérsékelték – Haynau ekkor új eljárást követelt a „notórius” ember ellen. Végül 20 évet kapott. Büntetését kezdetben vasban kellett töltenie, vagyis jobb csuklója és bal bokája lánccal volt összekötve. A körülményeket aztán az egymást követő különféle börtönparancsnokok hol humánusabbra változtatták, hol újra szigorították. Kastellitz várparancsnoksága alatt hetente egyszer még ebédelni is kijárhattak a foglyok, és a feleségük is bemehetett hozzájuk. Szigorítás idején azonban Gyulai Gaálnak a kazamatákban kellett raboskodnia – itt ment tönkre az egészsége, és meg is vakult. Ötvenöt évesen, 1854-ben halt meg Budapesten, a Ludoviceumban.
A monográfiák a tábornok szellemi örökségére is felhívják a figyelmet. Még 1849-ben az egész országra kiterjedő védelmi tervet készített. Több száz oldalas, német nyelvű szabadságharc-történetet írt, illetve állított össze, a börtönben írással és festészettel is foglalkozott, megörökítve a fogság életképeit.
Egy sziget lehetősége
„Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó reménysége” – írja 1900-ban Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című elbeszélésfüzérében, a Tihanyi erősség című szövegben, amely az erődítmény és a sziget helyi mítoszait, valamint az elveszett szabadságharc keserűségét sűríti egybe.
Néhány éve pedig két alkotó, Böröcz Judit és Pálinkás Bence György vette elő a félig-meddig elfeledett történetet, és egészen másfajta metaforát látott meg benne. Egy lehetséges társadalomra vonatkozó utópiát: a szigetté alakított Tihanyi-félszigeten egy elképzelt országot, amely a sokféle nemzetiség számára akár otthon is lehetne. Ugyanakkor a sziget a szétszakítottságot és az izolációt is jelentheti, ami mintha Magyarország sok évtizeddel későbbi, I. világháború utáni sorsát is előrevetítené.
A Kis olvasztótégely című projekt a hely emlékezetéből, a helyhez kötődő narratívákból indult ki és ezekhez kapcsolt történeti és politikai olvasatokat. Az OFF-Biennále Budapest 2021-es kiadására készült projekt megvalósulása egy hangséta lett, azaz a félsziget bejárása, miközben a sétáló egy hanganyagot hallgat. Ebben a helytörténethez tartozó interpretációk és mítoszok jelennek meg, szerepet kap a táj, a környezet, a növényvilág, valamint elhangzanak XIX. századi szövegek is, a korszak dokumentumai, az akkori idők politikai, társadalmi kérdéseiről.
A projekt keretében elkészült egy zászló, amely akár ennek az elképzelt szigetországnak a lobogója is lehetne, a farkasfog motívum a 48-as zászlókat idézi, rajta a nemzetiségeket szimbolizáló színek és jelek, valamint egy töredék Széchenyi Istvántól: „egyedül az igazságosak hazája fog gyarapulhatni”. A félmondat az Akadémia közgyűlésén, még 1842-ben elhangzott nagyívű beszédéből való, amelynek központi témája tulajdonképpen a nemzetté válás kérdése, és előkerül benne a magyarok és más nemzetiségek viszonya is.
Böröcz Judit szerint a tihanyi történet önmagánál többet kezdett jelenteni, és valamiképp a hiábavaló remény szimbólumává is vált, legalábbis a helyi folklórban és bizonyos későbbi leírásokban. „Mi ezek nyomán azzal is foglalkoztunk, hogy a különféle politikai narratívákban azóta mennyire markánsan van jelen a szabadságáért harcoló hősies nép mítosza, illetve, hogy az akkori multietnikus országban valójában mit jelentett az, hogy »a magyar ajkúak«. Milyen identitáspolitika folyik abban az időben?”
„A szabadságharc utolsó időszakában vagyunk, amikor a Szemere Bertalan-féle nemzetiségi törvénnyel megjelent egy egész másfajta nacionalizmus-felfogás a magyar politika főáramában – mondta a Qubitnek Pálinkás Bence György. – Ez a törvény európai viszonylatban is progresszívnek számított, viszont a szabadságharc vége miatt már semmilyen hatása nem lehetett. Nálunk ez a két dolog találkozott: egy nagyon aprócska Magyarország, ami erődnek nagy, országnak pici, és az általunk elképzelt enklávé, amely ezeket az eszméket fenn tudná tartani.”
A hangséta Szemere Bertalan miniszterelnök beszédét idézi a legutolsó forradalmi nemzetgyűlésről, hetekkel a szabadságharc bukása előtt. „A mi forradalmunknak három alap eszméi vannak, melyeken mint megannyi oszlopokon nyugszik. Az első eszme: a kormányformának megigazítása, hogy a nép maga igazgassa magát. Második eszme: az egyéni jogok biztosítása. (...) szabad polgár és szabad ember. A harmadik nagy alapeszme a nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése. Engedtessék minden népeknek a nemzet szabad kifejlődése. A nemzetiség nem cél, hanem eszköze a szabadságnak, mint a szabadság sem cél, hanem eszköze az emberi és polgári tökéletesedésnek!”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
Százhatvan nő politikai gesztusként hímzett óriásszőnyeget az MTA-nak 1867-ben, de az Akadémia férfiközössége nem kért belőle
Fiatalok, idősek, katolikusok, zsidók, nemesek, polgárok és aradi vértanúk feleségei, lányai az 1848–49-es eszmék mellett kiállva készítették el a 12 méteres szőnyeget, ami Arany János ajánlása ellenére sem talált otthonra az Akadémián. Most egy kortárs kiállítótérben mutatták be a két darabra szedett textil felét.
Balkáni martalócból univerzális harcos: így született a magyar huszár
Hussar? Husar? Hussard? Ussaro? Huszár! Az Európa-szerte elterjedt huszárság olyan kivételes hungarikum, amit a nemzetközi hadtörténet is magyar találmányként tart számon.
Azt biztosan hallottad már Görgei Artúrról, hogy áruló. És azt, hogy nagyszerű vegyész?
Az 1848-as szabadságharc egyik legellentmondásosabb alakja kitűnő kémikus volt, és bár a tudomány helyett a katonaságot választotta, képzettsége nem veszett kárba: maga is úgy látta, hogy az a fegyelmezett gondolkodásmód, ami elvezet a megfigyelésektől a valóság megismeréséhez, jól használható a hadászati stratégia megalkotásában is.
