Magyarország: nyomokban polgárokat tartalmaz

Folytatódik az a Kovách Imre szociológus által 2015 óta vezetett kutatás, amelynek eredményei legutóbb 2021-ben jelentek meg kötetbe rendezve. Az 5000 fő megkérdezésével zajló, a magyar társadalom integrációs mechanizmusait megrajzolni kívánó, gazdag és egyedülálló munka, amelynek címe Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás, újabb, 2021-es adatokat dolgoz fel. Az eredményeket összefoglaló, a jelen magyar társadalmi állapotokba páratlan betekintést nyújtó kétkötetes művet március 13-án mutatták be a szerzők a HUN-REN TK Szociológia Intézetében.

Míg az első kötet a magyar társadalom működési mechanizmusait mutatta be, a második keresztmetszetet ad a különböző társadalmi csoportokról, az elitektől a szegregátumokban élőkig. Ezért ebben a cikkben kitérünk arra, hogy

• miért defektes a magyar elit;

• hogyan állunk a polgárosodással;

• hogyan működnek a kisvárosi, falusi integrátorok, akik politikailag szervezik; integrálják a körülöttük lévőket;

• egyre inkább elmosódik a város és a vidék közötti határvonal;

• a dolgozók között is egyre több a szegény;

• a leszakadt társadalmi csoportokban működő klinetúrahálózatok sokaknak kínálnak mikromobilitást.

Az elit önérdeke és a közérdek rendre elválik egymástól

Kristóf Luca, a magyar elit elismert kutatója már korábban is beszélt arról a Qubitnek, hogy a magyar politikai elit leuralja a gazdasági és a kulturális szférákat is. A kötetben szereplő tanulmányának egyik legfontosabb megállapítása, hogy az uralkodó politikai elit egyszerre integrálja és a polarizáción keresztül dezintegrálja a magyar társadalmat. Ezt mindannyian tapasztalhatjuk a hétköznapokban is. A kiélezett kommunikáció, a jogalkotásban is megvalósuló ellenségkép-képzés, az ellenfél kirekesztése mind-mind a polarizációt szolgálja. A társadalmi csoportok egymástól való elszigetelése, a közös terek, a politikai oldalakon átívelő beszélgetések megszüntetése pedig dezintegrálja, azaz darabjaira szakítja azt a társadalmi szövetet, ami nem tagozódik be az uralkodó politikai elit alá.

Mindez azért történik nagyon durván Kristóf szerint, mert a mai magyar politikai elit cselekvési képessége a korábbi időszakhoz képest mélyrehatóbb és kevésbé kiegyensúlyozott: hiányzik a rivális elitcsoportok közötti egyensúly mind a politikai eliten belül, mind a gazdaságban, a kultúrában, a civil társadalomban.

A 2021-es adatok felvételekor egy elit volt, és annak kifejezett érdekében állt a társadalmi viszonyok, a polarizáció és a szétszakítottság konzerválása. A kutató szerint hasonlóan kiegyensúlyozatlan volt a helyzet a lokális, helyi, települési szintű elitek esetében is. Ez alól csak Budapestet és néhány nagyváros jelentett kivételt.

Kristóf szerint az elit a vezéreken keresztül éri el ezeket a hatásokat: a vezető és követői közötti érzelmi azonosulás mellett a vezető ellenségképet is felmutat az integráláshoz. A legjelentősebb vezető természetesen Orbán Viktor, aki pozitív és negatív azonosulást is kivált a politikai közösségen belül, és azt 2021-ig biztosan sikerült elérnie, hogy ez csak a Fidesz szavazótáborára hasson integratív módon, miközben az ellenpólust szétesett állapotban tartotta.

Ezekre a folyamatokra ráadásul az uralkodó politikai-gazdasági elit az újraelosztási rendszereken keresztül is hatni tudott. Az EU-s pályázati pénzek, az állami megrendelések, az intézmények alapítása, átszervezése, az egyes csoportokat kedvezményezett helyzetbe hozó szociálpolitikai támogatások mind ezt szolgálták.

Ez az összetett megosztó mechanizmus a helyi elitek segítségével a társadalom legapróbb szöveteibe is behatol. Nincs olyan kisvárosi, falusi civil ügy, amely ne a helyi elit jóváhagyásán, azaz forráselosztási hatalmán múlna. Így van ez a gazdaságban, a kultúrában, a sportban, az egyházi és a civil életben is, tudjuk meg a tanulmányból.

Kristóf arra a következtetésre jut, hogy az elit polarizálva integráló működése jelentősen hozzájárul a társadalmi és a politikai rendszer stabilitásához, ilyen módon pedig az elit hatalmának fenntartásához.

A társadalomnak az elittel szemben támasztott elvárásai azonban nem teljesülnek: az elit önérdeke és a közérdek rendre elválik egymástól. Mivel az elit a politikából jön és a felé is orientálódik, így jóval kevésbé tudja betölteni egyéb szerepeit: nem képes tudományos, művészeti, gazdasági, szociális vagy civil elitté válni. Az elit teljesítménye így összességében sokkal jobb a saját hatalma fenntartásában, mint a társadalom jólétének előmozdításában, mondja a kutató. Szerinte ennek legnagyobb vesztese a társadalom alsó, kirekesztett harmada. Az ebben a rétegben élők ezért nem jutnak megfelelő erőforrásokhoz: jó egészségügyhöz, jó vasúthoz, jó oktatáshoz, jó munkahelyekhez.

