Isten, Hawking és az ötórai tea

„Stephen Hawking irodájának ajtaja olajzöld volt, és bár közvetlenül a zajos társalgóból nyílt, Stephen szerette, ha kissé nyitva van. Bekopogtam, beléptem és úgy éreztem, mintha a szemlélődés időtlen világába kerültem volna”

– idézi fel a világ talán legismertebb elméleti fizikusával való első találkozását Thomas Hertog Az idő eredetéről – Stephen Hawking utolsó elmélete címen magyarul nemrégiben megjelent kötetében.

A Leuveni Katolikus Egyetem kozmológusaként tudományterülete elitjéhez sorolt szerző reményteljes doktoranduszként 1998 júniusában tett bemutatkozó látogatást a Cambridge-i Egyetem Alkalmazott Matematika és Elméleti Fizika Tanszékének professzoránál, akiről köztudott volt, hogy „minden évben felvett maga mellé egy új doktori hallgatót, hogy vele együtt dolgozzon az egyik nagy kockázatú, de nagy nyereséggel kecsegtető projektjén”.

Hawking a szokásos egy helyett rögtön két feladatott adott, mindössze az „ősrobbanás kvantumelméletének”, illetve a „multiverzum kérdésének” rendbe tételét osztva a 23 éves Hertogra, aki akkor még aligha sejtette, hogy doktorandusz elődeivel ellentétben nem egy-két szemesztert, hanem két évtizedet tölt majd el hasonló léptékű rejtvényfejtéssel mint az elméleti fizikus legközelibb munkatársa. „Úgy fogalmazott, mintha egy hétköznapi házifeladatról lenne szó, és bár az arcáról le tudtam olvasni, hogy ezzel már el is kezdtünk dolgozni, fogalmam sem volt, hogy a Hawking-űrhajó milyen irányba tart” – olvasható az angol eredetiben tavaly áprilisban megjelent könyv előszavában.

Rendhagyó krónikás

Hertog tanítványból még a doktori fokozata megszerzése előtt teljes jogú tagja lett az alig féltucat fős cambridge-i törzsgárdának, rövidesen pedig egyike annak a pár embernek a világon, akiket Hawking deklaráltan egyenrangú szellemi partnerének, alkotótársának tartott.

Ezért sem meglepő, hogy az idén 49 éves leuveni kozmológus kötete is teljesen egyedi módon fejti ki a címben beígért utolsó elméletet. Az elegánsan mértéktartó jegyzetapparátussal, korrekt forrásmegjelöléseket felsoroló kép- és irodalomjegyzékkel együtt összesen közel 450 oldalt kitevő szöveg leginkább a kvantumkozmológia fejlődésregényeként olvasható. Hertog ugyanis kivételes arányérzékkel mutatja be Hawking főszereplésével, hogy mire jutottak az univerzum mineműségén töprengő legragyogóbb elmék azóta, hogy Albert Einstein 1905-ben előállt a speciális relativitáselméletével.

Hertog saját szerepéről mindössze néhány félmondatban tesz említést, viszont precízen veszi a Hawkinggal eltöltött két évtized alatt terítékre került kozmológiai problémákat, ismerteti a matematika magasabb szféráiban járatos elméket is megtornáztató részecskefizikai levezetéseket és logikai konstrukciókat, bátran megtűzdelve képletekkel a szóba kerülő témát kifejteni hivatott szövegrészeket.

Hawking 1970-es évekbeli bestsellereihez hasonlóan metaforákkal, a hétköznapi életből vagy a kultúrtörténetből hozott példákkal, frappáns illsuztrációkkal és szemléltető ábrákkal is próbálja könnyíteni a laikus olvasó dolgát. A fekete lyukak entrópiájáról szóló, Hawking-sugárzás néven elhíresült teóriát kifejtő bekezdéseket például a Hawking westminsteri apátságban elhelyezett sírkövén látható, a temetés alkalmára kiadott emlékérmeken is szereplő grafikai kompozíció illusztrálja.

Az elméleti fizika rövid, de annál eseménydúsabb fejlődéstörténetének szentelt fejezeteket a közös kocsmatúrákról, konferencia-bakikról, intellektuális tétjük ellenére a vesztest és a győztest egyaránt szórakoztató szakmai vitákról szóló anekdoták lazítják emészthetővé. Az első kézből származó sztorik persze a legendás hawkingi fekete humort is bemutatják.

„ – Meghalok... – jelent meg a képernyőn. Lefagytam. Az ápolóra pillantottam, aki csendesen olvasott az iroda egyik sarkában. Visszanéztem Stephenre, aki, amennyire meg tudtam ítélni, jól érezte magát, és folytatta a kattintgatást. – Egy... csésze... teáért.

Elvégre Nagy-Britanniában voltunk, és délután négy óra volt.”