A Qubit főszerkesztői hírlevelét, az Anarki in the Kitchent a Qubit+ előfizetői minden hétfőn megkapják; az augusztus 19-i számot most az aktualitásra való tekintettel ingyenesen is közzétesszük..

Vakmerő kijelentéssel indulok az e heti népszerűtlenségi versenyben, hátha elcsípek egy bronzérmet: nem biztos, hogy az ördögtől való ötlet korlátozni a mobiltelefonok használatát az iskolákban.

A parlament júniusban szavazott róla, aztán július közepe táján meg is jelent a kormany.hu-n a rendelettervezet, ami a dobócsillag (magyarul suriken, azaz 手裏剣), a felajzott íj, a szigonypuska és az ólmosbot mellett a mobiltelefonokat is betiltaná az általános és középiskolákban (ezen a ponton hívnám fel a figyelmet arra, hogy a listáról sajnálatos módon lemaradtak olyan méltán népszerű eszközök, mint a baseballütő, a pajszer, a boxer, a nuncsaku, a vipera, valamint az összes vegyi és nukleáris fegyver a mustárgáztól a ballisztikus rakétáig).

A HVG vonatkozó cikke egyből meg is adta a diskurzusnak az alaphangot, amikor néhány mondaton belül egyszerre nevezte a rendeletet „börtön-jellegű szigorításnak”, „erősen rendpárti korlátozásnak”, „drákói intézkedéssorozatnak” és „szigorra és tiltásra építő” tervezetnek – természetesen nem a szigonypuska, hanem a mobiltelefon betiltása miatt. A hazai diákszervezetek, mintha most csodálkoztak volna rá arra, hogy az oktatásügyet Magyarországon az egész világon egyedülálló módon egy nyugállományú rendőr vezérezredes irányítja (ólmosbottal, mert neki szabad), levélben tiltakoztak a rendelet ellen, és azt írták a köznevelésért felelős helyettes államtitkárnak, Maruzsa Zoltánnak, hogy „mivel a tervezet a legkisebb mértékig sem veszi figyelembe a magyar diákság érdekeit és szembemegy az előbb említett szervezeteknek tett ígéretekkel, így a társadalmi egyeztetés részeként a tervezet módosítását kérjük”.

Ha a diákok szemszögéből vizsgáljuk a rendeletet, kétségtelen, hogy a tiltás jelentős érdeksérelemnek, sőt jogfosztásnak tűnik, hiszen a mobiltelefon mostanra a szó szoros értelmében elengedhetetlen eszközzé, már-már a testünk részévé vált – olyannyira, hogy az ember szinte meztelennek érzi magát nélküle, és ebből a szempontból mindegy, hogy diák valaki vagy nyugállományú rendőr vezérezredes. Ha viszont az iskola mint intézmény és a tanárok érdekeit nézzük, és feltesszük, hogy az ő céljuk az emberiség által mindezidáig felhalmozott tudás lehető leghatékonyabb átadása, nyilván nagyban hátráltatja a nemes küldetést, ha a fél osztály a pad alatt tiktokozik, miközben a tangensfüggvények titkait kellene elsajátítania.

