Demeter Szilárd: lándzsahegy vagy svájci bicska?

Egyáltalán nem múlt el nyom nélkül, hogy Magyarországon 2010 és 2022 között nem volt kulturális minisztérium. Mondhatnánk persze, hogy az egyszemélyi döntéshozatalra berendezett, autoriter hazai rendszerben tulajdonképpen mindegy, hogy minek hol, milyen szinten van képviselete – a kérdés súlytalan, hiszen a döntéshozatal úgysem ezen múlik. Ebben van is némi igazság, de mégis: a kultúra mint terület képviselete több mint tíz éven át nem jelent meg miniszteriális szinten, önállóan. Sem úgy, mint megvédendő és megkerülhetetlen költségvetési tételek sora, sem úgy, mint sajátos szakmai részterületek összessége, de még úgy sem, mint nemzetgazdasági tényező. Jöttek viszont állandóan cserélődő államtitkárok, Balog Zoltántól Szőcs Gézán, L. Simon Lászlón át Halász Jánosig; nekik hatalmuk és jelentőségük nem volt, szétfutottak, szétíródtak az ügyek közöttük, a kulturális szakmák képviselői pedig egy idő után már nem tudhatták, kinél, hol, milyen szinten működhet az érdekképviselet vagy a szakmai visszajelzés. Valamint akadt néha olyan emberierőforrás-miniszter, mint például Kásler Miklós, aki személyes ambíciói játszóterének tekintett bizonyos kulturális intézményeket – az eredményt ismerjük. A területnek nem volt gazdája, mondhatnánk felületesen, ám ez a gazdátlanság teljesen szándékos, hiszen így lehetett érvényesíteni a részérdekeket, magánosítani a közkultúra egy részét, és zsebre tenni ennek politikai és anyagi hasznát.

A NER-ben a kultúra ügyét partikuláris érdekek, a Fidesz erős emberei és a hatalompolitika pillanatnyi szeszélyei rángatták szanaszét – miközben ideológiai célok azért voltak vele, és a hegemóniaépítés motívuma folyamatos. A felelős minisztérium és alatta a szakmai alapon szervezett struktúrák leépítése oda vezetett, hogy megszűnt a szakmai megalapozottságú döntéshozatal, és helyette kizárólag politikai és érdekalapon születnek a döntések. Ennek pedig egyenes következménye, hogy informális hatalmi centrumok alakuljanak ki egy területen, ahogyan ez a magyar kulturális mezőben, legalábbis annak az állam által fenntartott, támogatott intézményi területén tökéletesen látható. Andy Vajnáé lett a magyar filmgyártás, halála után Káel Csabáé. Ugyanígy lett Baán Lászlóé a múzeumügy, Vidnyánszky Attiláé a színház, Lázár Jánosé az örökségvédelem, a régészet, a műemlékvédelem, gyakorlatilag az MMA-é, illetve a mindenkori miniszteré a Nemzeti Kulturális Alap, Demeter Szilárdé pedig gyakorlatilag minden egyéb, amit más éppen nem akart – legalábbis hosszabb-rövidebb időszakokra. Hiszen a politikai szempontok és pénzügyi érdekek alapján működtetett, erős emberek alá rendezett informális struktúrák sajátossága, hogy ha a hatalom szempontjai változnak, akkor az erős emberek is cserélődnek, és a magánuradalmak is átrendeződnek. Ugyanez magyarázza, hogy miként kerül most Demeter Szilárd a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) élére, miért lehetett korábban a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élén, és a PIM köré miként kerülhetett egy szövevényes intézményi és cégháló. Ettől még persze bizonyos konstrukciók működhetnek jól is, ideig-óráig, csak éppen a hatékonyságot nehéz mérni akkor, ha nincsenek már szakmai indikátorok.