Putyin a győzelem napjával megmutatta, hogyan kell egy nemzeti ünnepet a propaganda szolgálatába állítani

Míg Európa nyugati felén – mind Londonban, mind Párizsban – május 8-án látványos ünnepségek keretében emlékeztek meg a náci Németország legyőzéséről, majd egy nappal később ugyanezt tették Moszkvában is, addig nálunk nem történt semmi efféle. Úgy teszünk, mintha a szövetséges hatalmak nácizmus felett aratott győzelme nem lenne elég ok az ünneplésre. Pedig e győzelem nélkül Európa sorsa egészen másképp alakult volna. A megemlékezések hangsúlyai Európa nyugati és keleti felében persze nem ugyanazok, ami nem különösebben meglepő, ám az igen, ahogy folyamatosan változik a győzelem napjának jelentősége és jelentése annak szovjet, majd orosz változatában.

Az első győzelemnapi ünnepséget Moszkvában 1945. május 9-én tartották. Akkor nem volt díszszemle, helyette tűzijátékkal ünnepelték a háború végét. Azt a gyakran hivatkozott díszszemlét, amelynek végén a hadizsákmányként megszerzett német zászlókat és jelképeket a felvonuló szovjet katonák a földre vetették, csak hetekkel később, június 24-én tartották meg. A háború végén a szovjet társadalom joggal gondolhatta, hogy erre a hatalmas áldozatokat követelő háborúra a legnagyobb áldozatot hozó Szovjetunióban évről évre méltó módon fognak megemlékezni és a győzelem napja egyike lesz a legfontosabb szovjet ünnepeknek. De nem ez történt.

1945 és 1947 között május 9-e még munkaszüneti nap volt, de ezt követően egészen 1965-ig ez a nap is munkanapnak számított. A szovjet hatalom nemcsak a sztálini, de a hruscsovi években is tartózkodott attól, hogy kitüntetett jelentőséget tulajdonítson a győzelemnapi megemlékezéseknek. Ebben valószínűleg közrejátszhatott, hogy ott kísértett az a hatalmas emberi és anyagi áldozat, amit a szovjet társadalom a győzelemért hozott, és amiért a felelősséget részben – és persze kimondatlanul – az ország politikai vezetése is érezhetett. Nehéz ugyanakkor eldönteni, hogy a sztálini politikusi gárda mennyire volt tisztában az elszenvedett veszteségek tényleges méreteivel, de azt azért sejthették, hogy ennek a háborúnak az ára nagyságrendekkel múlta felül az első világháborúét. Sztálin, amikor a háború után először nyilatkozott az elesettek és a megszállás körülményei között idő előtt meghaltak számáról, csak hétmillió katona és civil elvesztéséről beszélt. Lehet, hogy maga sem volt tisztában a tényleges veszteségekkel – amit a nyolcvanas évek derekától már közel 27 millióra becsülnek –, de ha tudta is volna a teljes igazságot, a kibontakozó hidegháború körülményei között azt aligha árulta volna el.

A tényleges veszteségek közzététele a Szovjetuniót gyengének tüntette volna fel, amit nem engedhettek meg maguknak. Sztálin azt sem akarta, hogy a szovjet társadalom szembesüljön a veszteségek valódi méreteivel – már ha tisztában volt azzal –, mert abban olyan politikai kockázatot látott, ami a rendszer stabilitására jelentett volna veszélyt. Valószínűleg ez lehetett az oka annak is, hogy amíg Sztálin élt, nem jelenhettek meg háborús visszaemlékezések. Sem sorkatonák, sem tisztek, sem tábornokok nem közölhették háborúval kapcsolatos emlékeiket. Azok publikálása csak Hruscsov idején kezdődhetett el. És Hruscsov lesz az is, aki elődjénél jóval bátrabban mer szembenézni a háború következményeivel. Ő mondja ki először, hogy a nehezen kivívott győzelem nem hét, hanem húszmillió szovjet ember életét követelte.

Annak ellenére, hogy a XX. kongresszust követően a szovjet társadalom már sokkal többet tudott a háborúról, mint amit Sztálin halála előtt tudhatott, a szovjet vezetés továbbra sem érezte elérkezettnek az időt arra, hogy teljes értékű ünnepnappá tegye május 9-ét. Erre egészen 1965-ig kellett várni – a háború befejezésének 20. évfordulóján vált ismét munkaszüneti nappá május 9-e. Ezen a napon újra díszszemlét is tartottak a Vörös téren. A korai Brezsnyev-korszaknak ezek a döntései kezdték a győzelem napjának jelentőségét közelíteni az addigi elsőszámú ünnepnaphoz, november 7-éhez. 1965 előtt csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezve tartottak minden évben díszszemlét, május 9-e ezt továbbra sem érdemelte ki. Ismét húsz évet kellett várni arra, hogy 1985-ben – immár Gorbacsov idején – újra díszszemlét tartsanak a győzelem napján Moszkvában.

