A hét végén olyan futballklubhoz került az angol FA kupa, amely 119 éves története alatt semmi ilyesmit nem nyert még, 25 éve a megszűnés szélére került, majd 15 éve megint, aztán 10 éves Premier League (PL) tagsága alatt komoly bevételei ellenére sem volt képes tudatos, hosszú távú építkezésre, és az idei szezonját is baljós jelek sokaságával kezdte. A csapat mindezek ellenére hihetetlenül fontos a drukkereinek, Dél-London, ezen belül is Croydon lakóinak, egy gyakran zűrös, jobbára alsó középosztálybeliek lakta, etnikailag sokszínű városrész identitásának alapvető része. Utánpótlása emellett otthont teremtett jó néhány utcagyereknek, akik akkor sem felejtették el, hogy mit adott a klub és a városrész, amikor sztárok lettek.

Sokszor leírja a brit sportsajtó, hogy az ütött-kopott Selhurst Park a legjobb atmoszférájú stadion az egész ligában, és a Crystal Palace-nak van a legjobb szurkolótábora. Jelenlévők szerint az 1989-es, Liverpool elleni 9-0-ás, megsemmisítő vereségük alkalmával az Anfielden a piros-kék tábor egy másodpercre sem hagyta abba az éneklést, és hangosabb volt, mint a Kop, a liverpooli szurkolók leghíresebb szektora. A Manchester City elleni szombati döntőn is végig lüktetett az az elszánt és szűnni nem akaró zaj, amit rendeztek.

A dél-londoni drukkerek már akkor ünnepeltek, amikor még el sem kezdődött a döntő a Wembley-ben, hiszen számukra az is diadal, hogy ott lehettek. Ebben az évadban a Palace 1992-93 óta a legrosszabb szezonkezdetét produkálta, kilenc mérkőzésig képtelen volt nyerni, és annak ellenére, hogy az osztrák edző, Oliver Glasner rendkívül népszerű a szurkolók körében, a többség már a kiesés elleni harccal kalkulált. Rollercoaster – vonták meg a vállukat idén is a drukkerek, utalva arra, hogy ez a csapat rendre a lent és még lentebb között mozgott, és egy 12-14. helynek már úgy kell örülni, mintha BL-győzelem volna.

Dél-Londonban megbecsülik a tisztes középszert is, hiszen sokan emlékeznek még arra, amikor a Palace 2001-ben épphogy bent maradt a másodosztályban, a Stockport ellen, Dougie Freedman utolsó perces góljával. Amelyet egyébként – és ezt még a legvérmesebbek sem tagadják – Neil Ruddock, a böhöm nagy középhátvéd kezezése előzött meg. Ruddock emlékezetes figurája volt azoknak az éveknek; mezére a név helyén eleve az volt írva, hogy Razor, vagyis borotva, hisz valóban kegyetlenül takarított a rábízott területen. A szabályok szerint becenévvel a hátán talán nem is szerepelhetett volna, de ez volt a legkevesebb: a Palace létezni is alig létezett, miután 1999-ben csődeljárás alá került. Ugyanis az akkori tulajdonos, Mark Goldberg, aki mindössze 23 millió fontért vette meg a tönk szélén álló klubot, mégsem volt képes biztosítani az anyagi fedezetet a napi működésre. Merthogy csak a klubot vette meg, a stadiont nem tudta: a Selhurst Park, amely ott állt egy rendkívül értékes londoni területen, ahová befektetőket, partnereket lehetett volna vonzani, maradt az előző tulajnál, Roan Noades-nál. Ő még 1986-ban szerezte meg, és úgy tűnt, hogy a csapatot is – amely egy darabig a Wimbledonnal közösen szerepelt itt – kitessékeli onnan. Simon Jordan, egy tősgyökeres dél-londoni kereskedő és jóképű celebszerűség érkezett akkor megmentőként. A mobiltelefonokkal üzletelő Jordan gyerekkora óta elszánt Palace-drukker volt, és tíz évre bérbe vette a stadiont Noades-tól.

