Glenn Lowryt és Hans Haackét választották 2019-ben a művészvilág legbefolyásosabb szereplőinek

A művészvilág legbefolyásosabb szereplőit évről évre számba vevő brit ArtReview Power 100 és a német Monopol Magazin top 100-as rangsora hasonló szemlélettel készül, és valóban elsősorban befolyást – méghozzá aktuális befolyást – akar mérni, ezért egzakt módon nem mérhető teljesítmények is legalább akkora súllyal esnek latba a zsűrik szemében, mint a számszerűsíthetőek, például az árak, a kiállítások, publikációk száma stb. Az ítészek személye egyik esetben sem publikus, az azonban a listák összeállításának mechanizmusából is érződik, hogy a kánon bemutatására való törekvés mellett mindkét esetben erős a felkért szakemberek „kánonképző” ambíciója is. Ez abból is kitűnik, hogy a zsűrik mindkét városban megbeszélik a felmerült javaslatokat, és gyakran hoznak – szakmai érvekkel persze kellőképpen alátámasztott – „politikai” döntéseket. (Ezen a ponton ellentétes gyakorlatot követ a magyarországi Power 50-et minden évben megjelentető Műértő: itt a zsűritagok nemcsak a közvélemény, hanem egymás számára is ismeretlenek; nincs összebeszélés, a rangsor az egyes zsűritagok által megjelölt helyezési számok mechanikus összeadásával alakul ki.)   

A rangsorok egybevetése látványosan megerősíti azt, amit eddig is tudtunk, nevezetesen, hogy az igazságnak sok arca van. Mert hiába a sok hasonlóság a szemléletmódban, a konkrét teljesítmények megítélésében a vélemények meglehetősen széttartóak. A két listán a közös nevek aránya a tavalyi évhez hasonlóan alig több az egyharmadnál, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a hasonló súlyú és értékű kiugró teljesítmények száma magas. Továbbá azt is, hogy aki mindkét listára felkerült, az már egészen biztosan joggal sorolhatja magát a szcéna legnagyobb befolyással bíró szereplői közé. Úgy tűnik, a kortárs művészet világát a Power 100 látja lassabban változónak; legalábbis erre utal, hogy itt csak kilenc név teljesen új, míg hatan néhány év kihagyás után kerültek be ismét a legbefolyásosabbak közé. Ezzel szemben a német rangsorban 38-an szerepelnek első alkalommal.

A földrajzi arányok a két listán némileg eltérőek, de ennek érthető az oka: ami közelebb van, az jobban látszik. S bár a német Monopol listáján valóban több a német név, elfogultsággal mégsem lehet őket vádolni, hiszen több német művész is magasabb helyezést kapott az ArtReview-tól, mint a Monopoltól. Hito Steyerl például, aki a londoni lapnál tavaly listavezető volt és idén is a 4., a Monopolnál épphogy befért a top 10-be, a Power 100-ban 15. Wolfgang Tillmanst pedig hazai pályán csak a 86. helyre tették.

Amikor a szemléletmód hasonlóságáról beszélünk, elsősorban arra gondolunk, hogy a hivatás magas szinten történő gyakorlása, vagy a betöltött funkcióban példaértékűen végzett munka csak szükséges, de nem elégséges feltétele a listákra való felkerülésnek. Ez nem újdonság, a szükséges plusz azonban az idők során változott, s míg korábban inkább megmaradt a művészet szféráján belül, ma már az elvárások szélesebb körben fogalmazódnak meg és kiterjednek – ahogy a Monopol listájának bevezetője fogalmaz – a társadalmi felelősség-  (és szerep-)vállalásra, a diskurzusban való részvételre, a művészeti szféra határain túlnyúló kisugárzásra. Persze, az ezekhez az elvárásokhoz való igazodás sem zárja ki az eltérő megközelítéseket, amit a legjobban a két lista éllovasának esete példáz. Mivel, mint említettük, a zsűrik politikai döntéseket hoznak, így annak mindig jelzésértéke van, hogy a szcéna szereplőinek melyik köre és konkrétan ki, az indoklásban milyen érdemekre hivatkozva kapja a legelőkelőbb pozíciót. A Power 100 idén saját listái élbolyának állandó szereplőjét, a New York-i Museum of Modern Artot már csaknem negyedszázada igazgató Glenn D. Lowryt tette az első helyre. Az üzenet világos: bár egy ilyen giga-intézményben nyilván nem lehet egyik percről a másikra radikális irányváltást véghez vinni, mégis képesnek kell lennie arra – és a MoMA képes is – hogy viszonylag rövid idő alatt igazodjon a változó társadalmi elvárásokhoz, képes legyen felnőni a kánon alakításában rá háruló felelősséghez; gyűjteményezési és kiállítási politikájában tükröződjön a globális szcéna sokszínűbbé válása; legyen válasza napjaink kihívásaira.