Brezsnyev azonban nemcsak a fent említett rendelkezéseivel adott nagyobb súlyt és jelentőséget a második világháborús győzelem emléknapjának, de azzal is, hogy a Kreml közvetlen közelében, a Sándor-kertben egy új és a későbbiekben egyre fontosabbá váló emlékhelyet alakíttatott ki, az Ismeretlen Katona sírját az örökmécsessel. Ki gondolná, hogy ezt a fontos emlékhelyet csak 1967-ben hozták létre? Mindez arra vallott, hogy Brezsnyev - szemben elődeivel - már nem tartott a világháború emlékétől. Épp ellenkezőleg, elkezdett a háborúban aratott győzelemnek egyre nagyobb szerepet szánni a rendszer legitimálásában. Ez a hatvanas évek közepén elinduló fordulat a hetvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban készültek el azok a nagyszabású, több hadosztályt megmozgató filmek, amelyek már nem a háború emberi drámáját és megpróbáltatásait mutatták meg, mint ahogyan az olvadás időszakának filmjei tették, hanem a szovjet állam és hadsereg mindent leküzdeni képes erejét. Ezekben az években alakul ki a háborús győzelem brezsnyevi kultusza. A rendszernek erre egyre nagyobb szüksége volt, mert már képtelenné vált a szovjet társadalom életminőségének korábban megtapasztalt látványos javítására. Mindez egyenes következménye volt annak, hogy a gazdaság növekedésének gyorsuló dinamikája a hetvenes évek közepén megtört, ezért a jóléti legitimációt valamivel pótolni kellett. Erre szolgált a második világháborús győzelem emléke. Visszatekintve – bármennyire meglepőnek tűnhet is ez – a háború emlékének politikai célú kihasználása annak brezsnyevi változatában jóval visszafogottabb volt, mint amivé Putyin késői elnökségének idején vált.

Brezsnyevvel ugyan elkezdődött a győzelemnapi ünnep felértékelődése, de az soha nem jutott el odáig, hogy leváltsa a szovjet ünnepek hierarchiájának élén álló november 7-ét. 1991 végén, a Szovjetunió ekkor bekövetkező felbomlásával azonban új helyzet állt elő. Nemcsak a szovjet államkeret tűnt el, de a szovjet típusú társadalmi berendezkedés is, együtt annak addigi legfontosabb ünnepével. Ennek ellenére november 7-e helyét a győzelem ünnepe nem vette át azonnal. A jelcini évek transzformációs nehézségei elvonták az új politikai elit figyelmét attól, hogy az ünnepekkel foglalkozzon – sokkal súlyosabb feladatok álltak előttük. 1995-ben azonban, a háború befejezésének 50. évfordulóján – minden politikai probléma ellenére – ismét katonai parádét tartottak, de nem a Vörös téren. Ezúttal a díszszemlét, vagyis a katonák és a haditechnika felvonulását másutt, a városközponttól távolabb eső helyszínen (Poklonnaja Gora) szervezték meg. Ezekben a jelcini években is rendszeresen megünnepelték a győzelem napját, de továbbra sem tartották szükségesnek, hogy évente díszszemlét tartsanak, megelégedtek azzal, hogy civilek, köztük veteránok vonulnak fel a Vörös téren.

Ez a helyzet változott meg Putyin színrelépésével – igaz, nem azonnal. Az új elnöknek első ciklusa idején kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a győzelemnapi ünnepségekkel foglalkozzon. De változott a helyzet, és vele változtak a politikai szükségletek. Putyinnak sikerült már az első elnöksége idején széles körben népszerűvé válnia annak köszönhetően, hogy az orosz gazdaság – nem kis részben a globális energia-konjunktúra Oroszország számára kedvező változásai miatt – újra növekedési pályára állt, ami lehetőséget adott a lakosság reáljövedelmének jelentős növelésére. Ezekben az években ugyan megszülettek a putyini stabilizáció első politikai, gazdasági és szociális sikerei, de a rendszer legitimációjából hiányzott egy fontos elem, az érzelmi komponens. Ezt az űrt töltik majd ki a második világháború emlékezetének kultuszával.