Tudta-e Ön, hogy a parlamenti választási kampány valójában csak 2026. február 21-én vette hivatalosan a kezdetét? Kérdés, hogy ezt mennyire lehetett észrevenni Magyarországon, ahol permanens kampányidőszakban élünk, és legfeljebb a nyári szezon és az ünnepi időszakok van némi szünet. A permanens és tényleges kampányok idején a politikai célok teljesítése, a haszonmaximalizálás láthatóan minden szempontot felülír: kevésbé számít, hogy egy kampányeszköz milyen hatást gyakorol a gyermekekre, a gyermekjogokra.

Nemrég a Fidesz budapesti szervezete egy mesterséges intelligencia használatával generált deepfake kampányvideóval sokkolta a közvéleményt. Ebben egy síró gyermek várja haza az édesapját, akit ellenséges katonák végeztek ki. Ehhez képest szinte csak kis színes hírnek számítanak azok az esetek, amikor a gyermekek közvetlen kampánycélú felhasználására kerül sor. Így például amikor az országgyűlési képviselőjelöltek iskolákat, óvodákat látogatnak, játékokat adományoznak, és ezekről természetesen képekkel, videóval a saját vagy pártjuk közösségi oldalain is beszámolnak. Kvázi foglyul ejtett közönségként közel egy évtizede kell együttélnünk megfélemlítő, zsigeri érzelmi reakciókat kiváltó közterületi plakátokkal, hirdetésekkel. Most ott tartunk, hogy egyes önkormányzatok próbálják legalább az oktatási intézmények környékéről eltávolíttatni a sokkoló plakátokat. Mindennaposak az olyan határátlépések, amilyenekre korábban nem volt példa. [A 444 február végén számolt be olvasói levelek alapján arról, hogyan hatnak a politikai reklámok és üzenetek a Magyarországon élő gyerekekre.]

A gyermekek a kampányban puszta politikai eszközök, mert a gyermekekkel el lehet adni politikai terméket, üzenetet vagy éppen a gyermekeket potenciálisan fenyegető helyzetekkel lehet kiváltani „politikailag hasznos” reakciókat. Az egész nem a gyermekekről, a gyermekek megszólításáról, bevonásáról szól, hanem a választópolgárok érzelmi manipulálásról. Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy naivitás-e elvárni más viselkedést a politikai szereplőktől, ha eleve magasan van az ingerküszöb, és a választási győzelem érdekében semmi sem lehet elég drága? Bízhatunk-e pusztán a józan belátásban, az önkorlátozásban, ha a politikusok azt látják, hogy ellenfeleik mindezt gyengeségként kezelik, a megfélemlítő és manipulatív eszközöket pedig versenyelőnyként, ami szavazatokban mérhető? Lehet-e egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan lehet kikényszeríteni azt, hogy a kampány során ne a gyermekek jogai legyenek az elsők, amit feláldoznak a politikai verseny oltárán? Mit tehet a jog – a jogalkotó és a jogalkalmazó – annak érdekében, hogy ez a helyzet megváltozzon?