Na de mi a diák célja az iskolában? Tegyük félre egy pillanatra a mobiltelefon-használat mellett teljes joggal felsorakoztatható érveket a fiatalok varázslatos multitasking képességeitől és az alkotmányos alapjogoktól a digitáliskompetencia-fejlesztésen át az információs társadalom teljes jogú polgárainak kineveléséig, és legyünk őszinték: a diák célja az iskolában a túlélés. Engedjék meg, hogy személyes példával éljek. Összeszámoltam, a mindenfajta tanfolyamokat, képzéseket, magánórákat leszámítva nettó húsz évet (na jó, húsz tanévet) ültem iskolapadban – ennek nagyjából a felére kényszerítettek, a másik felébe önhibámon kívül belesodródtam –, és már az első pillanatokban nyilvánvalóvá vált, hogy az iskola elviselhetetlenül unalmas tud lenni. Agyzsibbasztó módon, könyörtelenül unalmas. Ilyenkor természetes módon aktiválódnak az emberi szervezet defenzív mechanizmusai, a kétségbeesett jajkiáltások padba vésése („Itt szenvedtem”; „Én is”), a fúvócsövezés, a Hitler-bajusz-rajzolás válogatott történelmi személyiségekre, az óra alatti levelezés, a ceruzából és radírból készített pörgettyű, a papírcsónak-hajtogatás (alapfok), a papírrepülő-hajtogatás (középfok) és az origami (PhD és posztdok fokozat). És ezek még csak a legálisan az órára bevihető eszközök; ami az engedély nélkül becsempészett iskolaidegen tárgyakat illeti, mobiltelefon még a sci-fiben sem létezett, amikor az általános iskola 2. osztályában először megbuktam pad alatt olvasással (hazudhatnám, hogy az Ulyssessel, de Fekete István Vukja volt a bűnös, erről a kiadásról van szó), és az elkövetkező évek során az arzenál folyamatosan bővült zenélő kvarcórával, walkmannel, primitív játékokra is alkalmas zsebszámológéppel, nem beszélve a kisebb könyvtárnyi könyvről, újságról, magazinról, amivel kivédekeztem a gonosz tangensfüggvények támadását. Rosszabbul járt volna a magyar oktatásügy, ha inkább egy mobiltelefont nyomkodok? Nem járt volna rosszabbul, sőt meggyőződésem, hogy mindenki jobban járt volna.

Metáldetektorral, napi kétszeri motozással és ólmosbottal nyilván el lehet érni, hogy a gyerekek semmilyen, a közrend megzavarására és a figyelem elterelésére alkalmas eszközt ne vigyenek magukkal az iskolába (mobiltelefont se), de vajon mire megyünk a vasszigorral? Semmire. Nincs erre szemléletesebb bizonyíték, mint az elmúlt hetek globális hülyetrendje, a planking és az ice bucket challenge utódja, a rawdogging, aminek lényege abban áll, hogy jobb sorsra érdemes emberek direkt étlen-szomjan, mindenféle unaloműző segédeszköz, olvasás, filmnézés és zenehallgatás nélkül, katatón állapotban maguk elé bámulva tesznek meg hosszú repülőutakat. A látszat ellenére a trendben semmi újdonság nincs, hiszen az extrém iskolai rawdogging jóval régebbi a polgári repülésnél, és valószínűleg egyidős a tankötelezettséggel: ha már szóba került Fekete István, emeljük is meg kalapunkat a leghíresebb magyar rawdoggingoló, Ladó „Tutajos” Gyula előtt, akinek szintén nem volt mobiltelefonja, óra alatt mégis úgy tudott nemfigyelni és kibámulni az osztályterem ablakán, ahogyan kevesen tudnak a világirodalomban. Jómagam szerény számításaim szerint a különböző iskolapadokban töltött időm minimum 55-60 százalékát átrawdoggingoltam, és bár pontos adataim nincsenek, az anecdotal evidence arra utal, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül. Rosszabbul járt volna a magyar oktatásügy, ha extrém rawdogging helyett inkább egy mobiltelefont nyomkodok? Nem járt volna rosszabbul, sőt meggyőződésem, hogy mindenki jobban járt volna.

Ezen a ponton merül fel a jogos kérdés, hogy akkor viszont hogyan kerültem mobiltelefonügyben azonos platformra egy nyugállományú rendőr alezredessel. Úgy, hogy a napokban elbeszélgettem Galambos Attilával, az alternatív pedagógiai módszerek poroszos maradisággal, elvakult rendpártisággal véletlenül sem vádolható hazai apostolával, nem mellesleg a Qubit rendszeres külsős szerzőjével, és kifaggattam, mit gondol gyakorló tanárként és oktatási szakértőként a mobiltelefonok iskolai betiltásáról, ő pedig számos olyan szempontot felsorolt, ami a katedra felől nézve árnyalja a képet.

• Vitathatatlan, hogy a mobiltelefon elvonja a gyerekek figyelmét arról, ami az órán zajlik.

• A tanárokat például rendkívül tudja idegesíteni, amikor a szülő mindenféle ürüggyel odatelefonál az iskolába a gyerekének (az apostol úr a „rendkívül” és az „ürügy” helyett sokkal erőteljesebb, apostoloktól szokatlan kifejezéseket használt; hogy miket, az maradjon a mi titkunk).

• A szóban forgó magyar rendelettervezet rosszul hangzik ugyan, de számos hazai iskolában ma is ez a létező praxis; sok iskola házirendjében szerepel, hogy a mobiltelefonokat le kell adni vagy kikapcsolt állapotban a táskában kell tartani.

