Kérdés, hogy az emberiség kész-e elfogadni, hogy egy MI által vezérelt globális modell közvetítésével hozza meg döntéseit – olyan modellével, ami nyitott a párbeszédre, partnerei elé tárja az összes lehetséges megoldást, és megmutatja, hogy az egyes szereplőknek javasolt döntés miként hat másokra.
Az emberiség történetében a kisebb közösségek szabályai, az isteni büntetések ígérete, majd az államok intézményei is hatásosan kezelték a bűnözést, de a globalizált és egyre polarizálódó világunkban ezeknek egyre kisebb az elrettentő erejük. Mi lenne, ha még azelőtt azonosíthatnánk a bűnelkövetőket, hogy megtörténne a baj?
Az egyre összetettebbé váló politikai rendszerek nem tudnak fellépni a hirtelen feltűnő válságok ellen, ahogy a felelősöket is egyre nehezebb azonosítani egy-egy katasztrófa esetén. Pedig a krízis jelei általában szem előtt vannak, a tudomány figyelmeztetése helyett azonban a politikai és gazdasági érdekek dominálnak. De hogy lehet ebből kitörni?
Az emberi történelem tranzakciók létesítése, kiterjesztése és a rendszer büntetőintézményekkel történő stabilizálása során íródik. A hősök és próféták, tudósok és művészek, felfedezők és hadvezérek, királyságok és nemzetek küzdelmeiről szóló színes mesék lényegében a tranzakciók és a feladatváltás költségeinek csökkentésére irányuló tettek sorozatáról szólnak.
Nemcsak az elvakult forradalmárok, de a megkérdőjelezhetetlen erkölcsű művészek is sokszor a gonosz megtestesülésének és az emberiség ellenségének tekintik a tulajdont és pénzt. Mikor és miért sétáltak bele őseink ebbe a csapdába?
A történelem során minden nagy átalakulás alapvetően felzaklatta a társadalmakat: a törzsi közösségek rettenetként élték meg az állam hatalmi szerkezetének kiépülését, és a piacgazdaság, illetve a liberális demokrácia létrejötte is gyökeres szakítást hozott a korábbi szokásokkal. Mi történik most?
Az elmúlt évtizedekben olyan módszertani eszközök születtek, amelyek, mint a gyógyászatban használt laborleletek, pontosan megmutatják egy demokrácia állapotát, és jelzik a betegség előrehaladottságát. Magyarország 2019-2020-as leletei a társadalom valóságos elmaradottságával szembesítenek.
A modern világ keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó polgárainak egy része úgy dönt, hogy nem vállal gyermeket. Az érintettek betartják ugyan a legtöbb, törvényekkel és szankciókkal körülbástyázott társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt.
Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor az erkölcs csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez a jellemző, és részben ez a magyarázata annak is, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltás után megjelenő új oligarchák viselkedése iránt.
A liberális állam olyan autóra kezd hasonlítani, ahol egymással megegyezni képtelen személyek vagy csoportok egyike birtokolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, illetve működteti az irányjelzőt. Így a vetokrácia a kormányzati működés rendszeres lefulladásához vezet, hiszen amit az egyik akar, azt a másik meg tudja akadályozni.
Az emberi kultúra több száz nemzedéken át alakult ki, arra viszont talán csak néhány évtizedünk lesz, hogy megszokjuk és elfogadjuk a mesterséges intelligencia által uralt tech-nooszférát. Sikerül vajon?
Ha a békát forró vízbe dobják, azonnal kiugrik belőle. De ha hideg vízbe teszik, és lassan melegítik, fokozatosan hozzászokik a változó körülményekhez, és a végén megfő. A globális felmelegedéssel ugyanez vár az emberiségre is.