Nem elég a békét hangoztatni, valódi béketerv kell

Egyre többen beszélnek arról, hogy ideje lenne befejezni az ukrajnai háborút, és a szembenálló feleknek akár előfeltételek nélkül is tárgyalóasztalhoz kellene ülniük – legutóbb Finnország elnöke, Alexander Stubb tett ilyen kijelentést a Le Monde-nak adott interjújában. Joggal merül fel a kérdés, hogy belátható időn belül van-e ennek bárminemű realitása, és a tárgyalásokat megelőzheti-e azonnali és teljes körű tűzszünet. És vajon ki járna jobban, ha megszületne az azonnali tűzszünet? Van-e most bárki is abban a helyzetben, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a szembenálló feleket? Orbán Viktor miniszterelnök július elejei „békemissziója” tekinthető-e elfogulatlan és a háborúval szemben valódi alternatívát kínáló béketeremtési kísérletnek, avagy az sokkal inkább szólt Orbán hamis önképéről, politikai nárcizmusáról? Próbálkozását elfogulatlannak már csak azért is nehéz lenne tartani, mert a magát közvetítőként beállító Orbán körútja első állomásán, Kijevben egyetlen szóval sem utalt arra, hogy mi látogatásának a valódi célja, és hogy néhány napon belül az agresszor ország vezetőjét készül felkeresni. Így járna el egy elfogulatlan közvetítő? Aligha. De nemcsak az elfogulatlanság hiánya tette komolytalanná Orbán körutazását, hanem az is, hogy semmiféle konkrét javaslatáról nem tudunk, leszámítva azt a folyvást hangoztatott felszólítását, hogy legyen végre fegyvernyugvás. Legyen! De hogyan érhető ez el? Erről Orbán semmit nem mondott. Az a három kérdés pedig, amit föltett tárgyalópartnereinek és amit megosztott a nyilvánossággal is, béketervnek nyilván nem tekinthető. És bár nem tudjuk, hogy a kérdéseire milyen válaszokat kapott, mindabból, ami az útja után kiderült, nagy bizonyossággal állítható, hogy semmi nem jutott a tudomására, amit ne tudhatott volna még azelőtt, hogy útra kelt.

Az azonnali tűzszünet gondolatával az a legnagyobb probléma, hogy az ukránok egyáltalán nem bíznak az oroszokban, és erre megvan minden okuk. Szerintük csak azért megállítani a harcokat, hogy az orosz hadsereg erőt gyűjthessen és átcsoportosításokat hajthasson végre, amíg folynak a tárgyalások, elfogadhatatlan. Ez a bizalmatlanság nagyon is érthető. Oroszország a Szovjetunió felbomlását követően öt nemzetközi megállapodásban garantálta, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét, határai sérthetetlenségét és szuverenitását, ám ezeken már 2014-ben gond nélkül átgázolt. Ha most Oroszország aláírna egy hatodik megállapodást, legyen az akár csak fegyverszüneti megállapodás, mi a garancia arra, hogy tartja is magát az abban foglaltakhoz? Az ukránok szerint semmi. Ez a súlyos bizalmi deficit – és a 2022 áprilisának első napjaiban kiderülő bucsai vérengzés – volt az oka annak, hogy a korai, Minszkben, majd Isztambulban folyó fegyverszüneti tárgyalások néhány hét után megszakadtak.

