Az irodalom pontozásos sportág, de mi alapján kellene pontozni?

„A matematikában lemérhetőbb a teljesítmény. Ahogy, mondjuk, a sportban is az atlétikát szerettem, ahol stopperórával és centiméterrel pontosan le lehet mérni valakinek az eredményét. Az irodalom pontozásra megy, mint a szertorna vagy a műkorcsolyázás, sajnos” – olvasható Ottlik Géza és Lengyel Péter beszélgetésében, amely Ottlik Próza című kötetében szerepel. A pontozásos műfajok nehézsége mindennél élesebben mutatkozott meg a napokban egy olyan irodalmi (vagy inkább irodalompolitikai) vitában, amely a HKW (Haus der Kulturen der Welt) nevű berlini művészeti intézmény irodalmi díja körül támadt. A díj zsűrijének két tagja a Die Zeit hasábjain osztotta meg a nyilvánossággal a bizottságban zajló, valóban ádáz vita részleteit és személyes kételyeit, felháborodását az eredményt illetően. Végső soron azt, ahogyan irodalmon kívüli szempontok keverednek a minőség szempontjai közé, szétzilálják a formálódó konszenzust és politikai vagy szélesebb, globális kulturális megfontolások felülírják az irodalom immanens szempontjait, az autonóm, szakmai alapú döntéshozatalt.

A hátteret nem részleteznénk itt és most, hisz miután a Prae ismertette a Die Zeit cikkét, több véleménycikk, nyilatkozat és poszt foglalkozott az esettel. Főként, hogy az ügyben egy magyar író, Nádas Péter neve is felbukkan, mint aki kvázi kizáródott egy nagy presztízsű német irodalmi díj esélyesei közül, mert jelenleg egy fehér, európai, férfi szerzővel szemben előnyben részesülnek kevésbé privilegizált helyzetű, más bőrszínű, máshonnan érkező, más hangokat megszólaltató szerzők. Nem részletezzük mindezt azért sem, mert nem a HKW díjáról szeretnénk írni, nem is az ügy itthoni fogadtatásáról, hanem a konkrét esettől eggyel távolabb lépve, a művészeti díjak és az előnyben részesítés problematikájáról.

„Nincs mit dicsérnünk, nincs mit kárhoztatnunk, nincs mit vádolnunk, de sok minden nevetséges; minden nevetséges, ha a halálra gondolunk.”– írja Díjaim című kötetében Thomas Bernhard (fordította Adamik Lajos), akinél kevesebb szerző utálja jobban az irodalmi díjakat. Mégis elfogadta azokat, bár időnként olyan köszönőbeszédet mondott, hogy azt nem tette zsebre sem az alapító, sem a díjátadó, sem a zsűri, sem a társadalom.

A díjak problematikussá váltak. Különösen, ha művészi teljesítmények elismeréséről van szó. Kulturális produktumokat, műveket versenyeztetni képtelenség, valamilyen módon elismerni viszont mégiscsak szükséges volna. A kérdés az, hogy egy versenyalapú, a ranglisták, Power100-ak, alkotói brandek bűvkörében élő, erősen piacosított kulturális közegben mit nevezünk teljesítménynek, értéknek, sikernek. Tudunk-e még kezdeni ezzel valamit? Van-e még olyan szempontrendszerünk, amellyel megmondhatnánk, egy adott évben melyik volt a legjobb könyv? A művészet általában – és benne nyilvánvalóan az irodalom is – annyira diverz, sokirányú és szerteágazó lett, hogy e hatalmas fa egyik ágáról már nem biztos, hogy jól látszik a másik, és ha látszik is, nem biztos, hogy érthető, mi történik arrafelé. Éppenséggel magyar íróval is megesett ilyesmi, emlékezzünk például Hazai Attila és a Budapesti skizo fogadtatására, a művet övező vitákra az irodalmi mezőben: voltak, akik kultuszműként ünnepelték, míg mások szerint a szöveg nem ütötte meg az irodalmi színvonalat. De gondolhatunk Bob Dylan irodalmi Nobel-díjára is: az irodalom egyes szereplői számára érthetetlen volt, hogy jön szóba ilyesmi egyáltalán, míg mások szerint szinte evidens volt.

