Az aszály ma már nem rendkívüli esemény Magyarországon, hanem a klímaváltozásnak, a földrajzi adottságainknak és az elmúlt évszázadok sorozatosan elhibázott és elmaradt intézkedései miatt szinte minden évben borítékolható jelenség. 2022-ben rekordaszály volt, az idei év újabb csúccsal fenyeget, miközben a kormány idejétmúlt, látszatintézkedésnek tartott aszályvédelmi stratégiával, az öntözés erőltetésével próbálja felvenni a harcot a mezőgazdaságot megbénító szárazság ellen.

Magyarországon sokáig az 1952-es év tartotta a rekordot, amikor nyáron hat héten keresztül szinte egyáltalán nem esett az eső, és a teljes nyári csapadékmennyiség a sokéves átlag 10 százalékát sem érte el. Ekkor az ország legnagyobb részét kiszáradt legelők, elpusztult állatok, drasztikusan lecsökkent kukorica- és búzatermés jellemezte, és a gazdák, ahogy ma is, felülről várták a csodát – nemcsak az áhított esőfelhők, hanem a politikai vezetés irányából is.

1952 szeptemberében a Kossuth Rádióban adták le azt az északkelet-alföldi Hajdúnánáson készített riportot, amely így kezdődött:

„Tikkasztó, augusztus végi hőség, szárazság. Borbás János öreg juhász: – Eső kéne. – Hárman bólintottak. Délelőtt 11 körül gépkocsi tűnt fel a láthatáron. A vezető mellénk érve lefékezte a gyors járművet. – Szabadság! – köszönt. – Szabadság. – Borbás bácsi: Pestről? – Pestről. – Mi újság? – A gépkocsivezető újságot húzott ki a zsebéből. A Szabad Nép augusztus 21-i száma. Nagy betűk hirdették a nagy eseményt. A Szovjetunió fejlesztésére irányuló 5. ötéves terv irányelveinek tervezete. A pásztor nem értette az eseményt, csak amikor … mondta hangos szóval: – Tudja mit jelent ez, édesapám? Akkorát lép előre a világ, mint eddig talán soha. […] »Az 5 éves időszak alatt 30-35 %-kal növelni kell az öntözött földterületeket. A kolhozokban, szovhozokban 35 000 víztárolót kell építeni.« Aligha hibázhattunk volna rá még egy olyan bekezdésre, ami számunkra annyit mondott volna abban a pillanatban. Most láttuk meg azt, ami eddig is szemünk előtt volt. A tiszántúli főcsatornát vájó exkavátort. Hát igen, ennek a bátyjai változtatják meg a sivatagot. Úgy éreztük, alább hagyott a forróság. Mint távoli zeneszó, hozzánk jutott az exkavátor zaja.”

A kotrógéptől transzba eső pásztorok persze a propaganda szülöttei voltak, de riport jól mutatja, milyen irányba tartott a vízgazdálkodás az 1950-es években a keleti blokkban: csatornarendszerek épültek, és az öntözés tűnt az üdvözítő megoldásnak. A vonatkozó ötéves tervet a Népszava így ünnepelte 1952 augusztusában: „A szovjet nép a szabadság hazájában Sztálin elvtárs zseniális terveinek megvalósításával lépésről lépésre veti saját uralma alá a természetet s annak tényleges uraként halad előre a kommunizmus építésének útján.”

Sikerült elöntözni a világ negyedik legnagyobb tavát

A megalomán tervek részben az erős, még a természetet is legyőző Szovjetunió képének és Sztálin személyi kultuszának dagasztását szolgálták. Az egyes becslések szerint kétmillió halálos áldozattal járó 1946–47-es éhínség után igyekeztek nyugtatni a népet egy olyan vízióval, ahol a sivatagban is aranyló kalászok nőnek.

„A Kaspi-tenger és az Aral-tó, valamint azok a folyók, amelyeket öntözésre használnak fel, együttesen 5-6 millió négyzetkilométernyi vízfelületet alkotnak, amely nagyobb, mint fél Európa. Óriási mennyiségű lesz tehát az a víz, amely a folyókból és tengerekből az öntözőcsatornákon keresztül eljut a félsivatagok és aszály sújtotta vidékek talajához. Harmincnyolcmillió hektárnyi földön új növényi takaró keletkezik, az öntözés és az új növényzet az éghajlatot is befolyásolja majd. A nap energiája, amely ezen a vidéken haszon nélkül perzselte a kopár talajt, gazdag termést érlel az oázisokban” – írta a Népszava a nagyravágyó szovjet mintatervről. Azt ma már jól tudjuk, hogy mi lett az Aral-tóval, miután a tavat tápláló folyók (Amu-darja, Szir-darja) vizét eltérítették a gyapotföldek öntözésére: bár korábban a világ negyedik legnagyobb tavának számított, az elmúlt hetven évben tizedére csökkent a területe, négy kisebb tóra szakadt, nagyobb részét ma már Aralkum-sivatagként jegyzik az atlaszok.

Magyarország hamar elkezdte másolni a természetátalakító gyakorlatokat, amelyek egy része Sztálin kedvenc áltudósa, Trofim Gyenyiszovics Liszenko szovjet „biológus és agronómus” nézeteire alapult. Liszenko a genetika általános elvei mellett tagadta a darwini természetes szelekciót is, mert szerinte például az egyes növényfajok nem versengenek egymással, hanem segítik egymást az életben maradás érdekében, ami a kommunista társadalmak létjogosultságát igazolja a kapitalista berendezkedéssel szemben. Úgy tartotta, hogy a növények a környezet hatására meg tudják változtatni alapvető tulajdonságaikat, és a tanultakat tovább is örökítik. Az 1950-es évek elején ebben a szellemben alakították gyapotültetvényekké a Szeged környéki paprikaföldeket, míg a villányi vagy badacsonyi borvidékeken kísérleti jelleggel kivágták a szőlőtőkéket, hogy citromot, narancsot és mandarint termesszenek a helyükön – az éghajlat azonban nem engedelmeskedett a kommunista parancsnak, és pár éven belül elhaltak ezek a projektek. Ahogy a magyar gumigyártás megalapozásának céljából behozott gumipitypang honosítása is kudarcba fulladt, miközben a textilipar kísérleti alapanyagaként feltűnő selyemkórót olyan sikeresen kezdték művelni (még ha az az előzetes tudományos szakvéleményeknek megfelelően gazdasági hasznot végül nem is hozott), hogy azóta is alig lehet kiirtani az agresszív és káros inváziós fajt.