Néhány évtized alatt milliókat deportáltak a Szovjetunióban, de az új történelemtankönyvek a szőnyeg alá söprik a tragédiát

Nemcsak Magyarországon, de Oroszországban is éles bírálat érte azokat a történelemtankönyveket, amiket még augusztus elején mutattak be Moszkvában magas rangú státuszférfiak. Oroszországban a XX. század első felével foglalkozó 10. osztályosoknak szánt kötet deportálásokkal foglalkozó része keltett politikai botrányt. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a sztálini korszakkal szemben kritikus történészek mindkét kötetet erős fenntartásokkal fogadták, és számos vonatkozásban élesen bírálták.

Arra azonban aligha számított bárki is, hogy épp a csecsenek lesznek azok, akik nemcsak kifogásolják a kitelepítésekkel foglalkozó részt, de az elnökük, Ramzan Kadirov utasítására be is vonják a Csecsenföldön kiosztott tankönyveket. A csecseneket ugyanis felháborította a tankönyvnek az a bekezdése, ami a 2. világháború idején büntetésképpen elrendelt, számos népet, köztük őket is sújtó erőszakos áttelepítésekkel foglalkozik.

De nemcsak a csecseneknek nem tetszett ez a rész: rövid időn belül csatlakozott hozzájuk a Kaukázusi Népek Kongresszusa is. Ők is úgy gondolták, hogy a tankönyvben olvasható megfogalmazás méltatlan az akkor történtekhez, merthogy túlságosan elnéző a kényszerű áttelepítést elrendelő korabeli szovjet hatalommal, miközben az elvárhatónál érzéketlenebb a deportálások elszenvedői iránt.

A tankönyv bírált bekezdésében a következő olvasható: „Az Állami Védelmi Bizottság a megszállókkal való együttműködés tényei alapján 1943-1944-ben határozatot fogadott el a karacsájevek, a kalmükök, a csecsenek, az ingusok, a balkárok és a krími tatárok a Szovjetunión belüli államalakulatainak felszámolásáról és kollektív büntetésükről – erőszakkal történő áttelepítésükről (deportálásukról) az ország keleti régióiba. Ennek eredményeként nemcsak banditák és az ellenség segítői bűnhődtek, de számos ártatlan ember is. Az áttelepítettek sok szenvedést és nélkülözést voltak kénytelenek elviselni. A velük kapcsolatos igazság helyreállítására csak 1953 után került sor.” Ezt a meglehetősen szenvtelen, a „megbüntetett népek” érzelmei és szenvedései iránt érzéketlen megfogalmazást az érintettek joggal tarthatták méltánytalannak és egyoldalúnak. Nem beszélve arról, hogy a felsorolt népek mellett hasonló módon a háború előtt, alatt és után más népeket is deportáltak, ám a tankönyv mégsem tesz említést róluk.