Miközben újra tarol a konzervatív szemlélet, a magyar feminista mozgalmak a rendszerváltás óta nem tudtak igazán összefogni

A magyarországi feminizmussal az a probléma, hogy nincs róla egységes történelmi dokumentáció, így hiányzik belőle a folytonosság, és a jelenleg tevékenykedő feminista mozgalmak szereplői sem tudnak reflektálni a korábbi korszakok tanulságaira és hibáira. Ennek az állapotnak a megváltoztatását tűzte ki célul a Wesley Társadalmi Nemek Tanulmányok (TNT) Kutatóműhely szakmai közössége, amikor kedden „Még mindig: majd egyszer? – Generációk párbeszéde a feminizmus és a gender magyarországi történetéről, tudatosodásáról, oktatásáról és jövőjéről” címmel feminista konferenciát rendezett kutatók, civilek és művészek bevonásával. A konferencia célja az volt, hogy a résztvevők a feminizmusra vonatkozó, a rendszerváltás óta felhalmozott tudást és a civil szervezetek által elért eredményeket összegyűjtsék, majd a nőjogi és feminista szereplőkkel együtt elemezzék – mondta a Qubitnek Thun Éva, a Wesley János Lelkészképző Főiskola professzora, a TNT Kutatóműhely kutatója. A tudományos körben megszervezett feminista konferenciának szokatlan színezetet adott, hogy egyházi és vallási párhuzamok is megjelentek az előadásokban.

Iványi Gábor lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF) rektora a teológiai történetek és a feminizmus közötti párhuzamra összpontosított, bár az általa idézett anekdoták befogadásához élénk hallgatói fantáziára volt szükség. „Mint teológus a Bibliához nyúlok vissza. Egy-egy adott bibliai történeti pillanatban a nők voltak azok, akik meghatározó szerepet játszottak, tehát semmi nem indokolja, hogy a nők kevesebb szerepet, tiszteletet kapjanak” – mondta Iványi. (Bár az is igaz, hogy az általa említett bibliai történetekben a nők rendszerint segítőként, és a férfi karakterekhez tartozó mellékszereplőként – anyaként, testvérként – jelennek meg.) A vallás és a feminizmus kapcsolatát Kertai-Szabó Ildikó lelkész, a WJLF Hit- és Vallástudományi Tanszékének vezetője elemezte tovább, aki szerint teljes joggal kijelenthető, hogy „az egyházi struktúrák mindmáig patriarchálisak”, és ő mint ebben a közösségben tevékenykedő felszentelt nő rendszeresen érzékeli a nemi megkülönböztetést. Kertai-Szabó szerint ahogy a korábbi évszázadokban, úgy jelenleg is egyfajta láthatatlan emancipációs munkában vesznek részt az egyház női szereplői.

A feminizmus és az egyház ellentmondásos kapcsolatán túl több előadó beszédében is felmerült, hogy bár a magyarországi feminizmus történetének és az ahhoz kapcsolódó mozgalmaknak nincs egységes archívumuk, a globális trendek itt is kifejtették hatásukat, gyakran a korábbi nemi egyenlőségi vívmányok rovására. Joó Mária filozófus, az ELTE BTK Filozófia Intézetének docense, az MTA doktora előadásában elmondta, hogy a magyarországi feminizmus újradefiniálásához a nők felszabadulásának korszakához, az 1945-ös évekhez kellene visszatérni. Ezt azzal magyarázta, hogy az elmúlt húsz évben újra elterjedt az a konzervatív és gendernormatív szemléletmód, amely szerint a nők első sorban a feleség és az anya szerepében teljesedhetnek ki, ami szerinte ma is jelentősen hátráltatja a feminista mozgalmak tevékenységét. Joó szerint a múlt században a szovjet blokkhoz tartozó országokban – így Magyarországon is – elindult egyfajta emancipáció, ami azonban nem bizonyult tartósnak és korszakokon átívelőnek, ráadásul nem is felelt meg a feminista elveknek.