Ki a polgár?

Kovách Imre és Szabó Andrea arról írtak a kötetben, hogyan is áll a polgárosodás folyamata Magyarországon. Nagyjából a rendszerváltás óta konszenzus van abban, hogy ez az irány, amerre tartunk, azonban maga a változás valójában felemás. A kutatók több tényezőből gyúrták össze az általuk bevezetett polgárosodás-indexet. Helyet kapott ebben a vállalkozási és a gazdasági mentalitás, a polgári individualizáció, az állampolgárrá válás és az autonómia, az életmód és mentalitás is. Kováchék szerint a polgár egy egzisztenciálisan és gondolkodásában is magabíró és a polgártársaival szolidáris személy. A különböző kérdésekkel mért indexük alapján a következő, nem túl rózsás kép rajzolódik ki a magyar társadalomról:

A diplomások körében természetesen több polgárt találunk, de nem minden polgár diplomás, és ugyanígy, a fővárosban van a legtöbb polgár, de a polgárok nagy része a fővároson kívül él Kováchék szerint.

A kutatók legszomorúbb megállapítása, hogy az ő mércéjük szerint a társadalom egyharmada esélytelen a polgárosodásra. Egy másik harmadnak kicsit jobbak a kilátásai, az ő kiemelkedési vágyuk, polgárosodásra való igényük elég egyértelműen kimutatható annak ellenére is, hogy komoly akadályokba ütköznek.

A polgárosodás meglétét a társadalom 25 százalékánál találták meg a kutatók, és még ezen belül is csak egy egy szűk, a társadalom 5 százalékát kitevő csoport tekinthető valóságosan polgárosodottnak. Az azonban előremutató is lehet, hogy a munkás foglalkozásúak egyes rétegei dinamikusan polgárosodnak.

Ezzel párhuzamosan viszont a diplomás munkát végzők jelentős része csúszik le, válik egyre kevésbé polgárrá – gondoljunk csak a tanárokra, diplomás egészségügyi, igazságügyi, kormányzati alkalmazottakra. Ők korábban a polgárosodó rétegek alapját adták, de ma már egyre lejjebb helyezkednek el ezen a skálán.

A vállalkozók 20 százaléka ugyanakkor gyengén, 53 százalékuk pedig kifejezetten polgárosodónak tekinthető. Igaz, a jövedelmük szerint akár előrébb is tarthatnának, de egyelőre az értékrendjük alapján ez még nem mondható el róluk; az pedig szinte természetes, hogy a munkaerőpiacon inaktívak nagy eséllyel maradnak ki a polgárosodásból.

Azt is fontos tudatosítani Kovách és Szabó szerint, hogy a falvakban és a kisvárosokban is jelentős csoportok polgárosodnak. A kormánnyal szemben kritikus olvasók egy részének ugyanakkor meglepő lehet, hogy a polgárosodás inkább a jobboldal értékrendjét követőkhöz kötődik. A legmagasabb kormánytámogatottság és jobboldali értékkötődés olyan rétegeknél mutatható ki, amelyek egy főre jutó havi háztartási bruttó jövedelme a legmagasabb a vizsgáltak között.

A két kutató szerint nagyon fontos lenne olyan, hosszú távú közpolitikát kialakítani, ami alkalmas arra, hogy a polgárosodásra már nyitott rétegeket támogassa ezen az úton, és úgy alakítani az újraelosztó rendszereket, hogy a polgárosodásból egyelőre teljesen kimaradókat segítse az első lépések megtételében. Más kutatásokból tudjuk, hogy ez a támogatórendszer most teljesen hiányzik.

Egy vidéki fodrász vagy kocsmáros csodákra képes

Csurgó Bernadett arról írt a kötetben, hogyan működik a helyi elit a kisebb városokban és a falvakban. A két köteten végighúzódó felosztás szerint lokálisan integráltaknak nevezik azt a társadalmi csoportot, amely sok kapcsolattal rendelkezik, és nagy befolyása van szűkebb, lokális körben. A kutatók arról kérdezték a válaszadókat, hogy egy egytől százig terjedő skálán az egyes szereplők mekkora befolyással bírnak a helyi közügyekre. A skála alapján biztosan lokális integrátor a polgármester, az önkormányzati képviselő, a helyi nagyvállalkozó és nagybirtokos, de akár a körzeti orvos, az iskolaigazgató, és talán még egy helyi civil szervezet vagy sportegyesület vezetője is az lehet. Tehát mindenki, aki aktív, és sok embert ér el a véleményével.

Csurgó így határozta meg a lokális integrátorokat: azok a helyi kulcsszereplők, akik a helyi társadalom felső-középső rétegeiben helyezkednek el, intézményi pozíciójuk, civil aktivitásuk, lokális kapcsolathálójuk lévén erősen beágyazottak a helyi társadalomba, és emellett ők a helyi társadalmi integráció motorjai, a közösség kovászai is, az összekötők, közvetítők a helyi társadalom szélesebb rétegei között.

