Országgyűlési képviselők a dualista Magyarországon: kereseti lehetőség vagy küldetéstudat?

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

A képviselőjelölteknek a 19. század végi választásokon jóval kevesebb embert kellett elérniük, mint manapság, és anélkül is mandátumhoz juthattak, hogy a teljes választókerület lakosságát meggyőzték volna. A dualista korszak pártjai még közel sem működtek tömegpártként, és nem rendelkeztek helyi pártszervezetekkel sem. Mindez a maihoz képest teljesen más működési logikát jelentett, és ez a napjainkban ismerttől döntően eltérő kampányokat és kampánytechnikákat eredményezett - bár az olyan, a választási küzdelemre utaló kifejezések, mint a szavazótábor, a háború vagy a kampányhadjárat már abban a korszakban is megjelentek.

A Glossza legújabb adásban a dualizmus parlamentjéről Cieger Andrást, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársát, A magyar országgyűlés a dualizmus korában, I. A képviselőház szerzőjét, valamint Zsuppán Andrást, a Válasz Online újságíróját, A Nemzet Főtere - A Kossuth tér története című kötet szerkesztőjét kérdeztük.

A beszélgetésből kiderül, hogy ebben a premodern korszakban jelentősen átalakult a képviselői munka és a nyilvánosság szerkezete is, és az akkor kialakult szokások és struktúrák sajátosságai sokszor a mai napig jellemzik a parlament működését. Ekkor jelentek meg a hivatásos politikusok, a bizottsági munkálatok vagy az interpelláció műfaja, és ezzel párhuzamosan a sajtó is formálódott.

A rendi struktúra és a modern parlament közötti átmenetet jelentő dualizmus kori képviselőház teljesen másképp működött, mint ma. Többek között szűk választójogról és csekély politikai részvételéről beszélhetünk, de a szűkebb mezsgyén kibontakozó politikai küzdelem már egy virágzó nyilvánosság előtt zajlott: egyre többen követték a parlamenti eseményeket a karzatról vagy a nyomtatott sajtóban. A parlamenti ülésterem nemcsak a tájékozódás, hanem a színház funkciót is magában hordozta, hiszen a hétköznapi emberek is szívesen jártak ide beszédeket hallgatni vagy a kormány és az ellenzék közötti csatározásokat figyelni. 

Kossuth Lajos (Országház) tér, a Parlament főbejárata. Chulalongkorn sziámi király látogatása. Középen elöl a király, tőle jobbra Tarkovich József államtitkár, fölötte Neÿ Béla miniszteri tanácsos, a király fölötti lépcsőn jobbra gróf Szapáry István. A felvétel 1897-ben készült.Fotó: Fortepan / Buzinkay Géza

A parlament a színházra emlékeztető funkciója mellett egyfajta arénaként is működött: a beszédek sokszor durvák voltak, és nem volt ritka a verbális és fizikai erőszak sem. A hangzatos és gyakran szélsőséges, olykor tettlegességbe torkolló retorika valójában pótcselekvésként, a közjogi helyzet válságnak egyik tüneteként értékelhető. Az ellenzék ugyanis tulajdonképpen kifogyott az eszközökből, ezért tagjai úgy érezték, hogy nem maradt más lehetőségük, mint a botránypolitizálás (az erőszak valamilyen fajta jelenléte ugyanakkor nem kizárólag magyar jelenség, hanem egy európai tendenciába illeszkedett).

Az országház nemcsak a karzaton helyet foglaló érdeklődők, cselédek és az arisztokraták, hanem a sajtó képviselői előtt is nyitva állt, egészen addig, amíg a ház elnöke nem kívánta a korabeli újságírók mozgását korlátozni, és ezzel a parlamenti munka nyugalmát fenntartani. A sajtó és a parlament közötti kettős viszony tehát már ekkor kialakult: a politikának szüksége volt a nyilvánosságra, az informális hatalom gyakorlásnak azonban része volt a titkolózás. Ez az érdekellentét a kezdetektől fogva jellemezte a politika és a sajtó közötti viszonyt.

A dualizmus korának parlamenti vitáit és jeleneteit az első évtizedekben még nem a Kossuth téri épületbe kell elképzelnünk. A képviselőház 1902-ig a Sándor utcai meleg, levegőtlen épületben működött, csak ezután adott neki helyet az Országház, ami körül a park még ennél is később készült el. Hosszú volt tehát az a folyamat, amíg az épület ténylegesen a város szerves részévé vált, és tulajdonképpen csak 2020 körül fejeződött be. A századforduló idején kitiltották az Országház környékéről a rakodó hajókat, és lebontották a gyárak kéményeit. A biztonsági zóna kérdése már ekkor felmerült, de végül nem valósult meg, a nemzetközi minták ellenére sem. A teret ellentmondásos kialakulatlanság jellemezte az emlékművek terén is: a dualizmus korában csak az 1890-ben elhunyt volt miniszterelnök, Andrássy Gyula szobra kapott itt helyet. A tervezők kezdetben reprezentatív tér helyett sokkal inkább egy hatalmas városi parkban gondolkodtak. Ez gyorsan lehetetlenné vált, hiszen a parlament előtti tér egyre gyakrabban adott helyet tüntetéseknek. Elsőként főként a rendszerrel szembe helyezkedők szerveztek ide megmozdulásokat, és állami reprezentációra ekkor még nem használták.

A dualizmus kori országház működését már a kortársak is ambivalens módon értékelték: egyesek a parlament hőskorszakát, mások Trianon okozóját látták benne. Ennél jóval árnyaltabb és összetettebb a kép, de kétségtelen, hogy általánosan megfigyelhető az illúzióvesztés. Ez fakadhatott a merev közjogi struktúrából, a kormánypárt monolitikus tömbként való mozgásából vagy a pártpoliziálásból. Az utóbbi esetében azt gondolták, hogy már nem is az egymás meggyőzéséről szóltak a felszólalások, hanem egyszerűen a párt álláspontját közvetítették az újságok felé. Összességében azonban a dualizmus kori folyamatok a zsákutcák és a csalódások ellenére elindították a képviselői munka professzionalizálódását, a politikai részvétel formáinak kialakulását és a modern nyilvánosság megszületését.

A Glossza 16. adása már elérhető a Spotify-on, a Soundcloudon és a Youtube-on. További információ a Glossza Instagram és Facebook oldalán.