Hamarosan eltűnhet a föld színéről a 2019-ben, 102 évesen elhunyt világhírű építész, I.M. Pei ikonikus épülete. A Dallas City Hall, azaz a városháza a brutalizmus iskolapéldája, de ez a politikai elittel összefonódó fejlesztőt nem hatja meg. Arénát és kaszinót akar a helyébe építeni Miriam Adelson Las Vegas-i kaszinótulajdonos, Donald Trump támogatója és texasi republikánus politikusok finanszírozója, aki egyebek között a Dallas Mavericks kosárlabdacsapat többségi tulajdonosa a vejével közösen, de médiaérdekeltségei is vannak: az Israel Hayom és a Las Vegas Review-Journal című lapok kiadója.

November közepén a dallasi városi tanács 15 tagja mindössze három ellenszavazattal jóváhagyott egy, a híres dallasi városháza privatizációjára irányuló előterjesztést. Közintézményről és közterületről van szó, a tanács tagjai is a szóban forgó épületben dolgoznak. A Pei tervezte épület 1978-ban készült el, az előtte lévő téren Henry Moore biomorf szobrai kaptak helyet. A városvezetés azonban, úgy tűnik, lemond mindezekről, pedig a rohamosan fejlődő könyék, a Dallas-Fort Worth Metroplex szomszédságában már áll egy stadion, alig három kilométerre található az American Airlines Center aréna, amely 2001-ben nyílt meg, de az Adelson család cége, a Las Vegas Sands Corporation Irvingben is stadiont tervez.

Pei épülete a brutalizmus különösen érdekes példája, nem véletlenül került be két Robotzsaru-filmbe is. Fordított piramis, amely a falak dőlésszöge következtében a térre is hűsítő árnyékot vet. Eleve közszolgálati funkciókra készült a ház, és egyike annak az öt épületnek, amely Pei nevéhez fűződik Dallasban. A párizsi Louvre üvegpiramisát megalkotó Pei tervezte Dallasban többek között a Morton H. Meyerson Symphony Centert (1989) is, amely szintén egyfajta piramis, valamint a belvárosi Energy Plaza (1983) lakótornyait, amelyek alaprajza megint csak háromszögeket kombinál.

A dallasi városháza annak a városi törekvésnek a nyomán épült fel, amely politikai és kulturális értelemben is újra akarta pozicionálni Dallast, a várost, ahol John F. Kennedyt meggyilkolták, és amelyet ezt követően sokan „a gyűlölet városaként” (City of Hate) emlegettek. Progresszív, jövőbe tekintő, nyitott, fejlesztő városként fogalmazták meg Dallast, és a városháza épp ennek a koncepciónak az egyik megtestesülése volt. A jelenlegi vezetés szerint az épület nincs jó állapotban, felújítása 150 és 350 millió dollár közötti összegbe kerülne, míg egy új városháza építése körülbelül 1 milliárd dollár lenne.

A brutális beton reneszánszát éli

A városlakók egy része mindenesetre tiltakozik, nem szeretnék, hogy eltűnjön a fordított piramis, petíciót indítottak, tüntetést szerveztek a most újra divatba jövő brutalizmus emblematikus alkotása érdekében. A 20. század közepén indult és a hetvenes években csúcsra ért stílus és esztétika nevében épült funkcionalista betontömböket jó ideig ridegnek és barátságtalannak láttuk, de most kifejezett reneszánszukat élik.

A korábban jobbára csak elszánt és akár az extremitásokra is fogékony modernizmus-hívők által kultivált brutalizmus egyenesen trendi. Ismét fontossá vált Le Corbusier, I.M. Pei vagy Breuer Marcell életműve – igaz, a kultuszuk sosem tűnt el, legfeljebb halványult. Adrian Brodyval a főszerepben 2024-ben Oscar-díjat kapott A brutalista című film, amely épp egy fiktív magyar származású építészről, Tóth Lászlóról szól. Ami pedig Európát illeti, egy sokáig reménytelennek gondolt, lebontásra ítélt lakóépület-komplexumból, a kelet-londoni Robin Hood Gardensből egy egész szeletet vásárolt meg a Victoria and Albert Museum, és nemrég bejelentették, hogy a sok vitát kiváltó londoni Barbican Centre-t hamarosan elkezdik felújítani. De jön föl a szocialista modernizmus, a kommunizmus épített örökségének ez az aspektusa is, ritkaságokat dokumentáló blogok és Facebook-csoportok után könyvek, fotóalbumok jelennek meg az egykori keleti blokk országainak beton és fém konstrukcióiról, és éppenséggel Budapesten is leletmentés zajlik a korszak építészetéből.

