Kicsit több mint egy év telt el azóta, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette a 2020-as magyar klímatörvényt, és ezzel újra megnyitotta a teljes hazai klímaszabályozás kérdését. A döntés nemcsak jogi, hanem politikai értelemben is ritka helyzetet teremtett: a testület 2026. június 30-ig adott határidőt a jogalkotónak egy új, átfogó szabályozás megalkotására. Az előző kormány azonban nem mutatott túl nagy aktivitást az újraszabályozás területén, ezért civilek kezdték meg a törvény tervezetének kidolgozását. Egyelőre kérdés, hogy a jelenlegi kormány mit kezd a gyakoribbá váló erdőtüzek miatt szó szerint is égető problémával, de a június 30-i határidő természetesen a megváltozott összetételű Országgyűlést is köti. Jogi értelemben az Alkotmánybíróság határozata alapján világos, hogy milyen keretben kellene jogszabályt alkotni, a részletek kidolgozása azonban olyan politikai mérlegelést igényel, amit a civilek tudnak ugyan facilitálni, de az ezzel kapcsolatos terhet nem vehetik le a döntéshozó válláról, hiszen az általuk elkészített javaslatból csak akkor lehet törvénytervezet, ha azt a kormány vagy egy országgyűlési képviselő magáévá teszi.

Éger Ákos, a Magyar Természetvédők Szövetségének ügyvezető elnöke szerint a kormány eddigi kommunikációja és néhány friss döntési irány alapján óvatos bizakodásra van okunk. Ilyen jelzés szerinte például a fakitermelési moratórium, vagy az, hogy az aszály kezelése és a vízmegtartás hangsúlyosabban megjelent a kormányzati kommunikációban. Ezek akkor jelenthetnek valódi fordulatot, ha nem különálló ügyekként maradnak meg, hanem egységes klímapolitikai rendszerré állnak össze.

A klímapolitika komplex kérdés

A 2020-as klímatörvény már elfogadásakor is inkább szimbolikus minimumként működött: egyetlen konkrét kibocsátáscsökkentési számot rögzített, miközben a részletszabályok, végrehajtási eszközök és intézményi háttér jórészt hiányoztak. A jogvita végül oda vezetett, hogy az Alkotmánybíróság 2025 nyarán kimondta: a törvény kulcsfontosságú rendelkezése az alaptörvénybe ütközik, ezért megsemmisítette.

A testület indoklása nem pusztán formai hibákra hivatkozott. A döntés lényege az volt, hogy az Országgyűlés nem alkotott olyan átfogó klímarendszert, amely a kibocsátáscsökkentés mellett az alkalmazkodást (adaptációt) és az ellenállóképességet (rezilienciát) is szabályozza. Magyarán a jogalkotó nem kezelte rendszerként a klímapolitikát, csak egyetlen – ráadásul gyenge, már korábban teljesült – üvegházhatású-gáz célszámot írt be a törvénybe.

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor keretet is adott ahhoz, hogyan kellene az Országgyűlésnek jogot alkotnia ezen a területen, így a döntés több ponton is túlmutatott a konkrét klímatörvényen, és valójában egy tágabb alkotmányos környezetképet rajzolt fel a természetvédelemről és a klímapolitika állami kötelezettségeiről.

A testület hangsúlyozta, hogy a klímaváltozás a Kárpát-medence táji és ökológiai viszonyait is alapvetően átalakítja, ami már rövid távon is érzékelhető folyamatokban jelenik meg – például az országban jelen lévő víz mennyiségének csökkenésében, a fajösszetétel változásában vagy a biológiai sokféleség visszaszorulásában. A határozat szerint az ilyen kiemelt természeti rendszerek védelme nem pusztán szakpolitikai opció, hanem alkotmányos kötelezettség is, amely a jelen és a jövő generációit egyaránt terheli.