Majdhogynem lehetetlen rangsorba állítani az irodalmi, illetve művészeti értéket, minőséget. A kvalitásról alkotott fogalmaink folytonosan változnak – arról nem beszélve, hogy miként konstruálódik a kvalitás fogalma. Ki mondja meg, mi a kvalitás, ki határozza ezt meg, ki van olyan pozícióban? A kritikus? Az elméleti szakember? Az intézményrendszer képviselője? A finanszírozó? Netán az olvasó? Vagy mindezek összjátéka során alakul ki? Nem relativizálni szeretnénk a minőség kérdését, pusztán annyit mondunk, hogy egy művet leginkább ahhoz képest tudunk vizsgálni, amit ígér, amit előlegez, számon kérni leginkább azt lehet, hogy ezeket az ígéreteket beváltja-e. Miközben természetesen még mindig kimondható olyasmi, hogy „X jobb könyvet írt, mint Y”, ami a nyelvi megformáltságot, a mesterségbeli tudást, az alkotói minőséget, a mű hitelességét, belső kohézióját illeti. És olyan is van, hogy egy irodalmi mező szereplői szinte egyöntetűen egyetértenek egy bizonyos kortárs teljesítmény megítélésében – Térey János jelentőségét például nemigen vitatta senki. Van ilyen, csak éppen ritka.

A díjazás, a zsűrizés gyakorlata nem kevésbé problematikus. Nagyon sok esetben nem a „legjobb” kapja a díjat, hanem az, akiben a zsűritagok meg tudnak egyezni, aki köré kompromisszumos megegyezés építhető. Pontosan azért, mert sokféle szempont létezik, és mert az értékről és minőségről alkotott fogalmaink eltérők. (Egy egészségesen működő közegben nem véletlenül van sokféle díj, mint ahogy megosztott díjazás is létezik.) Az pedig, hogy vita, adott esetben kemény csatározás is kialakul egy-egy díj odaítélése körül, tulajdonképpen természetes és nehezen elkerülhető.

Amikor egy díj zsűrije épp a díj alapítóinak szándékával, a díj szabályzatával megy szembe, az nyilvánvalóan nem szerencsés, de talán időnként felül lehetne vizsgálni egy-egy díj kritériumrendszerét is. Hiszen problematikussá váltak a díjak olyan szempontból is, hogy miféle értékpreferenciákat, értékkonstrukciókat tükröznek. Van-e jól körülhatárolható profiljuk? Tartalmaznak-e érvényes, kortárs állásfoglalásokat? Valóban szükséges-e, értelmes-e egy-egy sokszorosan díjazott, nemzetközileg elismert alkotónak egy újabb, harmincadik díjat adni? Többszörösen méltatott életműveket még erősebben bebetonozni a kánonba. (Persze, ezzel könnyedén szembe lehet helyezni, hogy „de hát, ha egyszer ő írta idén a legjobb könyvet…”) Nem inkább arra való volna egy díj, hogy megadja a szakmai visszaigazolást egy-egy még kevéssé ismert, de fontos művészi pályának, ráirányítsa a reflektorfényt egy alkotóra és a teljesítményére? Vagy arra, hogy megadja a bizalmat és a biztatást valakinek, aki a kánonon kívülről érkezik? Hiszen a művészet/irodalom éppen ezen a módon frissül és újul meg: időnként valakik, kívülről érkezve felborítják a kánont, és egyes pillanatokban, időszakokban kénytelenek vagyunk revízió alá venni sok mindent, amit addig konszenzusosnak gondoltunk. A Black Lives Matter mozgalom megjelenése, a #metoo megjelenése, a dekolonizáció folyamata pontosan ezt idézte elő, és mindegyiknek kulturális következményei vannak. A HKW díja ilyen szempontból is érdekes, hiszen maga az intézményi program is komolyan foglalkozik a dekolonizációval és annak kulturális következményeivel.