Hogyan neveljünk demokráciára?

Azok, akik olvastak már demokráciaelméleti irodalmat, tudják, azon belül fontos részt képez a demokráciára nevelés. Ez a szóösszetétel azt jelenti, hogy az állampolgárok nem feltétlen születnek demokratáknak; őket tehát részben az iskolarendszer, részben azon kívüli tényezők által tréningelni kell, rá kell szocializálni a demokráciára. Amilyen nyilvánvalónak tűnik ez az igazság, olyan meglepő, hogy mégsem mindig és mindenütt egyformán érvényesül. A fejlett Nyugat-Európában például régóta polgárjogot nyert a demokratikus állampolgári nevelés, Kelet-Közép-Európában, azon belül főként nálunk viszont azt látjuk, hogy a demokráciára neveléssel kapcsolatban – szinte a rendszerváltástól kezdődően – fenntartások vannak. Azt látjuk ugyanis, hogy az átmenet kezdetétől van egy masszív, döntően baloldali és liberális gondolkodás, amely ezt következetesen elutasítja. Teszi ezt úgy, hogy ez a tábor nyugatosnak, sőt egyedül nyugatosnak gondolja magát. Ez minimum ellentmondás.

Mindazonáltal a magyar politikai közéletben létezik egy a nyugatoshoz hasonló, de azzal számos ponton nem érintkező felfogás is, amelyet döntően a Fidesz képvisel. Ennek a tábornak a szótárában ott van az állampolgári nevelés, de nem teljesen úgy, ahogy a nyugati szótárban. Itt ugyanis inkább „demokráciánkra” nevelésről beszélhetünk, azaz arról, hogyan lehet a Fidesz világképének megfelelő jó demokráciát és ahhoz jól kapcsolódó állampolgárokat teremteni.

Ebben az írásban először azzal foglalkozom, mit jelent a demokráciára nevelés a tradicionális demokráciákban. Másodszor azzal, hogy mit jelentett (vagy éppen nem jelentett) a demokráciára nevelés, amikor Magyarországon meg akartuk honosítani a demokráciát. Harmadszor pedig azzal, hogy Magyarországon szinte egyedüliként a Fidesz hogyan értelmezi és formálja a saját képére ezt a fogalmat. De az írás célja nem csak az, hogy e három vetületben tételeket fogalmazzon meg. Hanem az is, hogy a témát még a legitimitás kérdésével is összekapcsolja.

Demokráciára nevelés mint hagyomány Nyugat-Európában

Nincs hálásabb téma, mint arról beszélni, hogy milyen mintát jelent számunkra Nyugat-Európa. Viszont nincs kontraproduktívabb téma, mint úgy beszélni a Nyugatról, hogy abból kiragadunk bizonyos részelemeket, míg másokat mellőzünk. Attól tartok, hogy a nyugati minta elemzésekor mindig túlsúlyba kerül annak intézményi oldala, és alulértékelődik az állampolgári dimenziója. Márpedig a kettő együtt teszi ki a minta komplexitását.

Az állampolgári dimenzió elhanyagolása már csak azért is meglepő, mert ha megnézzük a nyugati fejlődésről szóló magyar és nem magyar nyelvű irodalmat, abban mindig erősen kidomborítják a Nyugat alulról történő megalapozásának fontosságát. Norbert Elias, a kiváló történeti szociológus arról ír A civilizáció folyamata című könyvében, hogy ebben a fejlődésben a „fent” és a „lent” megtanult ugyanazokban az értékekben hinni, ami nyilván nem a véletlen műve, hanem abból fakad, hogy „fentről” lecsorogtak ezek az értékek. Ami egyszerre jelentheti azt, hogy a „lent” magába szívta ezeket az értékeket, de azt is, hogy a lentet fentről megtanították erre, sőt azt is, hogy a lent „visszatanított”. De Szűcs Jenő történész is részletesen bemutatja a Vázlat Európa három történelmi régiójáról című híres esszéjáben, hogy a Nyugat alulról vált teherbíróvá, és az alsó társadalmi szint változásai hozták létre a nagy változásokat. Ha a Nyugat történelme korábbi szakaszaiban nem is ismerte az állampolgári/demokráciára nevelés fogalmát, ösztönösen tudta: ahhoz, hogy a rendszer kielégítően működjön, szüksége van az állampolgárok felől érkező visszajelzésekre, illetve arra, hogy az állampolgárok sok-sok eljáráson és mechanizmuson keresztül hozzá legyenek kapcsolva a politikai rendszer egészéhez.

Ugyanez a történelmi örökség aztán áttevődik a demokrácia felé fejlődő Nyugat folyamataiba. Igazából a 17. század végétől válik Anglia mintává, hogy aztán a 18. század végétől ezt fejlődést, ha részben más formában és jelleggel is, kiegészítse az Egyesült Államok és Franciaország. E három ország lesz igazából a többi európai ország mintája. Ki a pártrendszerében, ki az emberi jogokban, ki a köztársasági államformában. De mindhárom együtt abban, hogy valamennyien a demokrácia felé haladnak, és ezen az úton fontosnak tekintik az állampolgárok bevonását, illetve számukra megfelelő társadalmi környezet biztosítását.