Az ArtReview tehát a globális színtér egyik vezető intézményének első emberét választotta a legbefolyásosabbnak – őt egyébként a Monopol sem kerüli meg, a 13. helyre teszi –, utóbbi lap viszont a 83 éves, főként társadalmi-politikai töltetű installációiról ismert Hans Haacke mellett tette le a voksát. Haacke német, de évtizedek óta New Yorkban él; intézménykritikus megnyilvánulásai és munkái tehát ugyanabban a városban születnek, ahol Lowry a MoMA-t irányítja új vizekre. Hogy Haacke még öt documenta-részvétellel a háta mögött is jóval kevésbé ismert, mint Lowry, annak többek között éppen ez az intézménykritikus attitűd az egyik oka. A múzeumok és a galériák sem rajonganak a vele való együttműködésért, noha ő az „érted haragszom, nem ellened” gondolatot követi; nem azt mondja, hogy ezekre az intézményekre nincs szükség, hanem azt, hogy ki kell őket szabadítani dermedt állapotukból. Haacke már évtizedekkel ezelőtt hevesen kifogásolt olyan dolgokat, amik szélesebb körben csak most kezdenek szemet szúrni és ugyancsak nagyon régóta olyan szerződésekkel adja el műveit, amik később is beleszólást biztosítanak neki abba, hogy azokat hol, milyen kontextusban állítják ki.

A már említett Hito Steyerl például csak most kezd élni ezzel a fegyverrel; a közelmúltban bejelentette, hogy nem engedi műveit kiállítani német közgyűjteményekben mindaddig, amíg Németország fegyvereket exportál Törökországba. Haacke már 1971-ben azért bukta el szóló show-ját a New York-i Guggenheimben, mert gazdag dokumentációs anyaggal leplezett volna le egy, a múzeumot támogató ingatlanspekulánst. A múzeum akkori indoklása szerint műveivel „egy idegen anyag tört volna be a művészeti múzeumokba”. Széles körben a mecénásokkal, donorokkal szembeni magas erkölcsi normák érvényesítésének igénye is csak a közelmúltban jelent meg. Ennek az igénynek a legelszántabb szószólója a legendás amerikai fotós, Nan Goldin, aki mindkét listán az előkelő 2. helyen szerepel. (Ilyen pontos egybeesésre összesen két példa van a listákban; a másik a mindkét helyen 14. Banksy, rá még visszatérünk.) Goldin az általa létrehozott Prescription Addiction Intervention Now (P.A.I.N.) csoport élén folytat harcot az „artwashing” ellen – azaz az ellen, hogy művészetpártolás révén erkölcstelen vagy jogilag is kifogásolható úton szerzett vagyonok váljanak szalonképessé. Goldin fő céltáblája a Sackler-család, ami egy olyan fájdalomcsillapító szer gyártásával és recept nélküli forgalmazásának kilobbizásával alapozta meg felmérhetetlen vagyonát, aminek nem orvosi felügyelet melletti alkalmazása súlyos, sokszor halálos következményekkel járhat. Goldin látványos és hatásos akciókkal hívta fel erre a figyelmet; az egyik közben a rendőrség őrizetbe is vette. A csoport ténykedésének máris komoly következményei vannak, többféle értelemben is. Az erkölcs győzedelmeskedni látszik, mert egyre több múzeum hárítja el a Sackler-család „koszos pénzét”, a múzeumi vezetőknek ugyanakkor fő a feje, hogyan tudják pótolni a kieső és nem ritkán egyedülálló nagyságrendű támogatásokat.

Egy másik, hasonló ügyekben utazó New York-i aktivista-csoport, a Decolonize This Place demonstrációi az őslakosok és az etnikai kisebbségek védelmétől a női egyenjogúságig számos kérdés fontosságát igyekeznek tudatosítani a közvéleményben; az ő „Sackler-családjuk” a Whitney Museum elnökségének egyik tagja, Warren Kanders volt, annak a cégnek a CEO-ja, ami az USA-mexikói határon is bevetett könnygázt gyártja. Az ügy széles publicitást kapott és több művész vagy eleve nem küldte el, vagy visszavonta munkáit az idei Whitney Biennáléról, ami pedig az amerikai kortárs színtér legnagyobb mustrája. A kedélyek csak Kanders lemondása után nyugodtak valamelyest meg. Az első művész, aki elhárította a biennálén való részvételt, az iraki-amerikai Michael Rakowitz volt, aki érdekes módon a Monopol listáján szerepel, újoncként rögtön a 18. helyen. Két hellyel mögötte rangsorolja a német folyóirat a Forensic Architecture nevű londoni bázisú multidiszciplináris kutatócsoportot, ami elsősorban az emberi jogok megsértésének eseteit vizsgálja, dokumentálja és mutatja be, segítségül hívva a művészet eszköztárát is. Talán Ai Weiwei volt az első olyan művész, akinek helyezésében már a korábbi években is nagy súllyal esett latba aktivizmusa. Ő most is mindkét listán szerepel (Monopol 35. hely, ArtReview: 24. hely), ám súlya, befolyása csökkenni látszik.

„Politikus” témának és a politika eddigi tehetetlensége számonkérésének köszönheti  jó helyezését (6. a Power 100-ban, 15. a Monopol TOP 100-ban) a szenegáli Felwine Sarr író-közgazdász és a francia Bénédicte Savoy művészettörténész páros, annak a javaslatcsomagnak a társszerzői, ami Emmanuel Macron francia elnök felkérésére született a gyarmati kontextusú restitúció előmozdítására. A két szakember a lényegében teljes körű restitúció szükségességének megfogalmazásával Macron sokhelyütt felhördülést keltő javaslatainál is tovább ment; más kérdés, hogy a gyakorlatban még Franciaországban is csak lassú előrelépés tapasztalható, nyilván nem függetlenül az elnököt nyomasztó belpolitikai problémáktól.

Terjedelmi korlátok miatt a továbbiakban csak néhány izgalmas trendre hívjuk fel a figyelmet. Elsőként a műkereskedelem hagyományos csatornái, a galériák, az árverőházak és a művészeti vásárok világa legismertebb képviselőinek a korábbinál gyengébb szereplését emeljük ki. A nevek nagyjából azonosak a korábbiakkal – a kevés kivétel közé tartozik a Sotheby’s új tulajdonosa,  Patrick Drahi a Monopol listáján (81. hely) vagy néhány feltörekvő galerista, így a Los Angelesi David Kordansky a Power 100-ban (100. hely) –, de a legtöbben rontottak helyezésükön, különösen a Monopol listáján. Vonatkozik ez például az Art Basel igazgatójára, Marc Spieglerre, aki egyik listán sincs a TOP 20-ban, vagy az emblematikus New York-i galeristára, Larry Gagosianra, akire ugyanez igaz, sőt a Monopol már csak a 76. pozíciót adta neki. A műkereskedői szakma legbefolyásosabb képviselőinek a tavalyi évhez hasonlóan David Zwirner, illetve Iwan és Manuela Wirth számítanak. A műkereskedelem hosszú évek jelentős expanziója után most inkább konszolidációs szakaszban van; top-képviselőinek  gyengébb helyezése azt mutatja, hogy az ítészek nem látnak olyan új, jelentős kezdeményezéseket, amik megnyugtató választ adhatnának a mai problémákra és megteremthetnék egy újabb fellendülés alapjait.

A művészek között hiába keressük a legdrágább élő alkotókat, pedig David Hockney, majd Jeff Koons új rekordjai éppenséggel apropóul szolgálhattak volna be- illetve – Jeff Koons esetében – visszaemelésükre a rangsorba. Gerhard Richter a Monopolnál még tartja magát – egy németországi eredetű rangsorból alighanem még mindig szentségtörés lenne kihagyni őt – de a Power 100-ból már régebben kiszorult. E sztárművészek hiánya talán meglepő, de ha a fentiekben leírt kritériumrendszerre gondolunk, nem indokolatlan. De kik vették át a helyüket? Többek között a már említett Banksy, aki egyfelől határozottan állást foglal napjaink több égető kérdésében, másfelől elképesztő marketingérzékkel tartja fenn folyamatosan a személye és művei iránti érdeklődést és ettől a ténytől nem függetlenül lassan árai is korábban nem látott magas szintre kúsznak fel. Aztán az 59 éves afroamerikai videóművész és filmes Arthur Jafa (Power 100: 34., Monopol: 5. hely), az idei velencei biennálé Arany Oroszlánjának nyertese. Jafa vallja, hogy a „black cinemának” a XXI. században olyan fontos szerepe lesz, mint az afro zenének a XX. században és ezért is lett társalapítója egy olyan stúdiónak, ami fiatal afroamerikai filmesek útját egyengeti. Mindkét lista TOP 10-ében egy-egy olyan művész van, aki a másik rangsorban a 100-ba sem fért bele és ez mindkét esetben meglepő. Az ArtReview-nél a 90 éves Yayoi Kusama ez a művész (8. hely), akinek népszerűsége az utóbbi években ívelt példátlan magasságokba, galériás kiállításai is több tízezer látogatót vonzanak. A Monopol-lista élmezőnyében pedig a feleannyi idős, Berlinben élő argentin Tomás Saraceno kapott – megérdemelten – helyet, akinek interdiszciplináris megközelítésű művészi vallomásai az univerzumról, tárlatain is átélhető víziói Földünkről egészen rendkívüli élményt nyújtanak.

