Akarta vagy sem, a hét embere kétségkívül L. Simon László lett. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatóját Csák János kultúráért felelős miniszter menesztette hétfőn, miután L. Simon nem tudta (nem akarta?) megoldani, hogy 18 éven aluliak ne mehessenek be a múzeumban megrendezett World Press Photo kiállítására.

A kiállításon LMBTQ embereket ábrázoló fotók is láthatók, a Mi Hazánk alelnöke, Dúró Dóra pedig törvényességi felügyeleti eljárást kért Csáktól, tekintettel a gyermekek védelméről szóló törvény 2021-es módosítására – ez a kritikusai által homofóbnak nevezett jogszabály a „szexualitást öncélúan ábrázoló”, a „homoszexualitást népszerűsítő” tartalmakat igyekszik korlátozni. A jogszabályból, amelynek nevében ma könyveket fóliáznak Magyarországon, nem olvasható ki, hogy miféle kötelezettséget ró egy múzeumigazgatóra. A kiállítás mégis megkapta a 18-as karikát, de L. Simon közölte, hogy „a Nemzeti Múzeum jogszerűen nem tudja végrehajtani Csák János felszólítását, ugyanis senki személyi igazolványát nem kérhetik el”. Csák ezt követően rúgta ki, amiért „olyan magatartást tanúsított, amely a munkaviszonya fenntartását ellehetetlenítette”.

L.Simon menesztése annyira kínos játszma végeredménye volt, hogy talán azoknak is feltűnt ebben az országban, akik úgy gondolják, hogy a hazai múzeumok, meg úgy általában a kulturális intézmények körül végül is nagyjából rendben van minden. Akik általában elégedettek azzal, amit látnak, és nem hiányzik nekik az, amit nem láthatnak. Hiszen van egy többé-kevésbé jól felépített optikai illúzió: szép, nagy, reprezentatív, nemzeti intézményekben tetszetősen tálalt kiállítások, húzónevekkel és izgalmas témákkal. Az L.Simon vezette Nemzeti Múzeumban is nyílt például Yoko Ono kiállítás tavaly novemberben, A háborúnak vége! Ha te is akarod címmel. Az már más kérdés, hogy azzal, hogy a kiállítás kurátori szövegében csak Ukrajnát említik, Oroszországot nem, és felmondták a kormányzati klisét a békevágyról, sikerült halványan bele is simítani Yoko Onót és műveit a kormányzati narratívába, mintha John Lennon özvegyének művészete és az általa képviselt esztétika tulajdonképpen a hivatalos hazai pozíció alátámasztása lenne. Miközben az is kérdés, a Nemzeti Múzeumban volt-e helye ennek a kiállításnak, van-e olyan gyűjteményi és kiállítási kontextus, amelyben egy Yoko Ono-tárlat jobban értelmezhetővé válik.

A fenti példa pusztán arra mutat rá, hogy az, hogy a közönség hol, kinek, milyen műveit, mikor, miféle kontextusban láthatja, az mind személyi, szakmai, intézményi döntések következménye. Ahogyan annak is komoly döntések következményének kellene lennie, hogy egy intézmény, ami ráadásul a nevében a nemzeti jelzőt viseli, hogyan fogja fel saját szerepét. Minden esetben erősen politikai döntések ezek, akkor is, ha éppenséggel egy-egy kiállításnak nincs közvetlen köze a politikához vagy a jelenhez, mert a témája például a kétszáz évvel ezelőtti portréfestészet. A kiállítási tér társadalmi és politikai tér is, és elengedhetetlen, hogy egy múzeum az említett döntéseit autonóm hozhassa meg. Ezért sem mindegy, hogy ki a felelős vezetője, honnan érkezett, és mit képvisel.

L.Simon menesztése után elhangzottak olyan állítások – Kéri László politológus az ATV-ben például ezt mondta –, hogy kár, mert értett a múzeumhoz, alkalmas vezető volt. Nem volt az: olyan múzeumigazgatóról van szó, aki maga is sokat tett az intézményi autonómia szűkítéséért, a múzeumok szakmai önállóságának csorbításáért.

Raktárakban porosodó tárgyak, magánkastélyok és a Lex Fertőd

Egy az L. Simon nevéhez fűződő 2013-as múzeumi törvénymódosítás számos ma tapasztalható negatív folyamatot indított el. Igaz, egy törvénymódosítás nem csinál nyarat, és az, hogy milyen helyzetben vannak a magyarországi múzeumok, nem ezen a tíz évvel ezelőtti törvényen múlt csupán, hanem összetettebb folyamatok eredménye.

