Sorban tűnnek el a humán szakok a felsőoktatásból, és ez nemcsak az egyetem eszméjének okoz kárt, hanem a demokráciának is

„Az utóbbi évtizedben a nemzetközi tudományos világban mind többen hívják fel a figyelmet arra, hogy komoly következményei vannak, s még komolyabbak lehetnek annak, ha a társadalom tagjai hagyják kiűzni a humán és társadalomtudományokat az egyetem világából. Nemcsak nemzetközi, de hazai környezetben is évtizedes hagyománya van annak, hogy az irodalomtörténetet, a történelmet, a filozófiát, az esztétikát s még egy sor más diszciplínát afféle »úri hóbortnak«, »köldöknéző passziónak« neveznek. A szociológiát, az antropológiát, újabban pedig a társadalmi nemek tudományát olyan veszélyes társadalomkritikai–politikai vegyületnek tekinti a társadalom egy része, mely valós fenyegetést jelent a fennálló rendre, ugyanakkor nem lehet velük elég pénzt keresni” – írja K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, a Budapesti Metropolitan Egyetem Művészeti kar egyetemi docense Szívképzés – Variációk embernevelés és közvetlen demokrácia viszonyára című, 2024 őszén megjelent tanulmánykötetében.

Semmi nem igazolhatná jobban a szerző szavait, mint az a január eleji hír, miszerint a Károli Gáspár Református Egyetem 2025 szeptemberétől tizennyolc mester- és posztgraduális képzést szüntet meg fenntartói utasításra – olyan szakokat, mint a magyar nyelv és irodalom, az irodalom- és kultúratudomány, a művészettörténet, a vallástudomány, a színháztudomány és a filozófia mesterszakok. Ezen kívül több osztatlan tanárképző program, így a mozgóképkultúra- és médiaismeret-tanár, valamint a dráma- és színházismeret tanárképzés is megszűnik. A döntés ráadásul érinti majd a szakirányú továbbképzéseket, köztük a szakfordítói és műfordítói képzést is.

De vajon van-e egyáltalán értelmük a humán és társadalomtudományos képzéseknek, a keveseket érdeklő holt nyelvek tanításának, vagy tényleg csak az olyan szakokat érdemes fenntartani, amelyekre közvetlen piaci igény mutatkozik? Miért és hogyan változtak meg az egyetemek, és lehet-e ennek hatása a társadalmak demokratikus működésmódjára? – kérdeztük a kötet szerzőjétől, K Horváth Zsolttól.

Qubit: Az elmúlt években fiatal, főleg még alapszakra járó magyar hallgatók, csalódottan meséltek jó hírű nyugat-európai egyetemekről, ahol egészen mást kaptak, mint amit vártak, pláne, amit a szüleik vártak ezektől a képzésektől. Többszáz fős előadások, online is visszanézhető prezentációk, személytelen és túlzsúfolt szemináriumok, hogy csak egy párat említsek a panaszok közül. Mi történt az egyetemmel, mint intézménnyel, és jogos-e ez a csalódottság?

K. Horváth Zsolt: Először is innen Kelet-Európából nézve, pláne a szülők nemzedékének képzeletében, létezik egy erősen idealizált Nyugat-kép, miszerint ott minden hibátlanul működik, kolbászból van a kerítés, és még a legkisebb egyetem legporosabb tanszéke is nagyságrendekkel jobb, mint egy jó hírű hazai tanszék vagy műhely. Szerintem az elmúlt 15 évben egy kicsit túlhájpolta a magyar elit a külföldi egyetemeket. A külföldön tanulás státuszszimbólummá vált (az volt a lényeg, hogy ne itthon legyen, és nem az, hogy ténylegesen színvonalas képzést nyújtson), ráadásul abban az időben kezdtek el sokan külföldre menni, amikor még a mai helyzethez képest egész jó állapotban volt a hazai felsőoktatás. Intellektuálisan az akkori egyetemi nyilvánosság is valamivel élénkebb, demokratikusabb volt, jóllehet a 2000-es években a Jobbik képében sok egyetem HÖK-apparátusában már jelen volt a szélsőjobboldal, de még lehetett közéleti kérdésekről nyilvános vitákat rendezni – nos, ebből mára gyakorlatilag azóta semmi sem maradt. A 2011-es, új felsőoktatási törvény bevezetése után már egyértelműen látszott, hogy az egyetemeket át fogják alakítani. Amikor 2012-ben a Magyar Rektori Konferencián először nevezték nevén az önfenntartó egyetem neoliberális (a rendszer önleírása szerint: illiberális) utópiáját, akkor pontosan lehetett tudni, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Azért lehetett tudni, mert ez a váltás rengeteg kárt okozott az egyetem eszméjének a nálunk jóval gazdagabb euroatlanti régióban is, ettől függetlenül bizonyos változtatásokkal átvettük ezt a modellt.