Vegyünk egy példát. Amikor a fejlett liberális államokban beköszöntött az ipari forradalom, ez szükségképpen maga után vonta az oktatási rendszer átalakítását. Két értelemben is. Egyrészt oly módon, hogy a képzésben előnyt kapjanak a kor gazdasági szempontjai, végső soron tehát az, hogy milyen típusú munkákhoz milyen emberekre lesz szükség. De arról is az oktatási rendszernek kellett gondoskodnia, hogy az ipari forradalom idején erősődő nemzeti aspirációk is megjelenjenek az oktatás-nevelés szintjén. Az oktatási rendszer tehát valamiféle eszményi állampolgárból indult ki, amihez persze a felvilágosodás jó alapot szolgáltatott, hiszen az ideális állampolgár nem csak jó munkaerő, de művelt ember is volt. Mindenesetre a liberalizmus felől a demokrácia felé tartó fejlett országokban megfogalmazódott az igény, hogy az oktatás-nevelés szinkronban legyen a makropolitikával és a makrogazdasággal.

Az persze egy másik kérdés, hogy a „hosszú 19. század” során a reálpolitikai folyamatok miképpen alakultak, és az állampolgári nevelésnek az ipari forradalom korában kialakuló korai metódusai milyen ellentmondásokat hagytak maguk után. Anélkül, hogy ezek részletezésébe belemennénk, annyit megállapíthatunk, hogy az állampolgárok egy jelentős része nem, vagy a tervezettek szerint részesült az anyagi és szellemi javakban, és nem kis részben ezek eredményeképpen is fordult ki a világ a sarkaiból és jöttek létre az első világháború utáni diktatúrák.

Ezeket most nem önmagukban, hanem a létező demokráciákra gyakorolt hatásuk szempontjából említem meg. Ez a hatás pedig nem más, mint a demokráciák önvédelme. A két háború között alakul ki az Egyesült Államokban a demokráciák oktatáson keresztüli önvédelme. Az a gondolat tehát, hogy a demokráciák sérülékeny rendszerek, és a sérülékenység ellenében folyamatosan résen kell lenniük. Ami az állampolgárok szintjén azt jelenti, hogy folyamatosan képezni kell őket, és fel kell készíteni az embereket, hogyan legyenek képesek kivédeni a nem kívánatos, a diktatúrák felől érkező hatásokat. Amikor John Dewey megírja Democracy and Education című könyvét, már messze nem egy magánvéleményt fejt ki, hanem egy általános felfogást: a demokráciákat nem csupán az intézményes rendjük óvhatja meg más rendszerekkel szemben, hanem az állampolgárok „jólneveltsége” is. Az tehát, hogy az állampolgárok ezerféle ellenálló képességre tegyenek szert, tisztában legyenek jogaikkal, és azokat merjék is gyakorolni.

Ha nincsenek ezek a diktatúrák, nagy valószínűséggel az állampolgári nevelés mechanizmusa sem léphetett volna magasabb fokozatba. Merthogy a két háború közötti amerikai demokráciában nemcsak azt tanulják meg, hogy belpolitikailag hogyan lehet védekezni a nem kívánatos „diktatúra-hatásokkal” szemben, hanem azt is, hogy a belpolitikában kikristályosuló értékeket, a demokrácia tettre készségét hogyan lehet külpolitikailag demonstrálni.

De ez a terjesztés döntően a második világháború után következett csak be. 1939-45 egyik legnagyobb tanulsága, hogy a demokrácia csak akkor lesz szilárd és életképes, ha nagyon erős egyéni-társadalmi motivációk is vannak a demokratikus értékek elterjesztésére olyan helyeken is, ahol ez az érték korábban csak gyenge hatásfokkal volt jelen. Ily módon kell értékelnünk a Németországgal kapcsolatos amerikai demokrácia-terjesztést 1945 után. E politikának általában csak a gazdasági aspektusaira (Marshall-terv) szokás koncentrálni, holott e projekt legalább ilyen fontos része volt a német társadalom átnevelése is.

Ezáltal pedig megtörténtek az első lépések a – nevezzük így – univerzalisztikus megoldások felé. Amerika egyértelműen a nyugati világ első számú hatalmává vált, és az Amerikában kikísérletezett demokráciaépítési metódusok ettől kezdve a mintakövető országok számára is iránymutatókká váltak. Joggal írhatja a korszakot vizsgáló kutató, Brian Puaca Learning Democracy: Education Reform in West Germany, 1945-1965 című könyvében, hogy körülbelül húsz évre volt szükség a német társadalom demokratizálásához, és az akkori NSZK az 1960-as évek elejére csatlakozhatott a fejlett nyugati demokráciák közé.

Demokráciára nem nevelés: a korlátozott demokratizálódás magyar példája