Molnár Péter, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnázium egykori diákja már nyolcadikos korában arról álmodozott, hogy Oxfordban akar tanulni – igaz, akkor még nem tudta, hogy biológus, művészettörténész vagy irodalmár akar-e lenni. A most 25 éves, a Queen’s College mesterszakán klasszikus angol irodalmat tanuló, pesti értelmiségi családból érkező oxfordi diák úgy érzi, hogy szaktársaitól leginkább nem a kulturális háttér választja el, amivel a szülei és iskolái itthonról elindították, hanem az anyagi jólét, amiből neki jóval kevesebb jutott, mint a legtöbb, privát iskolából érkező oxfordi diáknak. Molnárral, akit épp a napokban neveztek ki az Oxford Review of Books új versrovat-szerkesztőjének, az oxfordi egyetemi lét alternatív valóságáról, felvételiről, tequilapartikról, privilegizált társadalmi helyzetről, a tanulás mennyiségéről és arról beszélgettünk, hogy mennyibe kerül valójában Oxfordban tanulni.

Mikor kezdett Oxfordról álmodozni?

Nyolcadikos koromban lett hiperfixációm Oxford. Nemrég találtam egy fogalmazást, amit nyolcadikban kellett írni arról, hogy hogyan képzeljük az életünket, és már abban arról írok, hogy majd szeretnék Oxfordba járni, pedig erre nem is emlékeztem. De már a gimitől ez volt az álmom. Bölcsész szülők gyerekeként sok könyvet olvastam, de nem nyertem OKTV-t, nem vettem részt semmilyen nemzetközi versenyen. Szerintem két dolog van, ami miatt itt vagyok. Az egyik az otthonról hozott kulturális tőke, erről szól az a családi anekdota, miszerint a német-francia szakon végzett, újságíró anyukám, aki teljesen megszállottja volt Thomas Mannak, egyszer, amikor 3-4 éves lehettem, és követtem őt a lakásban, annyira el volt merülve A varázshegyben, hogy nem vette észre, hogy ott vagyok mögötte, és rácsukta a konyhaajtót az ujjamra, a körmöm le is esett, amitől persze iszonyatos bűntudata volt. Szóval a szüleim tényleg sokat olvastak és rengeteg könyvünk volt otthon, így aránylag korán rájöttem, hogy az olvasás mennyire szórakoztató dolog. A másik az ambíció vagy kitartás, nem is tudom, hogy mi a jobb szó rá, mert a kettő azért nem ugyanaz. Amúgy egész sokáig biológiát akartam tanulni, amíg 17 évesen el nem jutottam egy mentorprogramba: egy kutatóorvos levitt egy labor pincéjébe, ahol az én feladatom az lett volna, hogy kitörjem egy csomó egér nyakát, és egy hatalmas tűvel kiszipolyozzam a csontvelejüket. Ezekután két és fél órán át beszélt arról, hogy most mit csinálunk, amiből egyetlen szót sem értettem, majd adott egy 400 oldalas szöveget tele kémiai képletekkel, és akkor rájöttem, hogy lehet, hogy ez engem mégsem annyira érdekel.

Ennél még a bölcsészet is vonzóbb…

Mindig is megvolt bennem ez a kicsit megfoghatatlan humánus érdeklődés az olvasás iránt. Gyerekkorom óta verseket is írok, kicsit a kreatív írásban is kipróbáltam magam, nagyon szerettem színházba járni, rajzolni, és egy ideig vacilláltam is aközött, hogy klasszika-filológiát, művtörit vagy irodalmat tanuljak, de végül az irodalmat választottam. A legtöbb nálam pár évvel idősebb barátom Angliába ment tanulni, és mivel már nyolcadik óta rá voltam fixálódva Oxfordra, nem volt kérdés, hogy megpróbáljak a gimnáziumból oda jelentkezni. El is jutottam a személyes interjúig, amitől nagyon boldog voltam; 19 évesen repültem ki ide először, a kollégiumban ettem és aludtam, és nagyon elhúzták előttem a mézesmadzagot. De az egyik alapfeltétele annak, hogy itt angol irodalom szakos legyen az ember, az az, hogy English Literature A-level vizsgája legyen, ilyenem pedig nem volt, és nem is igazán lehetett volna Magyarországon megszerezni.