Ebben az időszakban ismertem meg magam is klubot, teljesen véletlenül. 2000 decemberében Maros András író társaságában elkeveredtünk a Selhurst Parkba egy Palace-Wimbledon másodosztályú, alsóházi rangadóra (3-1), és mintha egy Mándy Iván-novellába csöppentünk volna. Kopott, sárga padokon ültünk a hidegben, mellettünk egy ballonkabátos úr a könyvébe bújt, oda se nézett a meccsre, úgy kommentálta számunkra a történéseket. A beléptető rendszer (a brit stadionszisztémáról Deutsch Tamás ifjúsági- és sportminisztertől lehetett akkoriban sokat hallani) egy kedélyes bácsi volt, aki integetett, tessék csak befelé, srácok! Családias, békebeli és valahogy kelet-európai volt az egész, a félszegen imbolygó sas-kabalabábuval, akit úgy hívnak, hogy Pete, the Eagle, a köddel és a halovány lámpákkal, a Glad All Over című retro popnótával, amelyre ütemesen tapsoltak nagymamák és kisunokák. Nemcsak mi jelentünk meg Dél-Londonban, hanem kicsit később Király Gábor és Torghelle Sándor is, a Palace magyar különítménye – Király kitérdelt mackónadrágját Szombathelyen és Croydonban is emlegetik tehát – de most vissza a klubtörténethez!

A dörzsölt Jordan azt kezdte híresztelni, hogy megvette a stadiont, de ez sosem volt igaz, a tulajdonjog végig a Rock Group nevű ingatlancsoportnál maradt, és a Palace csak bérlő lehetett, egészen a Rock 2009-es csődjéig. Végül a klubot és a stadiont csak 2010-ben sikerült egy kézben tudni, csakhogy abban az évben előbb még csődeljárás indult, mert Jordan sem volt képes stabil üzleti alapokra helyezni a klubot. Tíz pontot vontak le a csapattól, kulcsjátékosokat kellett ismét eladni. Ekkor több vagyonos Palace-szurkoló állt össze egy konzorciumba CPFC 2010 néven, hogy megmentsék a klubot, és élükön a ma is igazgatóként működő Steve Parish-sel végül ők konszolidálták a helyzetet.

Mindez talán magyarázza, miért nem volt elég pénz és figyelem a tudatos csapatépítésre a Crystal Palace-nál. De az, hogy az elmúlt tíz év Premier League-tagsága alatt sem sikerült értelmezhető, hosszú távú stratégiát megvalósítani, már inkább a szakmai hiányosságok miatt lehetett. Ezalatt például a nagy rivális, a Brighton and Hove Albion markáns, jól azonosítható játékot, játékosokat és stílust épített fel magának, tudva, hogy kikkel és hogyan akar stabil PL-klub maradni. A Palace-nál ebben csak most történt fordulat, amely egyértelműen a 2024 februárjában érkező új szakvezető, Oliver Glasner nevéhez köthető.

A német edzők története különleges fejezet a PL-ben, de lehet, hogy az osztrákoknak is új fejezetet kell nyitni. Az Eintracht Frankfurttól érkezett észak-ausztriai Glasner kellett ahhoz, hogy valamiféle építkezés induljon meg Dél-Londonban. A klubnál hatalmas tisztelettel kezelt Roy Hodgson, akit sokszor hívtak, ha baj volt, előtte leginkább biztonsági játékra, a tutira tudta csak kondicionálni a csapatot, hogy legalább kiesés ne legyen a vége. Glasner azonban többet akart, ezért is szerződtették másfél éve. A klubelnök, a slim fitnél is soványabb, mindig vasalt és jól fésült, fáradhatatlanul robotoló Steve Parish azt mondta, hogy Glasner hozott valódi optimizmust a klubhoz. Egyszerűen azzal, hogy hitt a játékosaiban, és el tudta velük is hitetni, hogy elérhetnek valami rendkívülit. És valóban: 119 év alatt ez az első igazi trófea, így a klub, amely másodosztályú bajnoki címeken kívül nem nyert semmi egyebet, most mehet az európai porondra. Az optimizmus mellé kellett a Frankfurtot BL-csoportkörbe és német kupadöntőbe vezető osztrák edző poroszos rend- és rendszerteremtése, valamint egy ügyes skót, Dougie Freedman.

A klublegenda Palace-csatárról kiderült ugyanis, hogy remek érzéke van a tehetségek megtalálásához, sőt, a problémás tehetségek kezeléséhez is. A döntő egyetlen gólját Eberechi Eze szerezte, aki miután gyerekkorát utcai focival töltötte, ifiként megfordult mindenütt Londonban, az Arsenalnál, a Fulhamnél, a Milwallnál, de a QPR-nál mutatott először valamit, amire már érdemes volt figyelni. Freedman innen hozta el, és Eze a Sasoknál kapott szárnyakat. Lassan odaér Wilfried Zaha, az ösztönös cselgép mellé, aki az elmúlt évtized legnagyobb neve errefelé; ő négyévesen, bevándorló szüleivel került Croydonba, és ma óriás falfestmény örökíti meg a környéken. Bravúr lesz, ha Eze-t képes megtartani a klub. Michael Olise-t ugyebár nem sikerült, a francia csodagyerek épp most lett bajnok a Bayern Münchennel.

