A mohácsi busók a 2024-es téltemető koporsón üzentek: „Mindenki mondjon le!”

Az ezredforduló környékén egyszer már jártam a mohácsi busójáráson. Bár az emlékeim erősen megkoptak, az még rémlett, hogy nem volt maradéktalanul őszinte a mosolyom, amikor nálam kétszer nagyobb, a felismerhetetlenségig uniformizált férfiak vérvörös maszkok és hatalmas báránybőr bundák védelmében próbáltak a jópofizás és az inzultálás vékony mezsgyéjén egyensúlyozni – ahogy nekem rémlett, sokszor sikertelenül. Azóta vagy nekem lett magasabb az ingerküszöböm, vagy a busók lettek sokkal szelídebbek, de egy biztos: összességében jó élményekkel gazdagodtam az idei busójáráson. Az is igaz, hogy az eredetileg farsangvasárnaptól húshagyókeddig, három napon át tartott sokác karnevál a hatalmas érdeklődésnek is köszönhetően mára hat napossá duzzadt (idén február 8. és 13. között tartották), és a busóknak sorfalat álló hatalmas tömegben némi odafigyeléssel akár a legkisebb fizikai kontaktus nélkül is meg lehet úszni a busókkal való találkozást Mohácson.

Nekem mondjuk nem sikerült, igaz, ezúttal ez nem is volt célom. Sőt, kifejezetten szerencsésnek tartottam magam, mert a busókon és sokác lányokon látható jellegzetes harisnya bütykeiről elnevezett Bumburama busócsoport a húshagyókeddi nagy vonulás előtti készülődésük teljes időtartamára befogadott. Így még akkor is egészen más perspektívából láthattam az esetenként bikacsökkel (a kevésbé kifinomult busók esetében sima vesszőkkel, míg a feltűnést keresőknél óriási falloszt imitáló bunkósbotokkal) a kipécézett nők (vagy akár férfiak) altája felé bökdöső, kereplőkkel hadonászó, válogatás nélkül bárkinek – de leginkább hosszú hajú nőknek – a hajába lisztet és lúdtollat masszírozó busókat, hogy én magam is begyűjtöttem a hajamba (és egyúttal a kamerámba, a táskámba, sőt még a cipőmbe is) egy jó nagy adag lisztet.

„Ez egy interaktív fesztivál, és ha egy látogató egyáltalán nem tudja, hogy hová jött, azt az érzést, amit egy hatalmas termetű, ijesztő maszk mögött felé közeledő busó kivált belőle, csak akkor tudja megtapasztalni, amikor az már meg is történt. Ez az élmény lehet pozitív, de lehet ijesztő is. Mi mindig azt szeretnénk, ha a látogatóknak pozitív élményei lennének, de tavaly például egy hölgy annyira megijedt tőlem, hogy zokogni kezdett. Természetesen megálltam és megnyugtattam, nem mentem tovább szó nélkül” – mondja Bálint, aki évek óta beöltözik a busójárásra, és nemrég még horvátul is elkezdett tanulni, hogy értse az intenzív felkészülés idején a csoportban rendszeresen hallgatott dalok szövegét.

A csoport másik tagja, a civilben asztalosként dolgozó János is azt hangsúlyozta, hogy a látogatókra, különösen a gyerekekre igyekeznek fokozottan figyelni. Ha ez véletlenül nem sikerül, annak többnyire az az oka, hogy „a busómaszkban ez egyáltalán nem egyszerű feladat. A maszkok teljesen merevek, szinte kizárólag egyenes irányban látunk ki belőlük, különösen a nagyon alacsonyan lévő kisebb gyerekeket nem is biztos, hogy mindig észrevesszük az álarctól és a bundától.” Jánosnak nincsenek sokác (vagy ahogy Mohácson mondják: sokac) felmenői, a busócsoportba a barátai unszolására érkezett. Busó identitása mégis annyira erőssé vált az elmúlt években, hogy év közben, amikor heti egyszer összeülnek, a baráti társaságában lévő többi busóval egész évben tervekkel készülnek a következő busójárásra. Bálint ugyancsak hónapokkal a busójárás előtt elkezd készülni: előveszi a báránybőr bundákat, megvarrja az elszakadt részeket, kezelgeti a hagyományos módszerrel készült, vérrel festett maszkját.

A busójárásban egy dolog állandó: a változás

A manapság már a nagyböjt előtti csütörtöktől, vagyis kisfarsangtól hat napon át, húshagyókeddig tartó sokác karneválra farsangvasárnap érkeztem, és az első benyomásaimat már a Mohácstól mintegy 15 kilométerre lévő sombereki szállásomon meg is szereztem. A szakadó eső ellenére épp indultam volna Mohácsra, amikor a vendégház konyhájában falatozó idősebb házaspártól megtudtam, hogy bár napközben mozdulni sem lehetett a tömegtől, az esti utcai mulatozás iránt az eső miatt nem mutatkozott túl nagy érdeklődés. „Ezt egyszer mindenkinek meg kell nézni, de elég is egyszer” – mondták, és bár ehhez nem fűztek különösebb magyarázatot, azt azért kifejtették, hogy „egyetlen igazi baj volt vele: már ide is behozták a politikát”.

Ezzel azokra a busószekerekre utaltak, amelyeken a Novák Katalin köztársasági elnök lemondásához és Varga Judit volt igazságügyi miniszter politikától való visszavonulásához vezető pedofilbotrányra utaló, valamint a NER-gazdaság működési modelljének fricskát mutató táblákat helyeztek el a busók. Én az inkriminált szekereket már csak húshagyókedden láthattam, mert bár farsangvasárnap is elmentem Mohácsig, a városba vezető forgalmat a rendőrök lezárták, az eső még este is kitartóan szakadt, és a Mohácsra látogatók tömegei hosszú sorokban álltak a szembejövő sávban, hogy kijussanak busóföldéről, így végül én is menekülőre fogtam.