2013 szeptemberében mindenesetre L.Simon László és Gyimesi Endre fideszes képviselők nyújtották be azt az egyéni képviselői indítványt, amely a 1997-es közgyűjteményi törvényt írta felül, és a módosítócsomagot októberben a parlament el is fogadta. Ez egyebek mellett azt tartalmazta, hogy a kultúráért felelős mindenkori miniszter saját hatáskörében dönthessen a közgyűjteményekben lévő műtárgyak mozgatásáról. Vagyis arról, hogy bármely, állami tulajdonban levő műtárgyat ideiglenesen vagy állandó jelleggel át lehessen helyezni más állami vagy magánintézménybe, helyszínre. Egy kiállításról, gyűjteményből, kutatóhelyről is elmozdíthatóvá vált így bármely tárgy, akár a múzeumi szakemberek döntésein is átnyúlva. Ezt indokolta L.Simon a múzeumszakmai körökben rögtön szállóigévé vált „raktárakban porosodó tárgyak” jelzős szerkezettel, amit aztán a teljes kormánymédia átvett, és fideszes politikusok is ismételgettek.

Műtárgykölcsönzés természetesen addig is létezett, szakmai alapon, vezetői felelősséggel meghozott döntések eredményeként – a miniszter innentől kezdve ezt kerülhette meg. A „porosodás” emlegetése viszont azt is implikálta, hogy a múzeum nem megfelelő hely a műkincsek számára, lehet ennél jobb megoldás is, valamint azt, hogy az intézmény kvázi akadálya a tárgyak bemutatásának, a muzeológusok pedig hagyják őket tönkremenni. Csakhogy ami nem látható, az esetleg éppen restaurálás alatt van, vagy kutatják, hiszen a múzeumnak nem csak a bemutatás a feladata, hanem a kutathatóvá tétel és a konzerválás is. Ahhoz pedig, hogy valamit méltó módon lehessen bemutatni, anyagi feltételeknek is teljesülniük kell, és máris ott vagyunk az alulfinanszírozott intézmények témakörénél, és annál a kérdésnél, hogy anyagi kényszerből lemondhatnak-e a múzeumok bizonyos tárgyaikról.

A módosítás közvetlen előtörténetéhez tartozik az a kihelyezett kormányülés, amit 2013 júniusában tartottak Fertődön. Itt fogalmazódott meg, hogy az Esterházy-kincseket a fertődi Esterházy kastélyban kellene elhelyezni, és ezt maga Orbán Viktor miniszterelnök szorgalmazta azzal, hogy egy műtárgy nem a múzeumé, hanem az államé (egyébként az Iparművészeti Múzeumban tárolt kincsek egy jó része sosem volt Fertődön). A múzeumi szakma aztán egyenes összefüggést teremtett a fertődi mondatok és a gyors törvénymódosítás között, jól felismerve, hogy érkezett egy politikai megrendelés, és sokan Lex Fertődként kezdték emlegetni a törvényt.

A módosítás utóéletéhez pedig sok más esemény mellett hozzátartozik, hogy 2014 januárjában lemondott az Iparművészeti Múzeum főigazgatója, Takács Imre, aki a fertődi projektre utalva ezt írta: „Szakmai és lelkiismereti okok mellett a jelzett kormányzati intézkedések végrehajtásának következményeiért a jogi és történelmi felelősséget sem tudom vállalni.” Abban az évben létre is jött az Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont, majd 2016-ban elkezdték a műtárgyak átköltöztetését Budapestről Fertődre.

És mivel mindezzel párhuzamosan folyamatosan lazultak Magyarországon a restitúció feltételei is, egyre több gyanú támadt amiatt, hogy a folyamat múzeumi tárgyak privatizálásához vezethet. Nyersen és egyszerűen: a műtárgyakat magánkézbe vagy magánkezelésbe kerülő kastélyok berendezéséhez használhatják. Ma már jócskán benne vagyunk a kastélyprivatizációban, ami éppenséggel védhető, ha építészeti emlékek megőrzéséről és látogathatóvá tételéről beszélünk, de jóval kevésbé az, ha a folyamatot a vészes gyorsasággal magánvagyonokká transzformálódó közvagyon kontextusában szemléljük.

Jegyezzük meg: az említett 2013-as módosítás tartalmazta a múzeumi, levéltári, könyvtári vezetői pozíciók betöltéséhez szükséges feltételek lazítását is, annak érdekében, hogy ne kelljen hozzájuk szakirányú végzettség. Az ilyesfajta változást akár értelmezhetjük úgy is, hogy eljött a menedzserigazgatók ideje. De a szakmai feltételek lazítása a múzeumokban egyrészt egyértelmű hangsúlyeltolást jelent az üzleti szemlélet felé, másrészt szélesebb utat nyit a politikai kinevezetteknek. Ha pedig több fronton is gyengül a szakmai szempontrendszer, akkor ezek az intézmények sokkal inkább válnak a politikai reprezentáció eszközévé, és eltávolodnak eredeti küldetésüktől.