Ma a bizalom tekintetében semmivel sem jobb a helyzet. Jól illusztrálja ezt az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkárának közelmúltbeli nyilatkozata. Olekszandr Litvynenko szerint „az a megállapodás, amit a kompulzív hazudozóval kötnénk, valószínűleg csak azt jelentené: (Oroszország) átcsoportosítaná és újrafegyverezné (erőit), hogy két-három év múlva újra próbálkozhasson. Az oroszországi vezért rabul ejtette Ukrajna megszerzésének gondolata. A következő alkalommal Putyin nem fog hibát elkövetni, az újabb katonai műveleteket már jóval alaposabban készíti elő.” Ha az orosz elnököt a kijevi vezetés kényszeres hazudozónak tartja, akivel nem lehet megegyezni, mert semmit nem tart be, ebből két dolog következik. Egyfelől az, hogy mindaddig harcolni kell, amíg van remény arra, hogy az elvesztett területek legalább egy részét vissza lehet szerezni. Amíg ez a remény él, az ukránok aligha fognak elfogadni bárminemű tűzszünetet. Másfelől pedig az következik, hogy csak abban az esetben szabad az oroszokkal bármiről is megegyezni, ha erős biztosítékok garantálják, hogy Moszkva kénytelen lesz állni a szavát. Azt, hogy így gondolkodnak az ukránok, a magyar miniszterelnöknek tudnia kellett, aligha Zelenszkijtől hallhatta először. Ahogy arról is tudnia kellett – többek között ezért tartunk fenn diplomáciai képviseleteket – hogy az orosz elnök mindeddig semmi jelét nem adta annak, hogy kész lenne bárminemű kompromisszumra. Putyin az orosz erők által eddig megszerzett ukrán területekről rendszeresen úgy beszél, mint Oroszország „történelmi területei”, amik örökre az Oroszországi Föderáció részeivé váltak. Orbán asztalára kellett kerülnie annak a jelentésnek is, ami összefoglalta a svájci békekonferencia előtt tett putyini nyilatkozatot, amiben kinyilvánította – kompromisszumnak aligha nevezhető – követeléseit. Az orosz elnök nem kevesebbet akar, mint annak ukrán elismerését, hogy a Krím-félsziget mellett az a négy kelet-ukrajnai megye, amelyeket az orosz erők máig csak részben tudtak elfoglalni, teljes egészében Oroszországot illeti meg. Vagyis Kijevnek viszonylag nagy területet harc nélkül kellene átengednie, főként Herszon és Zaporizzsja megyében. De Putyin nemcsak ezt követeli Ukrajnától, hanem azt is, hogy garantálja: lemond a NATO-hoz történő csatlakozásáról. Mindkét követelés azt jelenti, hogy Oroszország súlyosan megsérti, illetve korlátozza Ukrajna szuverenitását. Annak ugyanis nemcsak a területi integritás megőrzésé a része, de az is, hogy minden szuverén állam szabadon dönthet szövetségi rendszerekhez való csatlakozásáról. Ez a „szuverén egyenlőség” elvéből következő elidegeníthetetlen joga. Moszkva azonban a Szovjetunió belső perifériáján létrejött új államok szuverenitását soha nem tekintette teljes értékűnek, és ez alól a jelcini évek sem jelentettek kivételt. Jellemző, hogy az egykori szovjet tagállamok ügyeivel éveken át különböző főhatóságok – egy időben egy, ezzel a feladattal megbízott FÁK-ügyi minisztérium – és nem a Külügyminisztérium járt el. Moszkvának mindig is nehézséget okozott annak elfogadása, hogy a Szovjetuniót alkotó tagköztársaságok szuverén államokká váltak. A szovjet államkeret felbomlását követően Moszkva betartott ugyan bizonyos formalitásokat, és egy idő után az új államok ügyeinek intézése is átkerült a Külügyminisztériumba, de arról a Kreml soha nem mondott le, hogy a szovjet belső periféria államaira mint „életfontosságú érdekövezetének” részeire tekintsen. Ezzel az igénnyel már a kilencvenes évek elején jelentkezett. Orbánnak tehát tudnia kellett volna, hogy Putyin fegyverszüneti feltételei Ukrajna számára elfogadhatatlanok. Lehet, hogy később a harctéri események hatására változni fog a helyzet, de most elképzelhetetlen azok elfogadása. Ahhoz, hogy a magyar miniszterelnök ezt megtudja, nem kellett volna Moszkvába utaznia. Ott aligha hallott mást az orosz elnöktől, mint amit az nyilvánosan is hajtogat. Miért mondott volna mást épp Orbánnak?

Két Ukrajna?

A háború korai szakaszában viszonylag gyakran felmerülő elképzelés volt, hogy ez a háború is úgy fog befejeződni, ahogy a koreai háború befejeződött 1953 nyarán. Vagyis olyan tűzszüneti megállapodás születik, amely az aktuális frontvonalakkal párhuzamosan egy olyan demarkációs sávot hoz létre, ami ideiglenes határként szolgál. Ez Ukrajna esetében azt jelentette volna, hogy átmenetileg létrejön két Ukrajna: egy nyugat felé orientálódó országrész Kijev ellenőrzése alatt, és egy olyan terület az ország keleti és délkeleti részén, amelyik Oroszországgal alakít ki szoros kapcsolatokat. Ennek a forgatókönyvnek 2022 őszéig volt egy Kijevet vigasztaló perspektívája, az tudniillik, hogy ez a két országrész egyszer majd újra egyesül, mint ahogyan történt Vietnám és Németország esetében. Ám ez a reményt adó távlat egy csapásra eltűnt azzal, hogy Oroszország 2022 szeptemberében ugyanúgy annektálta a négy kelet-ukrajnai megyét, függetlenül attól, hogy azokat nem teljes egészében ellenőrzi, mint ahogyan 2014 tavaszán a Krím félszigettel is tette. Vagyis, ha majd egyszer megszületik a fegyverszüneti megállapodás, az nem két ukrán államot választ majd el egymástól, hanem a Kijev felügyelete alatt maradt Ukrajnát Oroszországtól. Ez a perspektíva még inkább arra késztette az ukránokat, hogy amíg esélyt látnak arra, hogy területeket szerezzenek vissza, folytatni fogják harcukat.