De mások is repülőrajtot vettek Glasner első szezonja alatt és után. A balhés kolumbiai fociultrából lett játékos, Daniel Munoz, a folyton Jézust emlegető, megszállott Maxence Lacroix vagy az a Tyrick Mitchell, akinek az apja állandóan börtönben volt, és akinek a Brent nevű szegény környékről a foci jelentett menekülőutat. Vagy a kezdetben csetlő-botló, ma kihagyhatatlan csatár Matéta, meg persze a hallgatag, finom zseni, Olise. A Palace-ból négyen is bekerültek az angol EB-keretbe: Eze, a védő Mark Guehi, a középpályás Adam Wharton és a kapus Dean Henderson. Mindegyikük ott volt a pályán szombaton: Henderson ziccereket és tizenegyest védve vált hőssé, Wharton pedig azért, mert sérülten is vállalta a játékot, és a Wembley-ből ment egyenesen a kórházba, akárcsak Guehi. Le is maradtak a meccset követő ünneplésről.

Ami a meccs utáni eseményeket illeti, Eze és a 35 éves klublegenda, Ward, aki idén már alig játszott, és elhagyja a klubot, felajánlották a prémiumukat, plusz egyéb pénzeiket a dél-londoni hajléktalanság kezelése érdekében dolgozó szervezeteknek, ketten együtt vagy 40 millió fontot. Rá is fér a környékre. A lakhatás komoly probléma errefelé: a kilakoltatások száma a legmagasabbak között van egész Londont tekintve, alig lehet lakáshoz jutni, és sokan élnek az utcán. A Palace pedig együttműködik több, a társadalmi krízisek megoldásán fáradozó szervezettel. Dél-London nagy része problémás vidék. 1981-ben New Cross környéke vonult be a brit intézményes rasszizmus sötét történetébe, miután a 16 éves Yvonne Ruddock születésnapi partiján kitört tűzben 13 fekete fiatal lelte halálát. A hatóságok és Margaret Thatcher kormánya nem sokat tettek azért, hogy kiderüljön, fatális baleset történt-e vagy szándékos gyújtogatás, és hogy felkutassák a felelősöket. Kemény összecsapások zajlottak ezután a rendőrség és a színesbőrű közösségek tagjai között. A tinédzserbandák, a késelések ugyanúgy a dél-londoni összképhez tartoznak, mint az egyébként hihetetlenül színes és jó hangulatú piacterek, a multietnikus, 25 százalékban feketék lakta környékek. Az összes bűneset mintegy negyede erőszakos, és közel 20 százaléka az antiszociális viselkedéshez köthető. 2023-ban a 15 éves Elianne Andamot szúrta le egy 17 éves fiú Croydonban, ami mélyen megrázta az egész közösséget.

A hatalmas érzelmek mérkőzése volt a szombati. A nézőtér harmincezer Palace-drukkere között ott ült két fiatalember is, Nathan és Dominic Wealleans. A szurkolók hatalmas drapériája, amelyet a meccs előtt emeltek a szektor fölé, őket ábrázolta gyerekként, amint az apjuk magához szorítja őket a 2011-es ligakupa negyeddöntője alatt, Darren Ambrose bombagóljánál. Az apa, Mark Wealleans nem érhette meg a szombati nagy napot; neki állítottak emléket a szurkolók, és az apáról fiúra szálló piros-kék történelemnek.

Egyáltalán nem udvariaskodás volt hát, amit Oliver Glasner a kupagyőzelem után nyilatkozott. Azt mondta, hogy szerinte nem az a legfontosabb, hogy ők itt most magasba emeltek egy trófeát. Sokkal inkább az, hogy örömet tudtak szerezni a klub szurkolóinak, visszaadtak valamit a városnegyed lakóinak, akik rengeteg problémával néznek szembe a mindennapokban. „Ez a legtöbb, amit sportolók elérhetnek” – zárta a pedáns és szerény osztrák.