Eddig több mint ötezren írták alá a dallasi polgárok petícióját, amely azt követeli, a városvezetés állítsa le a bontás előkészítését, vonja be a város nyilvánosságát a ház jövőjéről szóló vitákba, és szakemberekkel készíttessen tanulmányt az épületről és a fejlesztési lehetőségekről.

Sokak szerint az épület az amerikai kapitalizmus 1945 és 1980 közötti szakaszának lenyomata, amikor az állami szerepvállalás, a „köz” infrastruktúrája és a közjó fontosabb volt, mint előtte és azt követően. A Hypeallergic arra is emlékeztet, hogy például a republikánus Dwight Eisenhower elnöksége idején a legjobban keresők a jövedelmük nagyobbik részét fizették be az államnak, ami igen messze áll a mai helyzettől: a jegybank szerepét betöltő Federal Reserve szerint az Egyesült Államok lakosságának legfelső 1 százaléka 51,8 billió dollárt birtokol, míg az alsó 50 százalék összesen körülbelül 4,2 billiót.

Hiába divat, mehet a levesbe?

A brutalizmusba ezek szerint beleláthatjuk akár egy másfajta közpolitika és jövedelemelosztás képét, jövővízióit is, ehhez képest egy aréna-kaszinó komplexum merőben eltérő társadalomfelfogásról tanúskodik. Nem ez az egyetlen brutalista épület, illetve középület, amelyről lemondtak az Egyesült Államokban. Az amerikai kultúrában eleve más a viszony az épített örökséghez, mint Európában, de nem csupán erről van szó. A kétezres években több olyan épületet is lebontottak, amely ezt az irányzatot reprezentálja – és meglehet, némelyiket már bánják.

Az American Press Institute (API) 1946-ban alapított szervezet, amely abból a célból jött létre, hogy fejlessze, képezze és részben képviselje a hírmédiában dolgozó újságírókat. Huszonhét lap vett részt az alapításában, és egy ideig a Columbia Egyetem újságíró iskolájával együttműködésben fejtette ki tevékenységét. 1974-ben költözött be a magyar Breuer Marcell tervezte székházába Virginia állam Reston nevű településén. 2012-ben átalakult a szervezet, az épületet eladták, és 2016-ban, a helyiek, illetve ismert építészek tiltakozásai ellenére az új tulajdonos lebontatta, hogy lakóingatlanok létesüljenek a helyén.

Az építészek arra hívták fel a figyelmet, hogy a ház, annak ellenére, hogy hard edge brutalista konstrukció, harmonikusan illett a környezetébe, elegánsan használta a természetes fényt a belső tereiben, és egy olyan tervező nevéhez fűződik, aki egyenesen a Bauhaus iskola gondolkodásmódját hozta át az amerikai kultúrába. Az 1902-ben, Pécsen született Breuer tervezte egyebek között a New York-i Whitney Museum of American Art (1966) épületét is – ez talán a legismertebb háza –, amelyet a Whitney elköltözése után egy másik múzeum, a Metropolitan kezdett használni, majd 2023-ban a Sotheby's aukciós ház vette meg, hogy ide költöztesse New York-i székhelyét, és idén novemberben nyitotta meg a felújított épületet.

Jegyezzük meg, hogy 2022-ben lebontottak egy másik igen fontos Breuer-épületet, a Geller House-t, amely a brutalizmusnál jóval légiesebb, lazább karaktert mutatott, és a tervező első épülete volt az Egyesült Államokban. Azon kívül, hogy 1946-ban ez indította be tengerentúli karrierjét, a családiház-építészet új irányaira is példát szolgáltatott. A Bertram és Phyllis Geller megbízására készült ház az első „binukleáris” családi ház volt, amely térszervezésében elkülöníti a nappali és éjszakai helyiségeket – ez a szemlélet aztán el is terjedt Amerika modern családiház-építési megoldásaiban. A helyén teniszpálya létesült.

