A propaganda szerint a „kollektív Nyugat” Oroszország megsemmisítésére tör, és azon töri a fejét, hogy miként darabolhatná fel az országot, hogy hozzájusson természeti kincseihez, de az évek óta tartó kampány csak részben járt sikerrel.
Elkezdődött a korábban hozott rehabilitálási határozatok felülvizsgálata. Abban az országban, ahol 110, Sztálinnak emléket állító köztéri szobor és dombormű áll, talán már azt sem lesz nehéz elhitetni, hogy a terror és a kiterjedt politikai repressziók nem is voltak teljesen alaptalanok.
Mit művelt Orbán Viktor Ukrajnában és Oroszországban „békemisszió” címén, miért nehezen elképzelhető az idő előtti fegyverszünet, és mire lehet számítani, ha novemberben Donald Trumpot választják az USA elnökének? Sz. Bíró Zoltán elemez.
A csecsenek tiltakoztak amiatt, hogy az új tankönyvek méltánytalanul kezelik a kitelepések borzalmait, és sikerült kiharcolniuk a változtatást. Ami az 1956-os események fals bemutatását illeti, a nemzeti önbecsülésre oly sokat adó magyar kormánynak jó lesz úgy, ahogy van.
Az oroszok egyre nagyobb számban válnak nyugatellenessé, és tekintenek a szovjet korszakot idéző módon Izraelre Washington bábjaként. Alappal feltételezhető, hogy a változások hátterében az az új realitás áll, amit az Ukrajna elleni háború teremtett.
Az Orosz Tudományos Akadémia szociológusai idén is elkészítették a „Hogyan élsz, Oroszország?” című felmérést a társadalom közérzetéről, ami alapján az elmúlt két évben gyökeresen megváltozott az oroszok gondolkodása.
Igazságos béke csak akkor születhet, ha Ukrajna teljes egészében visszanyeri területeit és szuverenitását. De mi lesz erre a garancia? Részlet Sz. Bíró Zoltán június elején az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyvéből, a Putyin háborújából.
Leonyiod Ivasov nyugalmazott vezérezredes három héttel Ukrajna lerohanása előtt arra figyelmeztetett, hogy a háború nemcsak az orosz állam létét veszélyeztetné, de a két népet örök időkre egymás halálos ellenségévé is tenné. Nem hallgattak rá.
Sz. Bíró Zoltán hamarosan megjelenő kötete, a Putyin háborúja meggyőző részletességgel és éleslátással tárja fel Ukrajna lerohanásának előzményeit. A könyv egy fejezete most először olvasható a Qubiten.
Illúzió abban reménykedni, hogy a szankciók miatt az orosz vezetés felhagy az Ukrajna elleni háborúval. A büntető intézkedések elsődleges célja azonban nem ez, hanem annak határozott jelzése, hogy a 21. század elején nem lehet következmények nélkül háborút indítani.
Oroszország a Szovjetunió felbomlása óta egyre gyengül, hadiipara nem áll összhangban állítólagos nagyhatalmi státuszával, és elveszítette stratégiai fölényét, állítják kínai szakértők. Peking ugyanakkor aligha érdekelt abban, hogy Oroszország győztesen és látványosan megerősödve kerüljön ki ukrajnai kalandjából.
Míg a nyugati politikusok gondosan kerülik az atomháborúval való fenyegetőzést, az orosz elnöknek az utóbbi időkben szinte már nincs olyan beszéde, amiben ne hozná szóba a nukleáris háború lehetőségét és az orosz atomfegyverek erejét.
Igaza van az orosz elnöknek? Milyen szerződések és egyéb dokumentumok szabályozzák Oroszország és Ukrajna kapcsolatát? Mennyiben tekinthetők legitimnek Moszkva december közepén megfogalmazott igényei, és mennyiben felelnek meg a történelmi tényeknek a Putyin által felhozott érvek?
Az Oroszországi Kommunista Párt szavazótábora mostanra az idősek és kevésbé képzettek pártjából nyitott, kifejezetten inkluzív párttá vált, amelynek támogatói között egyre több a fiatal, a jól képzett és a társadalmi hierarchiában magas pozíciókat betöltő választópolgár. Az orosz menedzserek csaknem harmada már a KPRF-et támogatja.
Szergej Spilkin választási matematikus számításai szerint az Egységes Oroszországra idén leadott hamis szavazatok aránya megközelítette az 50 százalékot. Ám az orosz dumaválasztások már a rendszerváltás utáni időkben sem kínálták fel annak lehetőségét, hogy a hatalmon lévőket le lehessen váltani. Az 1993-as alaptörvény olyan politikai rendszert alakított ki, amiben a végső szó mindig az elnököt illeti meg.