„Mintha egy szuperintelligens lény megbabrálta volna a fizikát, a kémiát és a biológiát”

Az élet és az ember kialakulása a tudományosan ellenőrzött bizonyítékok tükrében egyre kevésbé látszik csodaszerűnek: a lét különböző szféráit szabályozó törvények és az általuk vezérelt anyagi folyamatok természetes következményének tekinthető. Ezzel együtt a tudósok, ahogy egyre inkább megismerték a valóság működését, a világegyetem különös életre hangoltságának több, nehezen érthető jelét fedezték fel. Kiderült, hogy a világegyetem struktúráját éppen olyan természeti állandók határozzák meg, ezek hatására éppen olyan alkotórészek jönnek létre, és ezek kölcsönhatását éppen olyan fizikai törvények vezérlik, amelyek valószínűtlen, ezért csodaszerűnek tűnő együttállása tette lehetővé az élet keletkezését.

Ezt az együttállást mutatja be egészen szemléletesen Thomas Hertog belga kozmológus, Stephen Hawking közeli munkatársa 2023-ban megjelent, magyarul tavaly kiadott könyvében, amelynek címe Az idő eredetéről. Eszerint ha a gravitáció a erősebb volna, a csillagok gyorsabban kiégnének, és nem maradna idő az élet megszületésére; ha a háttérsugárzás hőmérséklete csak egy kicsit magasabb volna, a csillagok fekete lyukakká változnának; ha tér dimenziószáma meghaladná a számunkra otthonos hármat, az instabillá tenné az atomokat és a világegyetemet is, így megakadályozva, hogy az élet keletkezéséhez stabil állapot létrejöhessen; ha a proton és neutronok tömege kicsit is eltérne a tapasztalttól, nem alakulhattak volna ki atomok; ha a magerő kicsit is erősebb lenne, nem alakult volna ki a szén, az élet szükséges alkotórésze. Pontosan ez a sok „ha” váltotta ki Fred Hoyle brit kozmológusból a megjegyzést: „mintha egy szuperintelligens lény megbabrálta volna a fizikát, a kémiát és a biológiát”.

A világegyetem életre hangoltságát az teszi nehezen érthetővé, hogy miközben a világ struktúráját kialakító kozmikus állandók, a működését szabályozó törvények és az ezek alapján létrejövő részecskék kölcsönhatását meghatározó tényezők szinte végtelen változatosságú értékeket vehetnek fel, az élet létrejöttéhez nagyon speciális feltételek szükségesek. Az embert körülvevő világ keletkezésének talányára először a vallások teremtésmítoszai kínáltak megoldást. Ezek természetes és nyilvánvaló tényként kínálták fel az örökkévaló és mindenható Istent, aki létrehozta és mozgatja a világot. A mindenség teremtőjének gondolata egyáltalán nem volt idegen a hétköznapok emberétől, aki folyamatosan addig nem létező dolgokat talált ki és alkotott meg. A világ létrehozása mellett a mindenhatónak legalább ilyen fontos szerepe volt abban, hogy előírja a moralitás elveit, ami lehetővé tette a növekvő méretű társadalmak létrejöttét. Ezeknek az erkölcsi szabályoknak a legitimitását pedig csak megerősítette a hit a világot létrehozó teremtő mindenhatóságában.

Ahogy azután az ember egyre jobban megismerte a világot, a működésére vonatkozó ismeretek vizsgálata fokozatosan levált a vallásról. Először a filozófia önállósodott és törekedett arra, hogy a korábban kizárólag a vallások fennhatósága alá tartozó kérdésekben is véleményt formáljon. Azután a filozófiától is kezdtek elkülönülni a szaktudományok, a világ kísérletekkel és az elméletek alkotásával történő megismerésének módszere. Kezdetben ugyan a tudomány művelői még egyszerre voltak hívők és filozófusok, de fokozatosan kialakult a tudomány sajátos módszertana, amely gyökeresen eltért attól, ahogyan a vallások kezelték a nézeteltéréseket, de számottevően különbözött a filozófiai viták lefolytatásának módszereitől is. A tudományban – szemben a vallásokkal és a részben a filozófiával is – már nem az volt a központi kérdés, hogy „kinek van igaza?”, hanem az, hogy „mi az igazság?”, a vitatott álláspontok közötti pedig a tudományos kísérletek eredményei döntöttek.

A tudomány az elmúlt évszázadokban a lét egyre mélyebb szintjeit tárta fel, és gyakorlati vizsgálódás tárgyává tette a mindenség működésének különböző magyarázatait. Ennek során rendszeresen robbantak ki gyakran éles viták a vallásokkal és a filozófiával is. Később a két nézetrendszerek bizonyos mértékű elválasztása némileg csökkentette a viták hevességét, de teljesen nem csillapította le őket. Erre utalt Hawking, aki 2002-ben A mindenség elmélete című könyvében idézte fel azt a pápai audienciát, amelyen egy, a Vatikánban tartott kozmológiai konferenciát követően vett részt még 1981-ben. Beszélgetésük során II. János Pál pápa kifejtette, hogy teljesen helyénvaló a világegyetem ősrobbanás (Big Bang) utáni fejlődésének tanulmányozása, de „ne kutakodjunk magában a Nagy Bummban, mivel az a Teremtés pillanata és éppen ezért Isten munkája.”

Az előttünk álló évtizedben a kutatások várhatóan egész sor olyan új, kísérletekkel is alátámasztható tényt tárnak majd fel, amelyek alapján a világ kiformálódásának elmélete tudományosan ellenőrizhetővé válik. Ez pedig arra vezet, hogy a létezés alapvető kérdéseire vonatkozó viták ismét kiéleződnek. A mindenség keletkezésének, vagyis a „teremtés”, sőt az azt megelőző pillanatokról alkotott tudományos koncepciók ugyanis konkurensekként jelenhetnek meg az eszmék piacán. Ma még a helyzet nem ilyen egyértelmű: „az ősrobbanáshoz közeledve látásunk fokozatosan elhomályosul, a »kezdet kezdetéről« nem állíthatunk biztosat” – írja a Nobel-díjas amerikai fizikus, Frank Wilczek Alapelvek című könyvében. A tudomány, a filozófia és a vallások közötti, a lét legalapvetőbb kérdéseiről folytatott viták mégis ismét érzékeny fordulóponthoz érkeznek.

Ami a világegyetem életre hangoltságára adott magyarázatokat illeti, a vallási narratíváktól a tudományos modellekig terjedő lehetőségek öt, viszonylag jól elkülöníthető és egymással is vitatkozó megoldás köré csoportosíthatók.