Turistának álltunk Budapesten, és megnéztük, mit tud Magyarország legnagyobb zenélő szökőkútja

Szerda délután egy óra környékén vettük célba a Margit-szigetet, hogy megnézzük, a népszerű turistalátványosság, a zenélő szökőkút vajon milyen tömegeket vonz magához, egyáltalán mit játszik, és miért olyan érdekes, ahogy szökik és zenél. Szökni szökött, a fosszilis vaginaformájú szobor környékén őrült módon keringtek a bringóhintók, a biciklisek és az elektromos rolleresek, de zenének még nyoma sem volt – nem csoda, óránként csak egy koncertet ad a kút, az is csak négy számból áll.

A kínálat ráadásul óránként változik is, úgyhogy ha valaki a teljes repertoárt meg akarja hallgatni, annak elég sokat kell dekkolnia a jó hangulatú, de meglehetősen sivár téren. Perecárus van, de sehol egy kockás terítő egy jó zónapörkölttel és az asztalon gyöngyöző kristályvízzel, ami valamilyen oknál fogva most már (jó néhány éve) Örkény Rózsakiállítására fog emlékeztetni (persze azért, mert a kristályvizet összemostuk a kisregény rózsáival, utóbb pedig azzal az álommal, hogy lehet valahol enni valamit).

A Duna vize ugyan lecsorog Bécsből, a császárváros mégis messze van tőlünk, nemsokára majd a Radetzky-induló idézi föl csupán, de egy rendes bécsi parkban van legalább sörkert, ahol föl-alá sasszéznak a pincérek, tálcáikon a kriglikkel, és a nap bármely szakában kapható Wiener schnitzel. Itt nem ez a helyzet. A Margitsziget nem döntötte el, hogy az andalgóké, az üvöltve bringóhintózóké vagy a fitnessmániásoké akar lenni – mindenkinek szeretne adni valamit, és egy kicsit mindenkit kielégületlenül hagy. Persze a legszebb, ha valami csak úgy van, és nem akar semmit, mint itt a kút mellett a lenyűgöző platánsor – ezek a fák mindent túléltek, a jelenkort is túl fogják.

4,5 csillag

A mi szökőkutunk környékén enni nem lehet, legfeljebb perecet vagy jégkrémet (hogy mit neveznek itt perecnek és jégkrémnek, az egy másik cikk témája lehetne), a zenélő szökőkút viszont hétköznap délután is tömegeket vonzott – nem is csoda, hiszen a Google értékelése szerint 4,5 csillagot érő turistalátványosság. Jöttek általános iskolások, a Tripadvisor nyomán elektromos rollerrel begördülő családok, fáradtan bóklászó egyéni utazók, egyetemisták, akik csak zavartalanul szeretnének Mark Fishert olvasni valahol, Under Armour-melegítős kutyasétáltatók a Pozsonyi útról, kaporszakállú német metálhívők, akik némileg zavartan tekerik a bérbringát és nem merik élvezni a kora délutáni nosztalgia-egyveleget.

A helyzetet megnehezíti, hogy a szigeten (legalább) két kút van, a zenélő kút és a zenélő szökőkút, az pedig még inkább, hogy gyerekkori emlékeink alapján mindkét kút néma, de hát erről az egyszeri turisták nem tudhatnak. A Margit-sziget déli részén található szökőkút 1962 óta üzemelt, de 1999-re teljesen tönkrement, nem zenélt, nem is csinált semmit. A korai emlékeink ezekhez az időkhöz fűződhetnek, miközben szórakoztatónak találtuk a kacsákat-pávákat-libákat (ez utóbbiakat szigorúan állatkerti körülmények között, miután megkergettek a libalegelőn). Az úszó-világbajnokságra azonban feltámadt a szökőkút, sőt már előtte is üzemelt, most pedig már nemcsak klasszikus zenét, hanem gyerekdalokat és popslágereket is játszik. A gyerekblokkról lemaradtunk, de a másik kettőt volt szerencsénk végighallgatni. Igaz, óránként csak négy számot játszik, bár lehet, hogy ez már a megszorítások része, Budapest jelenlegi nehéz helyzetében ne is várjunk nyolc-tíz számos playlistekre.

Popzene? Milyen popzene?!

Egy óra előtt pár perccel találkoztunk a kút mellett, és csakhamar megállapítottuk, hogy a négy lejátszott számból egyet sem ismerünk fel – ez volt a könnyűzenei blokk, és egyúttal az is, ahol megállapodtunk abban, hogy visszafordíthatatlanul megöregedtünk.