Imposztor vagy-e?

„Nem diagnosztizált adhd-s lányként elég sokat szenvedtem a közoktatásban az érettségiig. Nem voltam rossz tanuló, sőt, a tanáraim általában okosnak tartottak, de egy csomó feladatot képtelen voltam úgy megcsinálni, ahogy a neurotipikus osztálytársaim. Ilyenkor mindig az volt a visszajelzés, hogy lusta és megbízhatatlan vagyok, meg nem érdekel, amit csinálok, pedig ha csak egy kicsit akarnám, az én eszemmel gyerekjáték lenne – meséli a 35 éves, értelmiségi munkát végző Kata, akinek nevét kérésére megváltoztattuk. – Valójában borzasztóan akartam, és nem értettem az egészet, hogy akkor miért nem megy, de eléggé internalizáltam, hogy lusta vagyok, meg megbízhatatlan és motiválatlan. Ehhez képest az egyetemen, ahol az esetek döntő többségében senkit nem érdekelt, hogy hogyan oldom meg a feladatokat, hirtelen szárnyra kaptam. Az, hogy az egyetemen a legjobbak közé tartoztam, és aztán egy nagyon kompetitív és kifejezetten maszkulin szakmában jutottam relatíve gyorsan magas presztízsű pozíciókba, egyáltalán nem volt összeegyeztethető az érettségiig belém sulykolt képpel. Az adhd sem múlt el, továbbra is volt egy csomó alapfeladat, ami kínszenvedés volt a számomra, csak már többnyire nem nagyközönség előtt küzdöttem ezekkel. Szóval mindig azt gondoltam, pusztán szerencsém volt, kvótalány vagyok a munkahelyeimen és folyamatosan rettegtem, hogy egyszer majd kiderül, hogy teljesen inkompetens vagyok.”

Katát később ezzel összefüggésben ki is rúgták a munkahelyéről, és nagyon sok időbe telt neki, mire ebből talpra állt. Ekkor kellett szembenéznie az imposztor szindrómájával is, ami egyáltalán nem egyedi. Az imposztor szindróma olyan pszichológiai állapot, amelyet az egyén képességeivel vagy teljesítményével kapcsolatos tartós kétség jellemez, és amelyet a folyamatos sikerek bizonyítéka ellenére a csalás lelepleződésétől való félelem kísér. Ez ugyanakkor nem orvosi értelemben vett betegség, nem is szerepel a mentális betegségeket rendszerező orvosi kézikönyvben. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) meghatározása szerint az imposztor jelenség az a helyzet, amikor a nagy teljesítményre képes, sikeres emberek paradox módon azt hiszik, hogy csalók, akik végül kudarcot vallanak, és lelepleződik a hozzá nem értésük. A jelenséget eredetileg olyan női főiskolai hallgatók egy csoportjáról írták le, akik a kiváló jegyek és teszteredmények ellenére úgy érezték, hogy eredményeik többsége vagy egésze valamilyen módon a véletlen vagy tévedés eredménye. Későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a férfiak és a nők is hajlamosak az imposztor érzésre, és hogy a korai családi konfliktusok és a szülői támogatás hiánya szerepet játszhat a kialakulásában. Az APA arra is felhívja a figyelmet, hogy a jelenséghez gyakran klinikai tünetek is társulnak: általános szorongás, depresszió, valamint a csökkent önbecsülés és önbizalom.

Bár Magyarországon ritkán esik szó a témáról, Orvos-Tóth Noémi pszichológus egy 2021-es beszélgetésben ugyanazt hangsúlyozta, amit az APA: az imposztor szindróma gyökerei gyerekkorban keresendők, és mind a gyerekek indokolatlan túldicsérése, mind a velük szembeni romboló kritika okozhat ilyen típusú bizonytalanságot felnőtt korukban. A pszichológus kitért arra is, hogy a nők inkább érintettek, mint a férfiak, mivel szocializációjuk miatt jóval nehezebben tudják magukénak érezni a sikerüket. A férfiaknak ez könnyebben megy, néha talán indokolatlanul könnyen is: „amíg nagyon fiúöltöző hangulatú, maszkulin közegekben dolgoztam, úgy láttam, hogy a legtöbb női kollégám különböző mértékben küzdött az imposztor szindrómával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezt női dolognak tartom, de a munkahelyeimen egyértelműen volt egy ilyen genderdinamika.”

Egy érintett férfi története ugyanakkor arra mutat rá, hogy az egyes cégekben uralkodó munkakultúra nem csak nőket hajszol bele ebbe az érzésbe. „A munkahelyem nagyon erős elköteleződést kíván minden munkavállalótól, a szervezeti kultúra része az, hogy nem elég egy feladatot »elég jól« megcsinálni, hanem mindig törekedni kell az elérhető legmagasabb színvonalú megvalósításra – mondja a harmincas éveinek közepén járó, videóval és vizualizációval foglalkozó Dénes (a cikkben minden nevet megváltoztattunk). – Könnyen belátható, hogy ez a munkahelyi kultúra jelentősen fel tudja erősíteni az inkompetencia, a nem megfelelés érzését, hiszen alapvetés, hogy aki itt dolgozik, az jó valamiben, tehát önmagában a jó teljesítmény nem elég. Bénítóan hat, hogy a munkahelyi kultúrának egy másik sarokköve az állandó személyes fejlődés és az ehhez kapcsolódó célkitűzések újbóli megfogalmazása.”

Ennek hatása van Dénes saját magával kapcsolatos elképzeléseire is. „Gyakran megkérdőjelezem a döntéseim helyességét, a munkám szakmai színvonalát. Szinte mindig elégedetlen vagyok a saját teljesítményemmel, még olyankor is amikor kívülről pozitív megerősítést kapok. Nincs szilárd, belsővé tett szakmai identitásom. Gyakran érzem azt, hogy nincs karrierutam, nem tartok sehová, mert a mostani is csak egy epizód, ami bármikor megszakadhat folytatás nélkül. Ezek miatt van bennem egy alapvető bizonytalanság és szorongás.”

Hogy jön ide az oktatás?

Kérdés, hogy mennyire erősít rá a személyiségben megbúvó nehézségekre az oktatási rendszer. Egy másik érintett, nevezzük Eszternek, felnőttként kezdett pszichológiát tanulni, ezért jól látja, hogy hol vannak a képzésben olyan hiányosságok, amelyek őt már most elbizonytalanítják abban, hogyan gyakorolja majd a szakmáját.

„Százan vagyunk, ebből 95 nő, szinte mindenki szülő, és/vagy dolgozik. A feladatok és a tankönyvek is hatalmasak. Látom azokat, akik ténylegesen kiolvassák és végigjegyzetelik őket, miközben végül minden vizsgához előkerül egy kérdésbank, összegyűjtött tételvázlat, vagy lesz némi engedmény a tanároktól elővizsgákkal, otthoni tesztkitöltéssel. Egyrészt nagyon hálás vagyok, mert úgy érzem, hallgatólagosan megkönnyítik a BA-diplomaszerzést. Másrészt csalódott is vagyok, elsősorban magamban, ha élek a lehetőségekkel, és egy-egy vizsgára nem kemény tanulással készülök fel. Én tudom, hogy most nem menne máshogy, de milyen szakember lesz így belőlem? Lehet-e egyáltalán?”