Lannert Judit: A magyar oktatásból a szabadság hiányzik, nem a kontroll

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan, trendszerűen romlik a 15 éves diákok matematikai, szövegértési és természettudományos teljesítménye, és ez nemcsak Magyarországra, hanem az OECD-országok átlagára is igaz. Lannert Judit oktatáskutatót a legfrissebb, tavaly december 5-én bemutatott PISA-mérések eredményei sarkallták arra, hogy a méréseket lebonyolító OECD által legfontosabbnak tekintett mutatókat Magyarország esetében külön is megvizsgálja.

A T-Tudok Oktatáskutató Központ kutatója, a közgazdász és szociálpolitikus végzettséggel is bíró oktatáskutató az egyik elindítója volt az Országos Közoktatási Intézet szakmai műhelyében készült Jelentés a magyar közoktatásról sorozatnak. Az iskola és munka világa közötti átmenetet, a pályaválasztási aspirációkat és a pedagógusok helyzetét is vizsgáló szakembertől azt kérdeztük, hogy milyennek tartja a magyar PISA-eredményeket; hogy lehet az, hogy sok erősnek hitt európai oktatási rendszerben is romlottak az eredmények, és össze lehet-e egyáltalán hasonlítani egymással a különböző történelmű és kultúrájú országok diákjainak teljesítményét.

Kezdjük a magyar adatokkal. Mit gondol a legfrissebb hazai PISA-eredményekről?

Azt, amit a közepes fejlettség csapdájának hívunk (kevéssé fejlett országokban egy gyors gazdasági fejlődési szakasz után, elérve egy közepes jövedelmi szintet, lassulás következhet be, ami után nehéz a magasabb jövedelmű országok csoportjába való átlépés – szerk.): nincs katasztrófa, ott vagyunk az átlag körül, de innen nem tudunk kitörni, szóval nincs miért hátradőlnünk. Hogy mondjak erre egy példát, van egy olyan adat, ami azt mutatja, hogy a tanulók hány százaléka teljesít legalább egy területen kiválóan, és hány százalék az, aki mind a három területen (matematika, olvasás, természettudomány) nagyon rosszul teljesít. A magyar adat nagyon érdekesen alakul, és ezt már a 2018-as méréseknél is láttam: az alulteljesítők szempontjából ott vagyunk az OECD átlagánál, a jól teljesítők aránya viszont az átlag alatt van. Az OECD-átlag 16 százalék, míg a legjobban teljesítők aránya nálunk csak 13 százalék. Miközben a kormány a tehetséggondozás fontosságát harsogja, egyáltalán nem vagyunk jók benne. Míg alul stabilizálódott az alulteljesítők aránya, fölül romlik a helyzet. Ez pedig egyértelműen a pedagógusminőséggel van összefüggésben, mert ha egyre alacsonyabb képességű emberek mennek el tanárnak, akkor egy bizonyos szint felett a korrepetálás vagy magolás erőltetésével már nem lehet továbbfejleszteni a tehetségeket. Van egy-két „keltető” elitgimnázium Magyarországon, de ezzel ez ki is merül.

Nem hangzik nagyon pozitívan, pedig sok más európai országhoz képest nálunk még nem is történt akkora zuhanás az eredményekben. Ezt mivel magyarázza?

Erről még nincsenek rendes elemzések, de az, hogy a gyerekek iskoláztatásában a szülők átlagon felül részt vesznek, szerepet játszik abban, hogy nem zuhantak akkorát a magyar diákok pontjai. Azt is mondhatnám, hogy nálunk a szülők, a gyerekek és a tanárok is szabálykövetők: az OECD-országokhoz képest a mi tanulóink rendszeresen járnak iskolába, nem sokat hiányoznak, megcsinálják a leckét, sőt még iskolába is szeretnek járni és ez végül is pozitívum. Én jártam olyan országban, ahol simán előfordul, hogy nem megy be a tanár tanítani. Ez nálunk elképzelhetetlen. A nagy baj tehát azért nem következett be, mert a gyerekek, a tanárok és a szülők mind odateszik magukat, hogy ne omoljon össze a rendszer. De ettől persze még nem lesz innovatív egy iskola.