A törvénymódosítás parlamenti bizottsági vitája amúgy nem volt érdektelen. A műtárgyak mozgatásáról L.Simon ezt mondta:

„Ha elmegy Franciaországba a Loire-völgyébe, ha elmegy Skóciába, akkor azt fogja látni, hogy a magántulajdonú kastélyok kivétel nélkül mind látogathatók; valahol jogszabályi szinten van szabályozva, hogy be kell engedni a magántulajdonú kastélyba is a látogatókat. Nem tudom, miért lenne az baj, ha módos magánemberek, ahelyett, hogy a tengerparton vesznek maguknak villát meg jachtot, Magyarországon akár állami tulajdonban lévő kastélyokat újítanának fel, és abba visszavinnénk az Iparművészeti Múzeumból, a Nemzeti Múzeumból és más múzeumainkból azokat a képeket, amelyek nincsenek kiállítva ezen múzeumokban, de egyébként ezekből a kastélyokból hurcolták be valamikor az ’50-es években őket a múzeumi raktárba. Nem tudom, hogy ettől miért kellene tartanunk, ez miért lenne baj.”

Nem muzeológus, hanem költő és politikus

Frazon Zsófia muzeológus egy nyilvános vitán egyértelmű választ adott:

„Azért, mert teljesen egysíkúan és hétköznapi banalitásként kezel egy roppant komplex helyzetet, összemos egymáshoz nem tartozó dolgokat, az egyéni érdekeket hangsúlyozza, és azért, mert az egész vita tartalmatlanul és helytelenül használ fogalmakat. Fontos hangsúlyozni, hogy a muzeológia egy szakma. A múzeumtudomány fogalmakra, elméletre, módszertanra és gyakorlatra épített tudomány, amelynek vannak képviselői, akik birtokolják ezt a tudást. L. Simon ellenben: költő. De leginkább: politikus. Aki egy szakmát érintő törvénymódosítás megfogalmazásában épp ezt a szakmát hagyja teljesen figyelmen kívül.” Aztán részletesebb szempontokba is belement: „Egy műtárgy nem pusztán tulajdon, hanem tudás is. Ebben a komplex megközelítésben a műtárgy »eredeti helye« és »eredeti miliője« csak egyetlen komponens. Egy ötven-száz éve múzeumi gyűjteményben lévő tárgy mai jelentés-struktúrájáról nem leválasztható a szakértő tudás és annak helye: a múzeum. Biztos vannak helyzetek, melyekben ez a tudás nem versenyképes az eredeti hely koncepciójával (amikor egy műtárgy éppen azzal válik élővé, hogy elmozdul a gyűjteményből, és átkerül máshová, az eredeti helyére, esetleg más térbe), viszont vannak helyzetek, amikor igen. De ennek szakszerű mérlegelése nem politikai, hanem szakmai vita tárgya. Legalábbis egy helyesen értelmezett, a szakmai tudást és vitát egészségesen kezelő demokráciában.”

2013-ban még talán újdonság volt, ma már fel sem kapjuk a fejünket arra, hogy a törvénymódosításról elmaradt az előzetes szakmai vita és egyeztetés. Több szakmai szereplő mellett a hazai műkritikusok és kurátorok szakmai szervezete, a nemzetközi AICA magyar tagozata is tiltakozott: „...a törvényjavaslat tendenciózusan relativizálja a szakmai hozzáértéssel együtt járó felelősségtudat jelentőségét.” Az nyilatkozat azt is kiemelte, hogy „…a kormányzat a műtárgyak szabad átcsoportosíthatóságát lehetővé tevő koncepció törvénybe iktatásakor figyelmen kívül hagyta e döntés hosszú távú stratégiai, anyagi és erkölcsi következményeit. Ez a lépés ugyanis egy csapásra lerombolja azt az anyagi és szellemi energiák befektetésével létrejött kulturális tőkét, amit múzeumi arculatnak nevezünk.”

L.Simont természetesen nem azért menesztették néhány napja a Nemzeti Múzeum éléről, mert muzeológiai szakmai vita támadt közte és a fenntartó között, vagy mert ezt vagy azt gondolt, írt, mondott a restitúció, a megőrzés, a bemutatás kérdéseiben. Hanem azért, mert vonakodott teljesíteni egy direkt politikai megrendelést. Sok apróbb-nagyobb lépés vezet oda, hogy ma Magyarországon az állam által fenntartott intézmények esetében nem beszélhetünk szakmai, vezetői autonómiáról, és hogy ezt lenullázza a magánérdek, a pártérdek. Az autonómiát többféle módon, több irányból bontották le az elmúlt évtizedben – például a törvényi garanciák felől is.