A 2008 és 2013 közötti időszakban a magyar gazdaság növekedése gyakorlatilag megszűnt, és a később tapasztalható gyorsabb növekedési számok részben csak ciklikus megugrást tükröztek, nem valós fejlődést. A helyreállás 2012–2016 között elsősorban a munkaerő nagyobb bevonására épült, majd 2015-től a tőke szerepe erősödött – írja Halmai Péter közgazdász a Merre tovább? – Magyarország helyzete és kilátásai című tanulmánykötetben, ami az Osiris Kiadónál jelenik meg nemsokára. A Makrogazdasági politika: növekedési modell, sérülékenység, reformok című tanulmány megállapításai a gazdaság szinte minden területére kiterjednek, és kifejezetten lehangoló képet festenek a hazai állapotokról.

A potenciális növekedési ütem 2021 után újra csökkent a 2010-es évek második feléhez képest, és 2025-ben már alig haladta meg az évi 1,3 százalékot, ami a 2018–2019-es szintnek csupán nagyjából az egyharmada. Mindez Halmai szerint demográfiai okokkal, a beruházások visszaesésével és a stagnáló termelékenységgel magyarázható. Ebben a helyzetben körvonalazódik a stagfláció veszélye, amikor az alacsony növekedés tartós inflációs nyomással párosul.

Kísért a szocializmus szelleme

Ehhez nagyon hasonló diagnózist ad László Csaba volt pénzügyminiszter Fiskális újrakezdés – Hogyan tovább a költségvetési politikában? című tanulmányában. Szerinte a 2010 után felálló rendszer működésében egyre inkább azok a mechanizmusok váltak mindennapossá, amelyeket Kornai János a szocialista gazdálkodás kapcsán írt le: túlzott centralizáció, puha költségvetési korlát, voluntarista tervezés. A költségvetési fegyelem fellazulása – például az évről évre ismétlődő kórházi konszolidációk – nemcsak intézményi probléma, hanem közvetlen gazdasági költségnövelő tényező is. Ha minden szereplő arra számít, hogy a hiányt végül politikai okokból úgyis kipótolják, akkor a fegyelmezett gazdálkodás ösztönzői eltűnnek, a beszállítók pedig beárazzák a késedelmet és a bizonytalanságot, és ez természetesen nem csak az egészségügyben működik így, hanem minden állami rendszerben.

Halmai szerint a magyar gazdaság versenyképességét tovább rontja, hogy a bérek növekedése meghaladta a termelékenység javulását. Azaz hiába keresünk többet, ha közben nem állítunk elő több értéket. A fenntartható felzárkózás nem a bérfelzárkózással, hanem a termelékenység felzárkózásával érhető el, ugyanis ellenkező esetben nő az egységnyi munkaerőköltség és romlik a versenyképesség, ami egy ponton biztosan visszaüt.

Ráadásul a magyar modell továbbra is nagy mértékben a külföldi befektetéseken alapul. A gazdasági szerkezet formálása döntően multinacionális vállalatokhoz került, miközben az állam az ország vonzerejének növelésére koncentrál. A külföldi befektetések várt tovagyűrűző hatásai azonban csak mérsékelten érvényesültek.