Ezek a szereplők pedig táplálkoznak a helyi identitásból, és táplálják is azt. Olyan helyi hagyományok, kulturális karakterjegyek, imázsok megerősítéséről vagy feltámasztásáról gondoskodnak, amelyekkel a helyi társadalom többsége képes azonosulni. Csurgó példaként a sváb vagy a paraszti hagyományok, a helyi történelmi múlt felelevenítését hozza, de lehet számtalan olyan példát is említeni, ami távolról szórakoztatónak tűnhet, miközben helyben valóban fontos és megerősítő. Ilyen a karcagi birkapörkölt esete, Mátészalka Tony Curtis-fétise vagy a mohácsi busójárás reneszánsza is.

Azonban ezeket a helyi rendszereket nem csak a helyi befolyásos elit tarja fenn. Csurgó külön fontosnak tartja megemlíteni, hogy a lokális integrátor kikerülhet a helyi társadalmak középrétegéből is, a fodrásztól a tanárig. Azokra kell gondolni, akik munkájuk, aktív szervezeti tagságuk, részvételük révén a helyi társadalom széles rétegeivel állnak kapcsolatban. Ilyen lehet akár a helyi focicsapat edzője vagy egy fontosabb kocsma pultosa is. A helyi társadalmakat ezek a figurák integrálják és befolyásolják. Együtt olvasva ezt a megállapítást az első kötet tanulságaival, az látható, hogy az ország politikai stabilitása vagy éppen a változás nem kis részben ezeken az embereken múlik.

Város és vidék

Horzsa Gergely, Kovách Imre és Megyesi Boldizsár a városi és vidéki társadalom közötti határral, illetve az úgynevezett „agrárérintettekkel” foglalkozik. De mi is a vidék egyáltalán? A kutatók szerint a 25 ezer fő alatti településeket érdemes a vidékhez sorolni, mert ezek mutatnak társadalmi szempontból hasonlóságokat egymással. A 25 ezer fő feletti települések már egy másik kategória, ezek valódi városoknak tekinthetők. Ezeken kívül a kutatók szerint már csak Budapestet érdemes külön kezelni.

Hogy mekkora különbség van ebben a kategóriarendszerben vidék, város és Budapest között kulturális fogyasztás tekintetében?

Azt látjuk, hogy a vidéki városokban sok szempontból inkább kultúrafogyasztók a válaszolók, mint Budapesten. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a különbségek bár szignifikánsak, de nem óriásiak: Budapest, a városok és a vidék nem különül el élesen egymástól. A kutatók szerint nincs már értelme a Budapest-vidék szembeállításnak.

Ennek okai összefüggenek azzal a társadalmi folyamattal, amit a kutatók paraszttalanításnak neveznek. A múlt évszázad közepéig-végéig még milliók éltek Magyarországon mezőgazdaságból, de ez ma már nagyon nincs így. A földtulajdon és földhasználat rövid idő alatt néhány ezer gazdaságban koncentrálódott. A kései kilencvenes évektől egymilliónál is több családi gazdálkodó hagyott fel az élelmiszer-termeléssel. Ezzel pedig a magyar társadalom paraszttalanítása a 21. század harmadik évtizedére tulajdonképpen teljessé vált, írják a kutatók.

Ennek ellenére a sokakhoz utat találó identitáspolitika széles körben használja a paraszti világ relikviáit, de ez ma már csak ünnepi, reprezentatív és fogyasztóorientált kultúrahasználat, amelynek az elmúlt paraszti hétköznapokhoz és a családi, közösségi szerveződésekhez semmi köze sincs.

Ez a folyamat egyébként Nyugat-Európában már korábban és gyorsabban lejátszódott. Ehhez képest a nálunk zajló lassabb paraszttalanítás előnye lehet, hogy kevésbé rombolja le a társadalomban a természethez, a fenntarthatósághoz és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodási képességet, és hatékonyabbá teszi az egyéneket, családokat és helyi közösségeket abban a tekintetben, hogy alkalmazkodjanak a küszöbön álló környezeti átalakuláshoz.

Ezzel együtt is, a társadalmi folyamatokban való tisztánlátás érdekében van értelme agrárérintettségről beszélni. Agrárérintettek azok, akiknek a felmenői még foglalkoztak földműveléssel. Ebből a táblázatból azonban láthatjuk, hogy 2021-re már ilyen emberből is nagyon kevés maradt Magyarországon.

Akik ma erősen agrárérintettek, azok a nagy területen gazdálkodó gazdák, akik közül sokan polgárosodottak. A többiek mezőgazdasági munkások, és rájuk ez nem igaz, ők messze vannak a polgárosodás lehetőségétől.

Kimutatható azonban egy olyan tendencia is az agrárérintettek körében, hogy a gazdálkodásban egyre inkább megjelenik a környezeti szempont mint motiváció, azaz az agrárérintettséghez kapcsolódó attitűdök is változóban vannak.

Dolgoznak, mégis szegények