A szülők örülnek, ha a nagymamák unokáznak, de a nevelési elveikbe inkább ne szóljanak bele

„Nagymama, szeretünk téged; nincs senki, aki olyan lenne, mint a nagyi; ő mindig a barátod, és ott van, ha szükség van rá”. Nagyjából erről szól a stockporti St Winifred Általános Iskola kórusa által előadott dal, a There's No One Quite Like Grandma, ami gyerekdalhoz képest akkora siker lett, hogy 1980 karácsonyán a brit és ír kislemeztoplista első helyéig kúszott fel. (A dalt csak John Lennon Imagine című dala tudta két héttel később megfosztani az első helytől, három héttel azután, hogy az énekest lelőtték).

De a nagymamák nemcsak a rádiót hódították meg: a nagyszülőket magasztaló újságcikkeknek se szeri, se száma, a unokákra gyakorolt jótékony pszichológiai hatásuk a magazinok kedvelt témája – és ezzel nincs is semmi baj, hiszen valóban sokan emlékeznek vissza boldogan a nagymamájukra, nagypapájukra. De mi a helyzet a ma élő nagyikkal? Olvasónk, egy negyvenes évei elején járó fővárosi kisgyerekes anya saját és ismeretségi körére hivatkozva árnyalta a nagyszülők feje felett lebegő glóriát, amikor arról mesélt, hogy mennyire nem számíthat a szüleire, akik egy átdolgozott élet után inkább élvezni szeretnék a szabadidejüket, és kevésbé vágynak az unokáik pesztrálására.

Kíváncsiak voltunk, hogy olvasónk panasza általános-e, hogy mennyire függ a generációtól és a társadalmi helyzettől az, hogy kinek milyen nagyszülő adatik meg, és annak is utánajártunk, hogy maguk a nagyszülők hogyan látják a saját szerepüket az unokáik életében.

A nagymamaság evolúciós gyökerei

Annak, hogy a nagyszülők részt vesznek az unokáik gondozásában, evolúciós gyökerei is vannak. Ann Buchanan és Anna Rotkirch 2018-as tanulmányukban arról írnak, hogy a darwini elmélet szerint a nagyszülők bevonása az emberi családrendszerbe teljesen egyedülálló, és azt az érdekes kérdést veti fel, hogy vajon a nagyszülők miért fektetnek be ennyit a felnőtt gyermekeik és unokáik életébe ahelyett, hogy nyugodtan élveznék nyugdíjas éveiket?

A nagymama-hipotézis szerint a női menopauza evolúcióját a nagymamák unokanevelésben nyújtott előnyei alakíthatták, és antropológiai bizonyítékok támasztják alá, hogy a nagymamák jelenléte összefügg az unokák magasabb túlélési arányaival – olvasható a tanulmányban. Ez az evolúciós előny a menopauza kialakulására is magyarázatul szolgál, mert így a nők az utódaik túlélésének és jólétük érdekében a gyermekvállalás után az unokákat nevelő szerepre tudnak váltani. Azt persze a szerzők sem állítják, hogy a nagymamaság evolúciós magyarázata elegendő lenne ahhoz, hogy megértsük a nagyanyai szerepvállalást; Buchananék más kutatásokra hivatkozva azt írják, hogy a nagyszülőség okainak feltárásához az evolúciós elméletet a társadalomtudományok integrálásával kell bővíteni, mivel a nagymamaság evolúciós előnyei mellett alapvető fontosságúak a szociológiai és gazdasági tényezők is.

A nagyszülők évszázada

A demográfiai változások következtében a 21. századot akár a nagyszülők évszázadának is nevezhetnénk – írja ezt már Vicki Harman, Benedetta Cappellini és Michelle Webster a 2022-ben megjelent tanulmányukban. A szerzők szerint az időskor, pláne a nagyszülőség annak ellenére is alulkutatott területek, hogy a nők növekvő foglalkoztatottsága, a várható élettartam meghosszabbodása, a változatos családszerkezetek és a drága gyermekgondozási költségek miatt a nagyszülőségnek egyre nagyobb a jelentősége.