• Van olyan hazai alternatív oktatási intézmény, ahol általános iskolai szinten nem engedik a mobiltelefon-használatot, középiskolai szinten viszont olyan eszközt használnak a diákok, amilyet csak akarnak, ami a legjobban segíti őket az önálló munkában.

• Azokban az itthon gyakran követendő példaként emlegetett országokban, ahol Galambos személyes tapasztalatokat szerzett (Finnország, Észtország, Ausztria), a gyerekek nem használhatnak saját telefont, de mindenhol van iskolai tablet, amin kifejezetten oktatási célra kifejlesztett szoftver fut, így tudnak a diákok egymással kommunikálni, közös projektekben részt venni.

• A mobiltelefonok tiltásával az a legnagyobb baj, hogy tovább mélyíti az elitiskolák és a szegregátumok közötti szakadékot. Sok gyereknek ugyanis a mobiltelefon az egyetlen digitális eszköz, amivel élete során találkozik (ezzel jut információhoz, ezt használja ügyintézésre), viszont nincs olyan óra, ahol ezt tanítják – az informatikaoktatás eszközszinten és egyébként is a béka segge alatt van.

• Galambos felhívta figyelmemet a Tanárblog – oktatási hírcsatorna Facebook-csoport múlt heti posztjára, amiben Prievara Tibor nyelvtanár, oktatási szakértő megosztotta a Nemzeti Alaptantervben (NAT) szereplő iránymutatást, ami bizonyos értelemben mintha szöges ellentéte lenne a szóban forgó rendeletnek: „lehetőség szerint biztosítani kell, hogy a tanulók a foglalkozásokon IKT és digitális eszközöket (számítógép, más iskolai vagy saját eszköz), internetkapcsolatot és prezentációs eszközöket vehessenek igénybe.”

Mint a fentiekből kiderül, az iskolai mobilhasználat rendkívül összetett probléma, de amíg a társadalom (konkrétan a tanárok, a diákok és a szüleik) nem áll elő olyan módszerrel, ami szervesen, hatékonyan képes integrálni a digitális eszközöket az oktatási rendszerbe, addig jobb, ha a gyerekek nem mobiloznak az órán, mint ahogy egyébként búgócsigázni, villanyvasutazni és tekerőlantozni sem szabad az iskolában, kivéve a minősített eseteket. Nem beszélve arról, hogy az iskola a közhiedelemmel ellentétben nemcsak arra vállalkozik, hogy tudást ad át a diákoknak, hanem többek között social skilleket is tanít nekik, az úgynevezett contemporary social skillsetnek pedig része az is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nem illik, sőt kifejezetten kontraproduktív mobiltelefont használni: ilyen a mozi, a színház vagy mondjuk az első randevú (az utolsón már mindegy), és a dolgok jelenlegi állása szerint ilyen a matekóra is. A vonatkozó rendelet szellemiségéről, stílusáról és arról, hogy miként került egy kalap alá az ólmosbot és a mobiltelefon, az illetékes Belügyminisztériumban tudnának többet mesélni. De az biztos, hogy ha meg kellene mondani, hogy ki döntse el, mit szabad az iskolában és mit nem, egy nyugállományú rendőr alezredes lenne az utolsó, aki az eszembe jutna.

Végjegyzet: a hírlevél augusztus 19-i kiküldése óta felgyorsultak az események, miután a Belügyminisztérium augusztus 28-án, szerdán azonnali hatállyal felmentette Mészáros Csabát, a budapesti Madách Imre Gimnázium igazgatóját. Az iskola korábban a Facebookon és weboldalán is azt írta, hogy a vonatkozó rendelet 5. paragrafusának értelmében (ami szerint az igazgató vagy a pedagógus bizonyos feltételek mellett mégis engedélyezheti különböző eszközök birtoklását) továbbra is lehetővé teszi a diákoknak a mobiltelefonok használatát. A felmentés hírére tüntetés szerveződött az iskola előtt; a Telex helyszíni videójában nyilatkozó diákok, akiknek eddig senki nem nagyon kérdezte a véleményét, egészen okos dolgokat mondanak. Atyaég, lehet, hogy rájuk kellett volna bízni az egészet?