Tulajdonképpen meglepő, hogy az indonéz ruangrupa művészkollektíva csak az ArtReview listájára került fel, igaz ott rögtön a 10.helyre. (A csoport egyik tagjával budapesti látogatása során készült októberi interjúnkat lásd itt.) A Monopol „hallgatása” azért meglepő kissé, mert a csoportot egy globális jelentőségű, de mégiscsak németországi helyszínű rendezvény, a 2022-es documenta kurátorának kérték fel. Előremenekülés ez a javából: a legutóbbi, 2017-es kiadás körüli kínlódások után nem egy „nyugati” sztárkurátor, hanem a művészetről és annak prezentációjáról, egy művészeti rendezvény felépítéséről más elveket valló, a „keleti” kultúrából érkező csoport kezébe teszik le a rendezvény sorsát.

A múzeumi vezetők közül Lowry mellett Maria Balshaw, a Tate igazgatója szerepel még mindkét listán (ArtReview: 9., Monopol 6.). A Drezdai Állami Művészeti Gyűjteményeket igazgató Marion Ackermann-nak, aki a 68. a Monopol listáján,  most igen nehéz napjai jönnek, mert irányítása alá tartozik az a kincstár, a Grünes Gewölbe is, ami november 25-én a második világháború utáni Németország talán legnagyobb műkincsrablásának helyszíne és áldozata volt.

A kurátorok kategóriájában Hans Ulrich Obrist továbbra is verhetetlen (Power 100: 12. hely, Monopol 22. hely), bár a Monopol Ralph Rugoffot, az idei velencei biennálé központi kiállításának kurátorát a 8. helyre, azaz Obrist elé sorolta. Rugoff 80. helye az ArtReview listáján ugyanakkor egyértelműen azt jelenti, hogy a londoni lap ítészei nem voltak maximálisan megelégedve velencei teljesítményével.

A Monopol nemes gesztust gyakorolt Okwui Enwezor felé, amikor saját szabályait megszegve, miszerint a listán csak élő személyek szerepelhetnek, a 3. helyre hozta be a tavasszal elhunyt neves nigériai származású kurátort, jelezve ezzel, hogy hatása ma is eleven. Életműve ráadásul tartogat még újdonságokat is a számunkra, hiszen az utolsó olyan kiállítás, aminek a koncepciója az ő nevéhez fűződik, 2021-ben nyílik majd meg a sharjahi biennálé keretében.

A két rangsorban ezúttal is alig találunk olyanokat, akik a közép- és kelet-európai térséghez kötődnek, akár származásukat, akár mai tevékenységük súlypontjait, vagy mindkettőt tekintve. Sőt, a Power 100 esetében visszaesésről beszélhetünk, hiszen idén az egyetlen itteni szereplő a nemzetközi birodalmát szorgalmasan építő salzburgi galerista, Thaddaeus Ropac. (Ropac egyébként a Monopol listáján is helyet kapott, méghozzá jobb pozícióban, a Power 57. helyével szemben a 37. helyen.) A Monopol top 100-ában tavaly először bukkant fel magyar név, méghozzá Zólyom Franciskáé, aki az idei velencei képzőművészeti biennálé német pavilonjának kurátora volt. A tavalyi 56. helyezés jelzi, hogy e feladatnak Németországban igen komoly presztízse van és aligha írható a véletlen számlájára, hogy Zólyom nevét idén is pontosan ugyanebben a pozícióban találjuk a listán, ezúttal együtt az általa Velencében bemutatott művésszel, Natascha Süder Happelmann-nal (valódi nevén Natascha Sadr Haghighiannal). Ha a helyezés azonosságát megpróbáljuk dekódolni, akkor talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy az ítészek szerint a német pavilon beváltotta, de nem múlta felül a hozzá fűzött – az előző biennálén a legjobb nemzeti pavilon díjának elnyerése után igen magasra srófolt – várakozásokat.

A cikk szerzője Emőd Péter, az írás eredetileg az Artportalon jelent meg 2019. november 26-án.