De hogy visszatérjek az eredeti kérdésedhez, az, hogy globálisan is baj van a felsőoktatással, körülbelül a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója óta tudni lehet. Az a neoliberális szemlélet, ami az egyetemet szinte kizárólag gazdasági szervezetként értelmezi, nagyon rosszat tett az egyetem újkori eszméjének. A Humboldt által felvetett Bildung, a nevelés, a képzés, a formálás és önformálás, művelés és önművelés eszménye úgyszólván kiszorult az intézményből, és az egyetem sok helyen felsőfokú szakképzéssé vált. Ugyanakkor munkahelyként is megszűnt az a biztonság, ami az elmélyült, egymást feltételező oktató- és kutatómunkához szükséges. Csak hogy mondjak egy példát: húsz éve, amikor Párizsban doktoriztam, az akkori csoporttársaim mesélték, hogy szinte teljesen reménytelen fix egyetemi állásra pályázni Franciaországban. Nem azért, mert nincs munka az egyetemeken, hanem azért, mert olyan már alig létezik, hogy tanársegédként fix állásod van, és onnan végigjárva az egyetemi ranglétrát egyetemi tanárként nyugdíjba mész. A mai oktatókat határozott időre veszik fel, és ha valamiért nem indul el a képzés, akkor könnyen kipaterolhatják őket. Ezt hívják egyetemi prekariátusnak (prekarióta az, akinek gazdasági viszonyrendszere bizonytalan, és nincs garantált alkalmazotti státusza), ami egész biztosan rosszat tesz a tudományos és a pedagógiai elmélyültségnek. Arra, hogy valamilyen tágabb képzés vagy „embernevelés” folyjék az egyetemen, ez a mostani rendszer alkalmatlan, mert egész más elgondolás működteti.

Miben áll ez a változás, és miért következett be?

A neoliberális váltás nagyon sok mindent megváltoztatott, átrendezett az egyetem újkori eszméjét szanáló globális felsőoktatás-iparban. Azzal, hogy azt mondják, hogy az egyetemi képzés legfontosabb célja olyan szakemberek képezése, akik aztán gond nélkül el tudnak helyezkedni a piacon, a hasznosság elvét emeli minden más fölé. Az ellenzéki sajtó is többnyire úgy jellemzi a sikeres kutatókat, hogy mekkora a pénzszerző képességük („kétmillió eurós kutató”), és nem azzal, hogy mivel foglalkoznak valójában, illetve hogy eredményeik mennyit tesznek hozzá eddigi ismereteinkhez. Ez azt sugallja, hogy az ismeret, a tudás profit nélkül nem sokat ér. Ebből azonban az is következik, hogy csak olyan „hasznos” egyetemi szakok működjenek, amelyek kiszolgálják a munkaerőpiacot. És noha sokszor elhangzik, hogy emögött semmilyen ideológia nem áll, pusztán a gazdasági racionalitás, ez ugyanannyira ideologikus állítás, mint amikor a 19. században azt mondták, hogy az egyetem célja olyan kiművelt emberfők létrehozása, akik aztán a középiskolákban magas szinten tudják tanítani a nemzeti eszmét, illetve a nemzeti érzés történetét és irodalmát. Az utóbbi semmivel sem ideologikusabb, mint az előbbi, csak más áll a középpontjában: az egyikben a gazdasági hatékonyság és a nyereségesség, míg a másikban a nemzetállam és a nemzeti érzés.