A baltmore-i Morris A. Mechanic Theatre már kevésbé úttörő jellegű ház volt, inkább „csak” izgalmas, és nem is álltak ki érte annyian. 1964-ben készült el és 2014-ig állt, a funckionalista expresszionizmus tanulságos példája volt. Tulajdonosa, építtetője Morris A. Mechanic volt, aki számos színházépületet működtetett a városban, ezeket egy kivétellel már lebontották. A színházat a Virtualtourist.com 2009-ben a világ tíz legrondább épületét felsoroló toplista élére tette, tulajdonképpen érthető, hogy miért – ugyanakkor maga a lista és a „ronda”, mint fogalom is megkérdőjelezhető, hiszen például a második ebben a sorban a prágai Žižkov híres tévétornya, a negyedik pedig a párizsi Pompidou Központ, ezek pedig inkább érdekesek, mintsem rondák (a Pompidou kifejezetten újító volt az építése idején, a felújítása pedig éppen most zajlik). A baltimore-i színházat John M. Johansen tervezte, és inkább bátornak nevezhető a maga nyers beton tömbjeivel, amelyeket azonban izgalmasan, majdhogynem zeneien mozgatott meg a koncepció. Azonban túl sok lehetett a kompromisszum az utcaszint számos különféle bérlője és a színházi funkciók miatt, és talán ez az oka annak, hogy a ház a kevésbé sikerültek közé tartozik.

Araldo Cossuta 1971-es templomépülete Washingtonban már tankönyvi értelemben brutalista. Nem is maradt fenn. A Washington várostervezéséért felelős szakember, Harriett Tregoning rosszul sikerült kísérletnek nevezte az épületet, mások bunkerként emlegették, pedig másképp is lehetett volna tekinteni erre a házra. Nem a keresztény templomokkal kapcsolatos konvencióknak akar megfelelni, hanem valami egyébnek: Cossuta az I.M Pei építésziroda berkein belül tervezte, és az enigmatikus, homokszínű tömb mintha valamiképp a hit erejét és egyben talányát is megfogalmazná – legalábbis a kívülálló számára. Azt nem tudjuk, hogy megrendelői, a nagyon is ellentmondásos megítélésű Christian Science felekezet tagjai miként tekintettek rá, de hosszú ideig a spirituális gyógyítást képviselő egyháznak is megfelelt. 2014-ben bontották le a templomot, amely nemcsak a brutalizmus, de a modernista templomépítészet egyik fontos példája is volt. Helyén ma irodaépület áll.

A Prentice női kórház 1975-ben elkészült épülete Chicagóban olyan, mintha a jövőből érkezett lények tették volna le. Innovatív, szellemes, miközben teljes mértékben egy kórház funkcióiból indul ki. A kilencemeletes beton torony egy ötemeletes, téglalap alakú alapzatra épült. Tornya lóhere alakú, benne egy központi állomással, ahonnan sugárirányban közelíthetők meg az egyes kórházi részlegek és betegszobák. Logikus és gyakorlatias elrendezés egy futurisztikus konstrukcióban, amely ovális ablakaival a brutalizmus tömbszerűségét is igyekszik némiképp oldani. 2013-as bontását hosszas vita előzte meg, közben pedig felépült egy új kórház is, amely átvette a szerepét, szép, nagy, csupa üveg épület, pont olyan, amilyeneket a kétezres években fel szoktak húzni.

Azok a prominens építészek, akik kiálltak a Bertrand Goldberg & Associates építésziroda által tervezett eredeti épület mellett, azt hangsúlyozták, hogy Chicagót úgy ismerik a világban, mint a friss, merész, modernista építészet egyik meghatározó városát, nem kéne hát veszni hagyni ezt az ikonikus épületet.

Ez az építésziroda jegyzi egyébként a valóban Chicago egyik emblémájává vált Marina City (1963-68) ikertornyait is, amelyek nagyvonalú könnyedségükkel már messze nem a brutalizmus jegyeit hordozzák. Talán ezért is állnak még mindig.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Tűnnek el a hetvenes évek épületei, pedig csak most kezdjük megszeretni őket

Nagy Gergely tudomány 2024. június 20.

Néhány emblematikus épület eltűnése kezdte felrázni a közvéleményt: a 70-es évek épített örökségével kezdeni kellene valamit. Miközben a kor megítélésében a nosztalgia és a borzongás egyaránt jelen van, az építészete lassan divatba jön. De mit szeretünk rajta?

Az AfD kijelentette, hogy a Bauhaus a modernizmus „rossz útját” képviseli

Nagy Gergely társadalom 2024. október 31.

A Bauhaus iskola alapításának közelgő 100. évfordulója előtt a szélsőjobbos AfD elérkezettnek látta az időt az „aberrált modernitás" emlegetésére.

Miért undorodnak a magyarok a modern építészettől?

Városi szövettan podcast 2021. szeptember 28.

Hogyan éljük meg a tereket? Mitől függ, hogy valamit kicsinek vagy nagynak, tágasnak vagy szűknek élünk meg? Miért vetítjük rá a XX. század traumáit a kor építészetére? Városi témákkal foglalkozó podcastsorozatunkban Somogyi Krisztina építészetkritikussal, vizuáliskörnyezet-kutatóval beszélget Édes Balázs urbanista.