A politika rátelepedett a feminista kutatóközösségre

Bár a szocializmus ideje alatt a nőknek volt esélyük bekerülni a felsőoktatási intézményekbe, ennek az volt az ára, hogy egy férfiak által uralt világhoz kellett adaptálódniuk, amivel egyfajta „indoktrinációnak nevezhető folyamat ment végbe” – mondta Thun a kerekasztal-beszélgetésen. A rendszerváltás után, az 1990-es években erősödni kezdett a jobboldali antifeminizmus Magyarországon, majd az Orbán-kormányok ideje alatt a gendertanulmányokat is betiltották – mondta Joó. A kutató ekkor már az ELTE-n tanított, ahol 2006-tól kezdve Emberi Természet, Női Természet álcímmel tartott gendertanulmányokról szóló egyetemi előadásokat. Kérdésünkre Thun elmondta, hogy ebben az időszakban a Fidesz-kormány nemcsak megfosztotta a magyar felsőoktatási rendszert a feminista és LMBTQ+ tudományok kutatásának lehetőségétől, hanem jelentősen gyengítette a feminista mozgalmak és civil szervezetek érdekképviseleti és érdekérvényesítő erejét is.

A professzor szerint ez az oka annak, hogy a kutatóműhelynek óvatosan kell bánnia a szakpolitizálással, és a TNT a Tisza-kormányhoz sem szívesen közeledik. Mint Thun elmondta, a korábbi kormányok az együttműködések során gyakran kihasználták a kutatóműhelyt, és a TNT-re toltak sok olyan tevékenységet, ami az állam feladata lett volna. 2006-tól a 2010-es évekig együttműködtek az akkori Nőképviseleti Titkársággal (ez a korábbi kormányzati szervezeti egység a Munkaügyi Minisztérium, majd az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a Szociális és Családügyi Minisztérium igazgatósága alatt működött), aminek eredményeként a kutatóműhely arra kényszerült, hogy maga végezze el a szakpolitikusok munkáját. Ez a funkcióbeli átalakulás első sorban azért volt szerencsétlen, mert „kiszorultunk abból a kritikai nézőpontból, amit szeretnék megőrizni. Gyakorlatilag egy arcvesztést történt, ezt nem tudtuk akkor, de ma számomra egyetemű, hogy nincs alku” semmilyen politikai párttal és oldallal.

Magyarországon láthatatlanok a fogyatékkal élő nők

Thun szerint a TNT-nek szakmai szövetségesekre van szüksége a magyarországi feminizmus múltjának feltérképezéséhez. A kutatóműhellyel olyan hiánypótló szervezetek is kooperálhatnak, mint a Feminista Fogyatékosságügyi Mozgalom (FeFoM). Lendvai Lilla, a kezdeményezés elindítója, az ELTE Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézetének oktatója elmondta, hogy Magyarországon nemcsak a feminista mozgalmak és szemléletmód tart elmaradott fázisban, hanem a fogyatékossággal élő nőket is gyakorlatilag láthatatlan tagjaként kezeli a társadalom. A kutató szerint míg a nők felé az a sztereotipikus társadalmi elvárás irányul, hogy a reprodukciós adottságik és a megjelenésük a legfontosabb erényeik közé tartoznak, a fogyatékossággal élő nőktől épp az ellenkezőjét várja a környezetük: ne szüljenek gyereket, mert fennáll a lehetősége, hogy továbbörökítik a fogyatékosságukat.

A kutató szerint a fogyatékossággal élő nők gyakran nincsenek is tudatában annak, hogy milyen típusú elnyomás áldozatai, és a problémára eddig semmilyen feminista mozgalom vagy kezdeményezés nem hívta fel a figyelmet Magyarországon. Ezért hozták létre a FeFoM-ot: a kezdeményezésben először tizenhatan vettek részt, akik között voltak fogyatékossággal érintett nők, illetve feminizmussal foglalkozó, az akadémiai életből érkező szereplők is. Lendvai elmondta, hogy a mozgalom célja, hogy az önkormányzatok komolyan vegyék a fogyatékossággal élő nők szerveződését, és az érintettek szakpolitikai ajánlások formájában megfogalmazhassák az igényeiket is.

Ehhez hasonlóan Thun is a kooperációt és a közös kutatómunkát tartaná kívánatos eredménynek a magyar feminista kollektívában, illetve azt, ha a felsőoktatási intézményeket és a tankönyvszerzőket is be tudnák vonni a feminista eszmerendszer oktatásába – például az irodalmi tananyag több női íróval történő kiegészítésével. Thun szerint ez a tudományos együttműködés akár évekig is eltarthat. Kertai-Szabó a magyarországi feminizmus egységesítésének praktikus megoldásait elemelte ki: szerinte a változás eléréséhez először a rendszerváltás óta keletkezett magyarországi feminista irodalmat, archív felvételeket és a korábbi kezdeményezések eredményeit kellene összegyűjteni online platformokra.

Kapcsolódó cikkek: