Ma ugyanaz a helyzet, mint a Kádár-rendszerben: politikai kapcsolatokkal tehetségtelenül is sikeres lehetsz

Június 5-től kapható Valuch Tibor új könyve, a „Honnan hova? Társadalmi változások Magyarországon a késő kádárizmustól az illiberalizmusig – közép-kelet-európai összehasonlításban”, amelyben a történész a késő államszocializmustól a posztkommunista átmeneten keresztül a 2010-es években kialakult illiberális autokrácia rendszerének kiépüléséig gyökeresen átalakult magyar társadalom változásait elemzi.

Lapunknak adott interjújában a történész többek között elmondta, vajon miért a magyarokat lelkesítette a legkevésbé a rendszerváltás, és miért nem örültek eléggé, hogy vége lett a diktatúrának? Mivé lett mára a „kádár-kori kisember”, és mik azok a mai napig is működő életstratégiák, amelyeknek az előzményei már a Kádár-rendszerben is jól láthatók voltak? Melyek a magyar társadalomnak azok a jellemzői, amelyek a mai populista, autokrata rendszernek is megágyazhattak? És vajon köze lehet-e a mai politikai polarizációhoz a 20. századi magyar történelem megemészthetetlen, elfojtott, elhallgatott traumáinak, amelyek a rendszerváltás után valósággal rázuhantak a társadalomra?

A felmérések szerint a kelet-közép-európai régióban Magyarországon örültek a legkevésbé a rendszerváltásnak, és az olyan demokratikus értékekhez, mint például a szabadság is, finoman szólva ambivalens módon viszonyultak nálunk az emberek. Mik lehetnek ennek az okai?

Ha megnézzük a rendszerváltás előtti évtizedet, akkor azt látjuk, hogy Magyarországon egy olyan társadalmi átalakulási folyamat zajlott le, ami már a 80-as évektől tagoltabb társadalmi viszonyokat teremtett a környező országokhoz képest. Nálunk már 1982-től lehetett legálisan kis magánvállalkozásokat alapítani, így már a rendszerváltás előtt kialakult egy vállalkozói réteg. Piacosabb volt a közgondolkozás is, és nem volt akkora politikai elnyomás az ellenzéki csoportok tagjaival szemben, mint Lengyelországban vagy Csehszlovákiákban. Mondhatjuk úgy is, hogy ez az engedélyezett szabadság időszaka is volt. Azt egy percig sem állítanám, hogy politikailag szabad lett volna az ország, de a nyolcvanas évek közepén a nagyon viszonylagos stabilitás és anyagi jólét között, ami most utólag jóval nagyobbra értékelődik, mint amilyen a valóságban volt, ez keveseket zavart. Ráadásul volt egy kis mozgástér is, hiszen más államszocialista országokhoz képest valamennyire lehetett utazni, a 80-as években már csúcsra járt a bevásárlóturizmus is, szóval volt sok ilyen apróság, ami miatt sokaknak nem volt annyira elviselhetetlen ez a rendszer.

De volt itt más is. Az 1956-os forradalom, illetve az azt követő megtorlás hosszú távon is kihatott a társadalmi attitűdökre. A Kádár-korszak többé-kevésbé tudatosan közömbösítette a társadalmat a politikával szemben, ezért nálunk nem volt vonzó a hatalommal történő szembefordulás, a hetvenes évek végéig az egyéni gesztusokat leszámítva nem is került sor igazán komolyan vehető csoportos politikai ellenállásra. A nyolcvanas évekre kialakuló ellenzéki csoportosulások meglehetősen szűk társadalmi körűek maradtak és a társadalmi támogatottságuk is kicsi volt. Volt néhány száz aktivista és párezer „haladár”, akik időnként részt vettek az ellenzéki mozgalomban, de ez utóbbiak nem vállalták fel ennek egzisztenciális kockázatát.

Magyarországon az anyagi jólétet várták az emberek a rendszerváltástól, azt gondolták, hogy a politikai átalakulást követően két év múlva itt is nyugati életszínvonal lesz, és csalódásként érte őket, hogy ehhez képest épp az ellenkezője történt: a rendszerváltás jóval nagyobb társadalmi és gazdasági árat követelt, mint ahogy remélték. Csak hogy érzékeltetni tudjam, 1993 végén már több mint 700 ezer munkanélküli volt Magyarországon, és négymillió fő alá zuhant a foglalkoztatotti létszám.

Ebből az időszakból azok jöttek ki jól, akik, kihasználva a 90-es évek eleji szabályozatlanabb időszakot, például az adózás kijátszásával, meg tudták teremteni az első millióikat. De ugyanebben az időszakban az eredeti tőkefelhalmozás bevett eszköze volt az olajszőkítés, a feketemunka, a be nem jelentett vagy részben bejelentett munkaviszonyok rendszere is.

Ezek szerint a többi szocialista országban egyszerűen rosszabb volt az emberek anyagi helyzete, ezért volt kisebb a sokk és nagyobb a lelkesedés a rendszerváltás után?

Ez nem ilyen egyszerű. Ha például összehasonlítjuk a magyar és a lengyel viszonyokat, két lényeges különbség is van az államszocialista korszak végén. Az egyik, hogy Lengyelországban a kommunista hatalommal szembeni ellenállásnak addigra már több mint két évtizedes kultúrája volt, amiben tömegesen vettek részt az emberek. A másik a katolikus egyház szerepe, ami a kommunista diktatúra alatt nemcsak a társadalmi autonómiák védelmezőjeként maradt fent, de együttműködtek az ellenzéki szerveződésekkel is. Szóval igen, a lengyelek sokkal inkább örömként és sikerként élték meg a rendszerváltást, mint mi, mert ott tömegek álltak élesen szemben a rendszerrel, aktív résztvevői voltak a kommunista hatalom megbuktatásának.

Persze a rendszerváltás utáni életszínvonal-esésből ugyanúgy voltak konfliktusok Lengyelországban is. A bányák egy részét bezárták, a gyárakat leépítették, rengetegen vesztették el a munkájukat, szóval gazdaságilag még egy kicsit rosszabb helyzetből is indultak, mint a magyarok, mert ott akkor még csak részlegesen volt meg az a fajta kockázatvállalási vagy vállalkozási hajlandóság, ami addigra nálunk már kialakult. De hiába indultunk a társadalmi kondíciók és a vállalkozásokat lehetővé tevő törvénykezés tekintetében jobb pozícióból, hamar utolérték Magyarországot a lengyelek.

És a többi ország?

Csehszlovákiában is nagyobb volt a társadalmi aktivitás, és a rendszerváltás is jóval felszabadítóbb élmény volt a számukra, mint nálunk. De ne felejtsük el, hogy mindkét országnak olyan karizmatikus vezetői voltak a rendszerváltás pillanatában, akik ellenzéki aktivistaként addigra már nagyon ismert személyiségek voltak. Gondoljunk csak az akkor még Csehszlovákiában küzdő Václav Havelre vagy a lengyel Lech Wałęsára. Ehhez képest Antall Józsefet nehéz lenne karizmatikus vezetőként beállítani. Miniszterelnökké választását megelőzően háromnegyed évvel szinte senki nem tudta, hogy létezik. A magyar ellenzéki aktivisták meg nem voltak népvezérek.

Ráadásul maga a rendszer is azt üzente az 1963-as amnesztia és a kollektivizálás lezárása után, hogy lehet itt normálisan élni, csak meg kell alkudni egy kicsit, és el kell fogadni az „élni és élni hagyni” gyakorlatát. Az, aki ezt nem kérdőjelezte meg, annak elnézték, hogy két vagy három jövedelemforrása van, fusizik, feketézik, a főállása mellett maszekban taxizik, abból házat tud építeni, és akkor azzal lesz elfoglalva, nem a rendszer elleni lázadással. Ilyen értelemben Magyarországon sokkal nagyobb vesztenivalója volt a társadalom jelentős csoportjainak, merthogy relatíve jobb körülmények között éltek, még akkor is, ha a hetvenes évek végétől folyamatos volt az infláció növekedése és a reálbércsökkenés. Volt is társadalmi félelem a nyolcvanas évek második harmadától, hogy mi lesz, ha meghal Kádár János, és egy dogmatikusabb és kommunistább politikus kerül a helyére? Ehhez képest Lengyelországban senki nem ejtett oroszlánkönnyeket Jaruzelski tábornokért, aki 1981 decemberében a katonai hatalomátvételt levezényelte.

Ezzel szemben a magyarok kevésbé a szabadságot, sokkal inkább a jólétet irigyelték a nyugati országokból.

Igen, Ausztriából nem azt láttuk, hogy hogyan működik egy polgári társadalom egy demokratikus rendszerben – ami a hetvenes-nyolcvanas években nyilván ott sem volt hibátlan, de azért voltak benne szabályok, szakszerűen működött a bürokrácia, a politikusokat felelősségre lehetett vonni, és le lehetett őket váltani –, hanem a nyugati jólélet. Nálunk épp ez a demokratikus működésmód nem létezett. Ha kirúgtak egy kádert, akkor a „kádermegmaradás” törvénye érvényesült, vagyis a „káder nem vész el, csak átalakul” alapon átült egy másik pozícióba. A kollektív és politikai felelőtlenség vagy a felelősségvállalás hiánya Magyarországon teljesen elfogadott volt, és ha most nagyot ugrok az időben, akkor ugyanezt a működésmódot látjuk a 2010 utáni politikai rendszerben is. Nem nagyon tudunk olyan politikust az elmúlt tizennégy évből említeni – az az egy-két kivétel pedig csak erősíti a szabályt –, aki lemondott volna. Az Orbán-rendszerben nincs egyéni felelősségvállalás, mert a rendszer úgy van felépítve, hogy minden a miniszterelnök felelőssége. Novák Katalin lemondott, de azért, mert megüzenték neki, hogy mennie kell.