Könyvében többször is említi Wilhelm von Humboldtnak (1767-1835, nyelvész és esztéta) az oktatás és a kutatás egységére, az önállóságra és szabadságra, valamint a Bildung (embernevelés) fogalmára alapozott egyetemkoncepcióját. Ez mit jelent?

Humboldt szerint az egyetem intézményének az oktatás és a kutatás egységére, az önállóságra és a szabadságra, valamint a Bildung fogalmára kell épülnie. A Bildungot azért emlegetem többször, mert ez azt emeli ki, hogy az egyetem feladata nem csupán az egyes szaktárgyak megtanítása, hanem a tágabb értelemben vett embernevelés, formálódás, világnézetté érlelődő beállítódások kialakulása.

Magyarországon óriási hiány van a társadalmi igazságosságot szem előtt tartó, demokratikus gondolkodású egyénekből és csoportokból. Pedig 1990 után részévé válhatott volna az egyetemi kultúrának, de nem tudott meggyökeresedni, nem is helyeztek rá az akkori döntéshozók megfelelő hangsúlyt. Ez pedig azt jelentené, hogy mondjuk matematikusként, biológusként, irodalmárként, mérnökként is legyen értelmiségi szerepfelfogásod, olyan reflektált világnézeted, amely szerint gondolkodsz, cselekedsz, élsz. Ebben központi szereppel bír az, amit összefoglalóan kritikai tudásnak szoktunk nevezni, és ami lehetővé teszi azt, hogy a körülöttünk lévő gazdasági, társadalmi és politikai valóságot ne szükségszerűnek, hanem történetileg létesítettnek tekintsük – vagyis olyasvalaminek, amin lehet és érdemes változtatni, jobbá tenni.

Az egyetem világához hozzátartozik a kávézó, a könyvtár, az udvar, ahol különböző eszmék gazdát cserélhetnek vagy adott esetben a hallgatók szervezkedhetnek, megpróbálhatnák az érdekeiket érvényesíteni. Az egyetem tehát olyan hely kellene, hogy legyen, ahol gyakorolni lehet a demokratikus létmódot. Ehhez hozzátartozna az a fajta élénk vitakultúra, amellyel én szinte soha nem találkoztam Magyarországon.

Az egyetem nem arról szól, hogy leadjuk az anyagot, és azt gondolkodás nélkül be kell vágnia a hallgatónak, hanem arról, hogy a tanár mondjuk egy kis létszámú szemináriumon elővezet egy problémát, ami lehetőséget teremt az eszmecserére. A nívós vitához azonban bizonyos előzetes ismeretekre is szükség van, ezért mondták azt régebben, hogy az egyetem a szervezett önképzés helye. Nyilvánvalóan le kell vizsgázni, meg kell írni a szakdolgozatot, s be kell adni az esszét, de az intellektuális munka jó részét a hallgató egyedül csinálja a könyvtárban vagy otthon, vagyis az előadás vagy a szeminárium nem a tudás átadásának, hanem annak megvitatásának a helye kellene, hogy legyen. Persze ez a mai gazdasági és oktatáspolitikai helyzetben úgyszólván lehetetlen. Magyarországon az egyetemi hallgatók többsége munkavállaló is egyben, nem kevés azok száma, akik napi 8 órában dolgoznak, és emellett járnak hullafáradtan valamilyen szakra. Hja, hogy ez fából vaskarika? Persze, de ilyen abszurditások jellemzik a mai egyetem világát.

Könyvében leírja azt az esetet, amikor az angliai Warwick Egyetem vezetésébe beültek a Rootes Motor Ltd. menedzserei, és ez E. P. Thompson, a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású társadalomtörténésze szerint oda vezetett, hogy az egyetem az új menedzserkapitalizmus laboratóriumává vált. Mi ezzel a baj?